Oldás és kötés

Részletek

Karácsonyi Zsolt: A Krím, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015.

A múlttal való szembenézés, a hagyománykeresés kísérlete zajlik Karácsonyi Zsolt A Krím című új verseskötetében, mely három versciklusra tagolódva (Egy hét falun, A Félsziget, Idegen anyag) hat év termését fogja egybe. A lírai én számára a gyökerekhez való közelebb jutás, önnön kulturális meghatározottságának, összetevőinek ismerete mégsem ad igazi támpontot, épp ellenkezőleg: teherként nehezedik rá. A kötet egyik hangsúlyos üzenete az, hogy a tudás és a megértés nem nyújthat biztonságot, minél szélesebb körű, minél több a világról, környezetünkről és önmagunkról szerzett ismeretünk, egyre mélyebbre juthatunk a kétségbeesésbe.

A lírai én örökös ellentmondásokba ütközve, számtalan hagyomány közül egyiket sem igazán a magáénak tudva, a megismerés és a megértés teljességének lehetetlenségével szembesül: minél többet tud, annál inkább fokozódik benne az idegenség érzete. Felismeri, hogy ebben a világban nem mentesítheti magát az idegen érzéstől és a megismerés iránti olthatatlan vágytól: megpróbálja hát színre vinni mindazt, ami benne kavarog, pontosabban leírni, megosztani mindazt, ami megosztható. Közvetítővé kíván válni a külső világ számára, noha emögött sem ezen képességébe vetett hite rejlik, sokkal inkább valami kényszerű késztetés.

A kötetben különös módon kapcsolódik össze a táj látványa – legyen az a versekben megszólaló hangok belső világa, „vidéke” vagy a természeti környezet – a versszövegekben konkrétan is megjelenő, gyakran megszemélyesített nyelvi szintekkel és a kötet egyéb elemeivel. Egymásba történő áttetszésük, az újabb és újabb analógiák sora áthatja az egész művet: „Kinyitom ezt a tájat, / mint a könyvet, és látom már, hogy egészen fehér” (A táj megnyitása). A Karácsonyi Zsolt verseskötetének első soraiból kitűnő gesztus – vagyis inkább képzet, üzenet, melyből a gesztus ered – mindhárom versciklusban újra és újra visszatér, ez a gondolatkör pedig nem csak a ciklusokon túlra, hanem a köteten túlra is mutat: Karácsonyi Zsolt egész költészetére jellemző. A kötet és a táj közötti kapcsolat rögtön e nyitó versben megszűnik puszta hasonlatként működni: a táj, a természeti környezet látványa nem csupán megkonstruálódik a nyelv által, hanem a különböző nyelvi elemek a versbeszéd szintjén egybecsúsznak, elegyednek, s így önmagukon túlra mutatnak.

Ez az elegyedés azonban mégsem lehet teljes, így alapvetően nem lehetőségként van jelen, hanem sokkal inkább az érthetőség, a hozzáférhetőség, a közvetítés kudarcaként. Eközben a folyamatosan születő, alakuló versnyelvben és az általa megképzett világban a jel és jelölő közötti kapcsolat kölcsönös függésként, rabságként, behatároltságként tűnik fel, ami magát a nyelv használóját is rabbá teszi: „rab némaságban és szóban, / a végül ki sem mondhatóban, / és rab vagy abban, amit mondtál, / ami csak az elmédben kószál, / hogy rab vagy, vagy hogy mégse rab vagy, / a  képzelgésben, hogy szabad vagy, / hogy abban is, hogy vagy, és nem vagy, / hogy közelít, és aztán elhagy” (Az ötödik pont).

