Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Zúz az éjszakában pár haver

Totth Benedek: Holtverseny, Magvető, Budapest, 2014.
Több helyütt írták már, hogy Totth kötete nem következik egyenesen a honi irodalmi hagyományból, és meghatározó olvasmányélményei között jellemzően angolszász alkotókat említ a szerző is. De azt azért meg kell hagyni, hogy egy nagy tál űrsüti elfogyasztása után feltehetően Rejtő Jenő vagy Királyhegyi Pál is ilyesféle könyveket kanyarított volna.

Vass Norbert 1985-ban született Kaposváron. Szerkesztő, kritikus, művészeti író, wannabe punk. A Szépirodalmi Figyelő és a szifonline.hu szerkesztője.

 

 „See I’m a 21st century digital boy

I don’t know how to read but I’ve got a lot of toys”

Bad Religion

 

Néhány gyufavékony, sünihajú, riadt szemmel didergő kisfiúról meséltem egy lánynak ősszel a margitszigeti futópályán. A srácok a kaposvári uszoda hányássárga, kopottas fűtőtestének dőlve azt latolgatták hajnalonta, háromnegyed hat táján a húgyszagban, hogy úszni jobb-e vagy meghalni. A válaszra és az érvekre nem emlékszem már, arra viszont igen, hogy az egyik gyufavékony, sünihajú, riadt szemmel didergő kisfiú én voltam. Éppen ezért a Totth Benedek által teremtett kisvárosi, klórtól homályos, szűk terek meglehetősen ismerősek nekem, és éppen ezért azt hiszem, a Holtversenynek egészen atipikus olvasója vagyok. Ha pedig a könyv Joseph Conradtól vett mottójára gondolok – „Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem” –, amely végtére is adekvát feloldását kínálja a régi dilemmánknak, libabőrös leszek megint.

 

Atipikus olvasója vagyok tehát a Holtversenynek. Jól ismerem a hajnali kelést, az apró kavicsok csikorgását a színházparkban, a vasúti síneken való átkelés kockázatát, a bumfordi pálmafákat az uszoda előterében, a termálmedence gyógyvizében lebegő gusztustalan, barna valamiket, a megnyugtató fájdalmat, amit a sávelválasztó kötél a hónaljamba vág, és – nos – a kilencvenes évek legvégének a szökőkutakba szórt mosóporok ellenére is fékezett habzású, bágyadt Kaposvárját. A kisvárost, amely tele van nagy indulatokkal. Nem lehet túl gyakori ez, most úgy esett mégis, hogy regényíró és kritikusa egymástól kétsávnyira maratott el egykor tucatnyi fecskét, s pár karnyújtásnyi távolságban rótták nap nap után a hosszokat a Csík Ferenc sétány legvégén morajló akolklórban. Elsőre nosztalgiát ébresztett ezért bennem a szöveg. Vágyakozást a városban és a medencében töltött évek, órák után. Újrakezdtem fejben a monoton tréningeket, újraéltem a váltás előtti feszült pillanatokat, hallottam a kihalt városközpont hajnali nesztelenségét, felidéződött bennem a közeg és az élettér, amely ritmust és célt adott akkor a mindennapjaimnak, s amelyet a szerző tűéles lírai naturalizmussal rajzol meg könyvében. Igen ám, de mindez csak dekoráció, a Holtverseny ugyanis nem a mi világunkról, nem a mi időnkről szól. A számomra oly ismerős közelmúltbéli díszlet elé a 21. század szlengje és szokásai kerülnek, hogy zavarbaejtően idegen, de különös módon mégis borzasztó közeli, harmóniából és káoszból összeálló montázsvalósággá alakulva zúzzák szét a jóleső múltidézést. A nosztalgiát, amely – mondom – alighanem csupán a kötet kevés, hozzám hasonlóan uszodagőzben pácolódott olvasójának lehet sajátja.

