Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

„Nekem kellenek az állatok”

Bencsik Orsolya: Több élet, Magvető–Forum, Budapest–Újvidék, 2016
Nem véletlen a kis va(j)dmagyar alcím. A regényt két nagy részre lehetne bontani: az egyikben a már idézett vajdasági vágóhidak története a fő téma, amit áthat a családtörténet, hiszen ezeken a helyeken dolgoztak a család felmenői. A másikban viszont az ingázás, a vajdasági és a magyarországi lét kerül a középpontba. Az elbeszélő számos, leginkább a Vajdaságban használatos szavakkal, terméknevekkel utal Bácskára, ahonnan származik.

 

Kelemen Emese 1990-ben született Szabadkán. Egyetemi tanulmányait Újvidéken kezdte, majd a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájába iratkozott 2014-ben. A Híd Kör, a FISZ és az Alföld Stúdió tagja.​

 

„[A] kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra” – indítja Dubravka Ugrešićet idézve Bencsik Orsolya kis va(j)dmagyar regényét. Önéletrajzi adatok tömkelegével halmozza el az olvasót (a Magyar Szó kistudósítója, az Újvidéki Egyetemen szerzett tanári diplomát stb.), a pontos dátummeghatározás naplószerűsít, és mindvégig megpróbálja elhitetni az olvasóval, hogy az a Bencsik Orsolya, aki ezt az egész családtörténetet elmeséli, teljesen megegyezik azzal a Bencsik Orsolyával, aki a könyvet írja. Fikció és valóság teljesen egymásba olvad az írásra adott önreflexiók által, ezért az olvasó csakugyan referenciálisan, tényleges önéletrajzként kezelheti a regény egyes részeit, úgy, hogy közben számos potenciális olvasó is feltűnik a történetekben. („A kollégái olvasták a könyvem, és várják a következőt, noha mostanában egyáltalán nem is írok“ 43., „A menyasszonyi ruhámat viszont saját pénzből vettem, szerencsére én sem voltam tétlen, az NKA rendesen megtámogatott, igaz, azt hazudtam nekik, könyvet írok“ 152., „Ha szóba kerül, azt hazudom, hogy regényt írok, melyben a szerbiai vágóhidak története után kutatok, és melynek a kulcsmotívuma, központi metaforája a disznó“ 43.)

 

Bencsik írásaiban gyakran találkozhatunk az állatmetaforával, és az utolsó idézet ellenére a Több élet egyik központi metaforája éppen a disznó. A regény elején a tata disznókat szül, majd hentesinas válik belőle, a család több tagja disznókat nevel otthon. Az egyik legfontosabb esemény a családban maga a disznótor (az apa ezeken az eseményeken fényképez), hiszen „ilyenkor zajlott a leginkább az élet” (53.). Meghatározó az elbeszélő számára a hús feldolgozása és elfogyasztása is. A evés élvezetet jelent, ezért is használ számos állati, valamint ételekkel kapcsolatos metaforát a szexualitásra. A férfiak rendre húsként vagy állatként jelennek meg. Az egyik szeretőjét kedvenc állatkámnak szólítja, akit a tengerimalacaihoz hasonlít. Az elbeszélő pedig önmagát szintén disznóként határozza meg. „...engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok. Ha hazaérek, egész álló nap dohogva zabálok. Persze volna pénzem rendes ételre is, de nekem élvezetet jelent, ha mások mocskát ehetem.” (55.)

 

Nem véletlen a kis va(j)dmagyar alcím. A regényt két nagy részre lehetne bontani: az egyikben a már idézett vajdasági vágóhidak története a fő téma, amit áthat a családtörténet, hiszen ezeken a helyeken dolgoztak a család felmenői. A másikban viszont az ingázás, a vajdasági és a magyarországi lét kerül a középpontba. Az elbeszélő számos, leginkább a Vajdaságban használatos szavakkal, terméknevekkel utal Bácskára, ahonnan származik (rokovnik, sínbusz, Svaštara, Zdravko mleko, Lav stb.), de pontosan datálja, mikortól él Szegeden. A határélményt egyrészt a szeszcsempészettel, a határőrökkel történő beszélgetésekkel fejezi ki. Ám amikor a magyarországi tartózkodást akarja jelölni, sokszor zárójeles megjegyzéseket ékel be: ez már Magyarország. Erre a megjelölésre nincs szüksége, ha Vajdaságban történő eseményekről ír, mivel ez magától értetődő a közeg familiaritása alapján. Így a határok sokszor nem csak térben, de időben is elmosódnak. Különböző korszakok jelennek meg, a második világháború utáni időszak, a nyolcvanas és kilencvenes évek, valamint az elbeszélés jelene. Magukra a délszláv háborúkra nem történik utalás, hanem az azt követő évekre, amikor az emberek Magyarországról csempészték be a különböző, Szerbiában nem, vagy nagyon drágán kapható termékeket, illetve Szerbiából szállították a határ túloldalára a szeszt és a cigarettát. Az elbeszélő éppen ezzel a „cserekereskedelemmel” jellemzi a vajdaságiakat. „Nálunk egyébként mindenki árul valamit, ez a vajdasági magyarok és a vajdasági szerbek egyik legfontosabb tulajdonsága, ez a közös a két nációban, meg az erős túlélési kényszer.” (104) A határ fogalmát többféleképpen is értelmezhetjük a regényben. Jelölheti az ember és az állat egymástól való elválasztását, a két ország között húzódó vonalat, de az emberi viselkedést is. Ami a haráton túl van, az idegen, vad. Így az alcímben található vadmagyar kifejezés utalhat a vajdaságiakra, amit megerősít az elterjedt sztereotípia, amely a Balkánról alkotott elképzelésekkel is összefügg. Ezt az előítéletet képveiseli a narrátor barátnője, Anna is. Szerinte minden balkáni söpredék, nincs eszük és még büdösek is. Az elbeszélő egyik alkalmi kapcsolata is a határon túliság kiderülésével, megismerésével ér véget. „A szobrász nem szőrös, még a farka is csupasz. Barna Szofit szív, és Tamásnak hívják, noha nem is illik hozzá ez a név. Baromira nem tamásos, ezt anyám is mondja, pedig csak egyszer találkoztak, amikor megmutattam neki Szerbiát. Ha jobban belegondolok, azóta nem keres, pedig anyámék egészen jól viselkedtek. Vannak ilyen emberek, negyven kilométerre születnek a szerb határtól, és harmicéves korukig nem lépik át, de Nyugat-Európába bezzeg elutaznának, ha lenne rá pénzük.” (51)

 

Bencsik Orsolya új regénye úgy bizonyul olvasmányosnak, hogy közben rengeteg előzetes olvasmányélményt is magában rejt. Újraértelmezi Sziveri János verseit (lengő disznófejek), Oravecz Imrétől kölcsönöz helyszínt (Bodrog-gödre), de megidézi Nagy József táncművészt, Tolnai Ottót, visszanyúl Krúdy gasztroábrázolásaihoz, feldolgozza Móricz egyik novelláját. Közben vég nélkül mesél Vajdaságról, Szegedről, a mindennapokról, fiktív és valós emberekről, állatokról, eseményekről. Groteszk szexualitás, szatirikus humor jellemzi, mondatai pontosan megkomponáltak, így a regény felépítése is nagyon átgondolt. Egy ismerős, mégis új világot tár fel az olvasó számára, ahol így vagy úgy, de mindenki több életet él. 

 

Kelemen Emese