Hogyan élte túl a szerelem?

Részletek

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét, Libri Kiadó, Budapest, 2014

Problematikus szerelmi szál köré építi alapos kutatómunka nyomán megírt memoárregényét Szegedy-Maszák Marianne, aki levelekből, hivatalos dokumentumokból, újságcikkekből és a rokonok elbeszéléseiből állította össze a Csókolom a kezét című kötetet. A dokumentumregény az 1940-es évektől, az írónő szülei között szövődő szerelem kezdeteitől követi nyomon a neves felmenőkkel rendelkező arisztokrata, illetve nagyiparos családok mindennapjait, megpróbáltatásait, a magyar politika, közélet eseményeit és a háború viszontagságait, borzalmait. Az írónő édesanyja, a nagyiparos Weiss Manfréd dédunokája, Kornfeld Hanna tehetős zsidó származású hölgy, édesapja pedig Szegedy-Maszák Aladár, aki külügyminisztériumi tisztviselőként, majd amerikai magyar nagykövetként igyekezett alakítani országa történelmét, és bár a könyv a családfának ezt az ágát kevésbé részletezi, Barabás Miklós festőművész neve is feltűnik a rokonok között. Hanna és Alfréd a II. világháború alatt bevezetett kirekesztő zsidó házasodási törvények idején találtak egymásra, majd külön utakon, de átvészelték a háború legkritikusabb pillanatait, hogy csodával határos módon ismét egymásra találjanak, és családot alapítsanak: ezt állítja a középpontba, de korántsem csak kettejükről szól lányuk első kötete.

A Weiss, illetve a beházasodott Kornfeld és Chorin családot, valamint Szegedy-Maszákékat kis híján megsemmisíti a II. világháború. Marianne édesapja, Aladár azon fáradozik, hogy a pókháló hadművelet keretében Németország tudtán kívül megegyezzen a szövetségesekkel, a terv viszont nem valósul meg, és végül náciellenes nézetei miatt a dachaui koncentrációs táborba deportálják, ahol testközelből éli át a holokauszt borzalmait. Kornfeldet és Chorint az oberlanzerdorfi táborba szállítják, később pedig Chorin – a Heinrich Himmlerrel kötött titkos alkunak köszönhetően – a családi vagyon legjavát feláldozva elmenekülhet az országból a rokonokkal, az otthon maradt négy túszt leszámítva. A nácik bukásával a család negyven tagja szétszóródik Európában, később pedig többen amerikai vízumért folyamodnak közülük. Hanna és Aladár nagy nehézségek árán egybekelnek, majd ezt követően Washingtonba utaznak, ahol a családfő amerikai magyar nagykövet lesz ­­­­­­­– a közéleti és magánéleti megpróbáltatások viszont ezzel még nem érnek véget.