Az alakulás, átalakulás végtelenségében az örökkévalóság parttalanságot jelent, ahol az egymást követő változások érvénytelenítik az őket megelőző folyamatokat, meggátolva azok kiteljesedését. „Egyszerre épült égbolt és nem volt, egyszerre készült, és kiegészült, / ami még nem volt, rögtön elévült, befejeződés előtt kikészült” (Egyszerre). Ha ideális körülmények állnának is fenn, és teljesen szabadon mondhatnánk vagy írhatnánk le bármit, még ebben a teljes szabadságban is megtapasztalhatnánk magát a rabságot a nyelv adta korlátok által. Az ezen korlátokhoz, határokhoz köthető nyelvi sajátosságok gyakran társulnak peremvidékek látványának leírásával, illetve a periférikus létmód, élethelyzet megjelenítésével. Kiemelt szimbóluma ennek a Krím-félsziget, amely félszigeti mibenlétével egy sajátos, felemásra sikerült elegyedést eredményez, s alakulásához egyszerre kapcsolódnak hozzá pusztító és teremtő folyamatok, mind geológiai, mind civilizációs értelemben. A lírai ént egyszerre köti hozzá izgatott kíváncsiság az ismeretlen tájék iránt és valami különösen ismerős érzés, amely a saját hazájával kapcsolatos analógián keresztül jut felszínre. Megismerése azonban lehetetlen: a lírai én nem juthat el oda, ahogy önmaga „összetevőihez” sincs közvetlen hozzáférése: „Akár a Krím egy jó lengyel szonettben, / Erdélyország is éppen úgy él bennem, / mint mesében a csukafogta róka. // Elképzelem, hogy szólok róla versben, / egy soha meg nem írható szonettben, / de elkapott és fogva tart azóta” (Peremvers). Az említett periférikus létmód sajátosan sűrűsödik össze az erdélyi identitásban: a lírai énben nagyon is sokféle tudás és kötődés találkozik. Az ősi kultúrákról szerzett ismeretek, a nagy civilizációk iránti érdeklődés ütközik a kisebbségi léthelyzet megélésével, ahogy a nyugat-európai civilizációt ismerő alany azon különös vágyódása is, mely kelet felé mutat.

A kötet azt sugallja, hogy az érthető beszéd, a tökéletes közvetítésre való lázas törekvés a nyelv rabjává tesz minket, s minél inkább a nyelv birtokában és ismeretében van valaki, annál nagyobb súllyal nehezedik rá annak határai által önmaga határainak elviselhetetlensége, amelyben a végességet tapasztalhatja meg. A kifejezhetetlennel, a leírhatatlannal való találkozás elkerülhetetlensége örökös kudarcérzetet okoz, így az alkotó számára a legjobb megoldás magának a kudarcnak, a töredékességnek, a tökéletlenségnek a megörökítése – ambivalens módon ebben lehet a legsikeresebb. A közvetítés problémája azonban nemcsak a megragadhatóság, hanem a közérthetőség kérdésében is benne rejlik: ami elérhető a közvetítő számára, az nem feltétlenül érhető el a befogadó számára is. A nyelv tökéletlenségére és korlátaira a tudatosan beépített stiláris törések, a költői képek egymásmellettiségének esetlegessége emlékeztetnek, miközben mindaz, amit megörökít – a versekben előtűnő entitások, a hozzájuk kapcsolódó vágyak és törekvések, az emberi lélek világa és a természeti környezet – egyaránt az esendőséget hirdeti.

A folyamatosan alakuló nyelvben és világban egymást feltételezik az épülés és a pusztulás folyamatai: valami új létrejötte nem lehetséges egyik nélkül sem, ugyanakkor ez adja a kiteljesedés hiányát is. A teljes megsemmisülés iránti vágy és annak felmagasztalása nem valamiféle nirvánabeli állapotot jelent, hanem inkább egy újraértelmezett panteisztikus gondolkodásmód alapján épül fel, amely szerint a teljes feloldódás lenne az elérni kívánt, tökéletesnek tekinthető állapot.