 

A Holtverseny világa ugyanis a legkevésbé sem otthonos. Ehelyett riasztó, könyörtelen, sivár, boldogság nélkül való. A Z generáció tizenévesei lakják. Félelem és reszketés bujkál bennük, bár aligha vesznek erről tudomást. Az életük folyton frissülő hírfolyam, stimulusok végeérhetetlen sora. Akkor sem lassítanak, ha elrontanak egy váltást, betörnek egy orrcsontot, elütnek egy kerékpárost, lelőnek egy macskát, sőt akkor sem, ha gyilkolnak. „Ha észreveszed, hogy rossz helyen hajtottál le a sztrádáról, felesleges azon kattogni, hogyan tudsz visszakeveredni. Legokosabb, ha padlógázzal mész tovább” – vallják (197).

 

Az irány rég elveszett, sőt személyiségek sincsenek, csak karaktertónusok. Az élet henyélésből és tűzoltó helyzetgyakorlatokból áll. Bret Easton Ellis- és Larry Clark-figurák vetkőznek fürdőgatyára, hogy egy leszakadó, dél-dunántúli kisvárosban találják magukat, ott véletlenszerű küldetéseket teljesítsenek, a napjaikat felszeletelő tréningek közti időt pedig vétlen kábulatban, reflektálatlan kegyetlenkedéssel üssék el. Hiába töltenek több órát az úszómedencében, a korlátok teljesen értelmezhetetlenek maradnak számukra. A víz alatt nincsenek stoptáblák, nem hallatszik a kicsengetés, nincs megállás. Zúz az éjszakában pár haver. „Úgy rémlik, amikor beültünk, valaki megmondta, hová megyünk, de most már senki sem emlékszik. Vagy az is lehet, hogy eleve nem volt semmi ötletünk” – árulja el a könyv névtelen narrátora (17). Pedig ő az egyetlen szereplő, aki olykor-olykor elgondolkozik legalább a tettein, bár fékezni nem akar, nem tud ő sem. A világ neki is ablakmosó folyadékon, bepárásodott úszószemüvegen, gandzsafüstön keresztül megtapasztalt „távoli látomás”. Kiszállni – ekkora sebességnél – képtelenség volna.

 

Különös, de a szereplőket mintha minden egyes jelenetben valamiféle páncél, burok, hályog venné körül. Az autó kasztnija, a medence áttetsző, tömör vize, egy luxusház puha bútorokkal lakhatóvá tett labirintusa vagy éppen a hallucinogén szerek túl színes útvesztője. Pubertáskori szkafanderek mind. Amint levetik ezeket az óvóöltözeteket, amint láthatóvá válnak és látnak megint, a szereplők rögvest elbizonytalanodnak, s új fedezéket keresnek maguknak. Ilyenkor lesz világos nekünk, olvasóknak, hogy Kacsa, Bója, Zolika és az elbeszélő bármennyire keménynek hiszi és mutatja is magát, a Gépnarancs kamaszbandáihoz képest szánnivaló, nyeretlen kétévesek csak. Riadt tinik, akik tehetetlenül sodródnak a következmények nélküli tettek generálta örvények között.

 

A viselkedési mintákat – amelyek egy-egy helyzethez illenek ugyan, de bármikor lecserélhetők, következésképpen hosszú távon hasznavehetetlenek – LCD-képernyőkről tanulja ez a nemzedék. Amíg valakit (egy pornószínészt, egy Half-Life-karaktert vagy egy magát menőnek mutató, de ugyancsak másolatokból felépítő cimborát) másolni tudnak, ameddig másnak tudnak mutatkozni, mint amik, a döntéseket pedig tovább odázni, nem esik bántódásuk. Minden esetben találnak érzelmek és együttérzés ellen óvó vértet. Copy, paste. Copy, paste. De a felelősség azoké is, akik elmulasztanak tükröt tartani nekik.

 

„Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is” (58). A kötet elbeszélője halott édesapjától, álmában kapja ezt az életvezetési tanácsot. A regényt lezáró tette – (spoilerveszély következik!) hiába áll az élen egy úszóverseny döntőjében, nem csap a célba, hanem a táv leúszása után is eszement sebességgel tempózik tovább – a fent emlegetett mottóval összeolvasva keretessé teszi a szöveget. Önmagába ér a brutális mandala, mintha azt állítaná a szerző, hogy a kötelek közül nemigen van kiút.

