„mégis, mindennek ellenére”

Részletek

Gerevich András: Tizenhat naplemente, Kalligram, Budapest, 2014.

Gondos Mária Magdolna 1989-ben született Csíkszeredában. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett, Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott magyar szakon, jelenleg az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, a Fiatal Írók Szövetsége tagja.

„csak egy nő marad, részeg és bolond,

a szemével a tollamat követi, és

ingerülten kioktat, hogy szebben ír, mint én.”

(Hat vers a kudarcról)

(csendkirály)

Óvodai, kisiskolai módszer volt az elhallgattatásunkra a csendkirály nevű játék. Ebben hallgatni kell, a megszólalással veszítünk. Új játék, új kudarc. Gerevich András tavaly megjelent, negyedik verseskötete nem hagy kétséget afelől, hogy az emberi tudatban munkáló traumák hasonló játékot űznek. Valamilyen módon a csend fennhatósága alá tartoznak. Esetleg ha volna határidő, amin túl szabad volna beszélni, de nincs. Vagy nem ismerjük. Csak azokat, amiket akarva-akaratlanul egymásnak szabnak emberek: „Halálával újra felosztotta az időt / eltörölhetetlenül meghúzta / a határt holnap és tegnap között, / és minden igét múlt időbe tett.” (Határidő, 10.) A kötetnyitó Memento mori ciklus a korábbi kötetekhez hasonló hangot üt meg, egy olyan témával, ami jóval inkább origóként működik, nem csupán téma, és ez a(z önkéntes) halál. Innen indulnak, történetekké állnak össze az önéletrajzi kódok. Ezekhez olyan versnyelv tartozik, mely nem hagyja olvasóját megfeledkezni a csend fennhatóságáról. A rövid sorok, mondatok a töredékesség hatását keltik, míg a hosszabbak –egy-egy nekiiramodás –, visszatérnek és visszalöknek a szakadozottságba.

Talán egy sztoikus vagy egy egzisztencialista filozófus pontosabban érthetné, mitől lesz ebben a ciklusban, mindjárt az elején, mindennek ideje, sőt időik lesznek, sokféle idő, egyéni tapasztalatok pontosan közölve: „mint kádban a lefolyó, / egy apró, láthatatlan lyuk / magába szívja az időt, / és örvényt hagy az égben.” (Időkút, 23.)

(transzcendencia)

Egy Vári Györgynek adott interjúban a szerző nyilatkozza, hogy ez a kötet „már jobbára másról szól, valamiféle többletről, valamilyen transzcendencia lehetőségéről is, mégis, mindennek ellenére.” (Meleg, kiírja magából és tovább lép, In: Népszabadság, 2015.01.03). Jelzi ezzel, hogy a transzcendencia keresése, meg-megtalálása és elvesztése, nem vezet el semmiféle bölcs nyugalomhoz. Azért egy ilyen felismerés birtokában higgadtabban lehet figyelni, mint a vakhit vagy épp a tagadás hevében. Éppen a nyugtalanító dolgok higgadt számbavétele tesz lehetővé olyan maximákhoz hasonló, aforizmatikus sorokat, mint a Versek a testről utolsó, kilencedik darabjának záró sora: „A vágy a túlvilág létére a bizonyíték.”(54.)

Gerevich költészete számos megfontolásra késztet testpoétikai szempontból, és ezekhez jó fogódzókat kínálnak a konstruktivista elméletek. Mind a homoszexualitás, mind a biológiai, és társadalmi nem (gender) szempontjából legalapvetőbb állításuk az esszencialista gondolkodókkal szemben az, hogy nincs olyan lényeg (esszencia), mely az embert, vágyait, szexuális orientációját, nemét vagy nemeit egyedül határozná meg. Mindez konstrukció. E végeláthatatlan vita szempontjából a Gerevich-verssor egy olyan problematikus felismerést tartalmaz, amellyel fenomenológusoknál találkoztam. A kérdés így hangzik: van-e bennünk, az életünkben valami természetes vagy minden konstrukció? Akik úgy gondolják, hogy van (például Merleau-Ponty, Patočka, Michel Henry), azok pontosan látják, hogy leggyakrabban épp a vágyak konstrukció voltát hangsúlyozzák, a piaci manipuláció is a vágyakra irányul. „A vágy a túlvilág létére a bizonyíték.”