Ebben a sajátos panteizmusban minden szinten jelen van a feloldódás kudarca, és ebből a szempontból analógia fedezhető fel a kötet létrehozásával kapcsolatos szerzői, valamint az isteni teremtő gesztus között. Ahogy a szerző saját kudarcával néz szembe – azzal, hogy nem tudja megteremteni azt az állapotot, hogy maga a nyelv egy legyen a tájjal – úgy a versekben elő-előtűnő Istenről vagy inkább istenekről is kiderül, hogy nem képesek eggyé válni a világgal. Karácsonyi kifejezésével élve inkább omlanak, mint oldódnak, s így végtelen és időtlen jellemvonásaik dacára valamiképpen mégis csak ki vannak téve az időnek azáltal, hogy ebben a világban ragadtak.

Hatalmuk végtelensége is meginog: mintha eredeti szándékuk ellenére váltak volna ennek a világnak a részévé. Létük szükségszerűsége és hiábavalósága egyaránt felmerül, s közben megrendülni látszik a gondviselésbe vetett hit is: „hazugság és igazság lesz, / egymásnak feszül a kettő, / és csak nézi a Teremtő” (Medáliák); „Ha morzsaként már nem gyűjthetem össze / az őszt, a tavaszt, a többi múló évszakot, / s mindazt, ami a felsejlő időtlen / tapasztalatként bennünk itt hagyott” (Új kenyér, régi bor); „Sétatér is lesz, Apolló-korzó, / ahol az oltárpultnál megtesszük tétjeinket. / Régvárt áldozathozatalt játszunk omló isteneinknek” (Archaikus Apolló-korzó).

Az Isten és az én közötti állandóan változó viszony, valamint az alternatív istenségek és ősi kultuszok jelenléte egy folyamatosan alakuló istenkeresés, az Istennel való kapcsolat reprezentációja is egyben, amely analógiát mutat az örökös átalakulásban lévő versnyelvvel is. Másfelől pedig a folyamatos ellentétezés és a különböző kultuszkörök bevonása, az azok sajátos torzítása mögött állhat az az üzenet is, hogy a hagyományokat megtartani csak úgy lehet, ha megbolygatjuk őket.

A teljes feloldódás kudarca a versekben egy másfajta, sajátos fenyegetést jelent: a rosszul elegyedés a beszennyeződés veszélyét hordozza, ami szintén felerősíti az én kiteljesedésének esélytelenségét. A lírai énnek állandóan szembesülnie kell azzal, hogy a látszat határozza meg, ez szervezi a világot, ez az egyik legnagyobb akadálya az önmagunkhoz és egymáshoz való hozzáférésnek. A látszathoz való ragaszkodás nem is tehet mást lehetővé, mint szilánkos, töredékes megismerést. Az ember önmaga legnagyobb ellensége: az idegenséget azért nem tudjuk száműzni magunkból, mert valójában nem is akarjuk ezt teljesen megtenni, s ezáltal ugyanúgy megmaradnak bennünk a határok, ahogy az általunk megkonstruált nyelv sem oldódhat fel teljesen a természetben.

A lírai én tragédiája a peremen ragadás – ahogy a leírt dolgok nem oldódhatnak fel egészen a kötetben, úgy a lírai én sem szabadulhat, nem juthat a peremen túlra. A teljesség csak az evilági létezésen túl, a halálban lehetséges, bárhova is vezessen az. Ez az egyetlen bizonyosság a kötetben: csak a megsemmisülésben számolható fel teljesen a látszat. Ennek az ideje azonban még nem jött el. Így marad a kényszerű tűrés, közvetítés és elfogadás evilági kötöttsége. Többször visszatérő hasonlattal élve ez nem az emberi élet vágyott tele, ez még csak a pusztulás kezdete, az ősz lassú folyamata, amely – legalábbis ebben a kötetben – nem ér véget: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, ne bizakodj, / ez még nem a pokol, // őszi egek felé tárulhat bármikor, / és ha bezárom, úgy sem felejted el” (A táj megnyitása). Karácsonyi Zsolt verseskötete azt nyújtja, amit ígér: felejthetetlen élményt a kötet nyitott szívű olvasójának, aki bebarangolva a versek teremtette, örökös változásban lévő világot, egészen újszerű nézőpontból csodálkozhat rá mindarra, ami körülveszi és ami benne lakozik – s ami a kötetet olvasván is formálódik.