 

Mert szemlélődni és fogódzókat keresni nincs idő. Mert a mai kamaszkor – mutat rá a Holtverseny – olyasféle, mint a külvárosi derítők medre. Sötét és nyálkás vizű, mindenféle titkokkal, bűnökkel teli kártékony lény lakja, kapaszkodók meg sehol. Ha egyszer beleesik valaki – márpedig beleesik ebbe mindenki egyszer –, akkor csak magára számíthat. Totth könyve a jövő ragadozóinak eszmélését mutatja be, így mintha egyszersmind valamiképpen a Rablóhalak előzménytörténetét is kínálná. A törtető, céltalan lődörgések mögött a célratörő, haszonelvű társadalom keltetője sejlik fel, de nemcsak a téma, hanem a szikáran szószátyár, friss és sivár nyelv, valamint a sűrű jelenetezés is Kötter Tamás kötetével rokonítja Totth Benedek regényét. „A hangfalakból Slipknot bömböl, a Wait and Bleed, mert Misi szerint az a legjobb zene gyilkoláshoz” (153). És egy unalmas hétköznap délután ezek a kiskamaszok tényleg elindulnak ölni. A halál árnyékának völgyében lófrálnak, de nem félnek a gonosztól, hiszen velük van az is, köztük lapul, még ha ez természetesen nem is tűnik fel nekik.

 

Több helyütt írták már, hogy Totth kötete nem következik egyenesen a honi irodalmi hagyományból, és meghatározó olvasmányélményei között jellemzően angolszász alkotókat említ a szerző is. De azt azért meg kell hagyni, hogy egy nagy tál űrsüti elfogyasztása után feltehetően Rejtő Jenő vagy Királyhegyi Pál is ilyesféle könyveket kanyarított volna. Az eddig műfordítóként ismert elsőkötetes író a drogtematikát, ifjúsági és nevelődési regények sémáit gyúrja bele a thriller és a kalandregény zsánereibe. Számomra viszont elsősorban kvázi-szociografikus hangulatkönyvként működik a Holtverseny. Egy veszett világot vázol fel, amelyben beszpídezett zombikként bolyongnak a kamaszok. Az álmok olyanok ebben a világban, mint egy filmtrailer vagy egy számítógépes játék intrója. És ilyen az ébrenlét is. E kettő nemigen válik el egymástól, Totth remekül játszatja őket egybe. A regény szövegében filmképszerűen pergő jelenetek, lendületes, pontos párbeszédek és belassult víziók követik egymást. És a szerző – mint tapasztalt csapatversenyző – a váltásokra is odafigyel. A nappali lidércnyomás éjszaka is folytatódik, a klóros medencevíz dögszagú derítővé változik, a játékfegyverekből vadászpuskák lesznek, a neon koszos holdfénnyé alakul át, az első fejezetben elcsapott „vaddisznó” pedig elégtételt vesz a könyv végén.

 

A szerkezet szinte kifogástalan tehát, s hogy mégis némi hiányérzettel tettem le a kötetet, annak a következő az oka. A cápa-metafora („Fingom sincs, hová megyek, csak azt tudom, hogy nem állhatok meg, mert akkor végem. Cápa vagyok” [132]) kitűnően jellemzi ugyan a 21. századi digitális kölykök sebességigényét, a rájuk jellemző bírni-, élnivágyást. Nehezen hihető azonban, hogy a kicsapongó kamaszlét mellett miként lehetséges a fegyelmet, céltudatosságot követelő élsportban is eredményesnek lenni. Erre nézvést a könyv nem kínál túl sok fogódzót, mintha kerülné a dikció hitelessége szempontjából egyáltalán nem lényegtelen kérdést. A Holtverseny ennek ellenére sodró lendületű, őszinte leírása egy korszaknak. Pillanatkép egy zúzós éjszakáról, amely meg sem történt talán, ha meg igen, jobb lett volna, ha átalusszuk mind.