(érzelmesség)

A kötet hátsó borítójára nyomtatott szövegében Takács Zsuzsa a versek „bátor érzelmességéről” beszél. Az előbbihez hasonló gondolatmenethez vezet az a kérdés, hogy miért van szükség a „bátor” jelzőre, s milyen érzelmekről való vélekedést sejtet ez? Kiindulópont gyanánt kínálkozik mindjárt a kötet címe.

Ha a tizenhat naplemente egy naplementének volna a megtizenhatszorozódása, annak minden nyomasztó szépségével és elcsépelt melankóliájával, akkor az elviselhetetlenségig fokozódna a pátosz. Nehezebb azonban patetikusnak lenni egy űrhajóban, ha a Föld körül keringve egy nap alatt tizenhatszor tárul szemeink elé a csoda, egy Űrutazás során: „A világűr, mint, / hiszed, a saját világod is, / meghódíthatatlan. / Naponta tizenhat / naplemente / és napfelkelte”(31.).

De mi a baj a pátosszal? A patetikus hang, viszonyulás, aránytévesztéssel vagy egyenesen arányvesztéssel jár. Az érzelmeket nem a maguk komplexitásában ragadja meg, hanem láthatatlanná teszi azt, ahogyan egymásra hatnak, intenzitásukban folyamatosan változnak. Lekerekíti, elhatárolja és felnagyítja őket.

Ez a kötet nem csak néhány témában folytatása a korábbiaknak, hanem – mondjuk így –, stratégiailag is. Tételezzük fel, hogy a pátosz butít és nyomorba dönt. Nagyobb dózisban legalábbis, amikor elvakít, tompítja a finom részletek iránti érzékenységet. Van néhány bejáratott módszer a kordában tartására, de Gerevich, mintha nem elégedne meg ezekkel – noha használja őket – mindig újabbakat keres. Az irónia ilyen, a nyers tárgyilagosság, az analitikus, szétszálazó figyelem. De ilyen lehet az űr is mint helyszín. Így a címadó sorokat tartalmazó vers olvasása, de talán már a számszerűsítés is megakadályozza a pátoszba való alámerülést.

Ebben látom a stratégiai folytonosságot, a bátorságot: elmenni a szakadék széléig a gyászban, a szeretetben, a szerelemben, a szenvedésben, a transzcendenciára vágyódásban vagy bármelyik érzésben, megtenni az utolsó lépést, amikor már csak az egyik láb alatt van talaj, majd egyensúlyvesztés nélkül lépni vissza. Nem egyformák a lépéseink, hiába ugyanaz a ritmus. Egy példa a Budapest című versben: „Mi lett belőled, hazám, Budapest? / Kopott, de szépülő utcáidon sétálva / néha elmerengek, és átérzem, milyen / lenne, ha meleg konyha lehetnél, // otthonom az otthontalanságban.” (81.) Ezek a sorok nem hagynak visszalépni.

(összkép)

A kötetzáró, egy cím alá került versek visszavezetnek a csend fennhatóságába. A megírástól indulnak: „Ezt a verset nem szabad megírnom.” (85.) erőteljes önreflexióval, a kötet történeteit, képeit, hangulatait idézik fel és egészítik ki, támpontokat kínálva az újraértelmezéshez. A gyász, az idő sokfélesége, a saját test érzékelése és az a bizonyos transzcendencia, egy korántsem patetikus képbe tömörülnek, amely a megszólalás-kudarcot a maga plasztikusságában érzékelteti: „Szájamban az öröklét sós íze maradt, / cipőmben, ruhámban homokszemek.” (Hat vers a kudarcról 6., 91.)

A kötet olvasását nem kíséri kudarc-érzés, a megszólalást igen.