Bár az írónő korrajzot, kifejezetten részletes politikai dokumentumkötetet, illetve családregényt komponál, a vezérszál, amely mindvégig lendületben tartja a narrációt, az anya és az apa kapcsolatának, (szerelmi) történetének végigvezetése lesz. Ez teszi a kötetet azok számára is élvezhetővé, akik Horthy stratégiai lépéseiről, a pókháló hadművelet körüli hercehurcáról vagy épp a Himmlerrel kötött alku részleteiről szóló leírásokat máskülönben vontatottnak tartanák. Az írónő a kötet elején tudatja az olvasóval, hogy a magyar nyelvet csak gyermekkorából ismeri, a levelek, iratok lefordításához ezért kénytelen magyar anyanyelvű rokonoktól, ismerősöktől segítséget kérni. „A vendégkönyv érkezése olyan meglepetést okozott, mintha egy régen holtnak hitt rokonunk állított volna be váratlanul. [...] Ott ültem nagyanyám mellett, és roppant óvatosan felütöttem a könyvet, mintha egy európai tündérmese eredeti kéziratát fognám. Lefordította nekem Hazai néhány sorát, amelyben a miniszter megköszönte a nagyszerű vendéglátást, aztán felolvasta azt is, amit Krobatin írt a kép alá” (60–61). Fontos megjegyezni, hogy a múlt feltárása, megismerése és megértése a számára javarészt érthetetlen nyelv dekódolásával jön létre: a régi, idegen történet, konfliktusrendszer feltérképezése úgy valósul meg, hogy a letűnt rendszer túlélői, fennmaradt dokumentumai és emlékei kapnak hangot, és a megismerés kulcsa a fordítás lesz. Az idegenség, illetve annak megtapasztalása nemcsak az elbeszélésére nyomja rá a bélyegét, hanem a szöveg szintjén is megjelenik, amikor a narrátor szerepébe helyezett Marianne személyesebb hangnemben, például az édesanyáról beszél. „Ez lenne az az időtlen, örök titok, amelyet a szülők soha nem fednek föl a gyermekeik előtt? Túlságosan mélyre merészkedtem volna az ő világukba, abba a forró és érzéki világba, ahová egyetlen gyerek se akar igazán behatolni, arra a helyre, amelyet a szülők biztonságosan elzárnak előlünk, amikor a hálószoba ajtajára ráfordítják belülről a kulcsot? A leveleikben pedig egy idegen nyelv segítségével óvták a titkaikat a gyermekeik kíváncsi szemétől?” (334) Nem csupán az anyával való kommunikáció érződik problematikusnak és akadályokkal telinek: amikor szóba kerül az anya és az apa szerelmének egyik jelentőségteljes fordulata, a nagynénjétől sem kap kielégítő válaszokat. „No lám csak, itt mintha valami lehetőség nyílna, amelyet meg kéne ragadnom! A nagynéném olyan nyíltan beszélt az elmúlt pár órában, hogy talán most végre anyámról is elárul valamit. Ahogy az előbb, amikor arról a kiállításról beszélt, kissé félrehúzva a tartózkodás függönyét, talán most hajlandó lesz beszélni arról a napról is, amikor anyám megtudta, hogy apám életben van.” (263) A nagynéni, Puppa végül nem árul el semmit arról, hogyan fogadta Hanna Aladárnak a dachaui koncentrációs táborból való megmenekülését, így a történet személyes részéről nem kerülhet le teljesen a lepel.

A nyelv, az emlékek és az idegenség kérdéseire a címválasztás is reflektál, amiről akkor bizonyosodik meg az olvasó, amikor az elbeszélő megmagyarázza a „csókolom a kezét” kifejezést, jelezvén, hogy az nem (feltétlenül) közvetít heves érzelmeket, hanem csupán egy bevett szófordulat. Hanna és Alfréd fennmaradt leveleikben mindig rendkívül visszafogottan és szemérmesen utalnak kapcsolatukra, és az egymás iránti epekedés legkínzóbb pontjain sem fogalmaznak túláradó stílusban − a férfinak biztonsági okokból meg kellett semmisítenie kedvese üzeneteit, melyeket könnyen felhasználhattak volna ellenük, így jóformán csak az általa írt levelek segítségével nyerhetünk betekintést a kapcsolatukba. A cím is utalhat arra, hogy az utód perspektívájából megszólaló írónő az általa piedesztálra emelt mozzanatot, a kézcsókokkal való elköszönést az intimitás legelső és legérzékletesebb pontjának tekinti, hiszen pont ilyen jelek után kutat a sok év után megtalált levelekben, és pontosan ezek a legérzékenyebb részletek a számára, ha a rokonok történeteit hallgatja. A szöveg így mintha azt sugallná, hogy Szegedy-Maszák Marianne-t a nagy történelmi, társadalmi tragédiáktól sújtott 20. századi történet megismerése és bemutatása során mindvégig egy nagyon személyes, emberi késztetés hajtja.

Ehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy Szegedy-Maszák Marianne olyan kiadványokban publikált újságírói karrierjének építése során, mint a New York Times, az Esquire vagy a Los Angeles Times, így tudta, hogy a háborús, politikai konfliktusok, a lenyűgöző családfa és a rokonok megpróbáltatásai tökéletes alapanyagot szolgáltatnak egy kötethez. Az írónő érezhetően figyelembe vette azt is, hogy a több szálon futó, szövevényes történetben is tanácsos egy személyesebb aspektusra fektetni a hangsúlyt, amely azokat az olvasókat is a könyvhöz szegezheti, akik számára a magyar történelem kevésbé ismerős − illetve akik nem Rakovszky Zsuzsa nagyszerű fordításában olvassák a fülszövegben óvatosan csak dokumentumkötetnek titulált művet. Az ott olvasható megfogalmazás, amely szerint a szöveg „szülei történetét dolgozza fel”, talán azért is árul el kevesebbet a kötetről, mert annak − az érdekes történelmi pillanatokhoz, fordulatokhoz és a temérdek információhoz hasonlóan − erős elemei a kutatás, a feltárás és a megismerés aktusai, amelyeket végső soron Marianne-hoz kell kapcsolnunk.

A Csókolom a kezét a részletekre fokozott figyelmet fordító történelmi olvasmány, amelynek befogadását a szubjektív mozzanatok, illetve az befogadó személyes csatlakozási pontjai teszik gördülékennyé. Az olvasó meglévő tudásával – a családban hallott történetek vagy saját tapasztalatai alapján – kapcsolódhat az eseményekhez: a holokauszt feldolgozhatatlan tragédiájának vagy éppen az orosz megszállás borzalmainak emlékei még nagyon is elevenek, ezért is lehet erőteljes hatással az olvasóra a Kornfeldek, a Chorinok és a Szegedy-Maszákok személyes megpróbáltatásaival való szembesülés. A megelevenedő Budapest, a 20. századi közélet és politika legjelentősebb személyeinek felvonultatása egyaránt hozzátesz a befogadhatósághoz: meghökkentően impozáns az az információs háló, amely a Weiss família körül rajzolódik ki, legyen szó például a csepeli gyárakról vagy a család egyéb tulajdonáról, az ingatlanokról, a birtokokról, illetve az ismeretségi körről. Elég, ha a család iregi birtokának csodával határos módon megkerült vendégkönyvére pillantunk, ahol Wesselényi Miklós nevével egyetemben képeket is találunk: „Nézd csak, ez itt báró Hazai Samu, a Monarchia honvédelmi minisztere, ez pedig itt Alexander von Krobatin tábornagy. Ő volt a Monarchia hadügyminisztere 1912-től 1917-ig!” (61) Megjelenik továbbá a szövegben a szintén akkor emigráló Gábor család (Gábor Zsazsa színésznő neve mindenkinek ismerősen csenghet), de szó esik a később a Dow Chemical Company elnökévé váló Geoffrey Merszeiről is (eredeti nevén Friedmann Zoltán), akit maga Aladár nevez el merészségéről a Dachauból hazafelé tartó úton. Az olvasás gördülékenysége a jól átgondolt narrációnak is köszönhető, amely ugyan alapvetően lineáris, hiszen évszámokkal jelölt fejezeteket olvasunk 1940-től 1947-ig, mégis tartalmaz annyi visszaemlékezést vagy a jövőt illető megjegyzést, hogy ne váljék monotonná.

A Csókolom a kezét című kötet a magyar történelem egy olyan fejezetét tárja fel, amelyről érdekes és tanulságos megemlékezni. Kornfeld Hanna és Szegedy-Maszák Aladár lánya, Marianne pedig mindezt úgy viszi véghez, hogy egyszerre mutatja be a negyvenes évek eseményeit, az érintett családok személyes történeteit, valamint egy nagyon személyes aspektust: a kirekesztést, a távolságot, a háborút és a pusztítást túlélő szerelem emlékeinek megismerése utáni vágyat.