Értelmezés és élmény

Részletek

Jegyzetek és futamok Lapis József Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez című kötete kapcsán

Kiss Ernő Csongor 1990-ben született Marosvásárhelyen. 2009-2014 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán tanult. Jelenleg az ELTE Doktori Iskolájában az 1945 utáni magyar irodalom program hallgatója.

 „Az értelmezés tehát nem önérték (mint sokan föltételezik), nem a képességek időtlen birodalmában lakozó elme műveleteinek egyike. Az értelmezést magát is értékelnünk kell, el kell helyeznünk az emberi tudat történeti fölfogásában”

Susan Sontag: Az értelmezés ellen

„Valahol beszélni fogok – valahol a mű és bizonyos diskurzusok között, valahol az olvasás után és előtt, ahol és ahogyan szoktunk – kívül, telve a »benne levés« vágyával.”

Lapis József: Líra 2.0

1.

Lapis József a Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez című kritika- és tanulmánykötetét módszertani-értelmezői alapvetéseit igényesen körvonalazó bevezetővel kezdi. Hadd kezdjem én is a kritikámat saját olvasói, módszertani megjegyzéssel. Olvasás közben nem csak a kötet teljesítményére figyeltem, sokkal inkább arra, hogy melyek Lapis József itt megjelölt preferenciái, vizsgálódásának tétjei. Hogy milyen súlypontokat helyez el a változékony kortárs irodalmi szcénán, még inkább, hogy hol vállal kockázatot az értelmezésben. Hol bújik elő a diszkurzivitás tiszteletet keltő, de mégis többnyire intellektuálisan regisztráló, sokszor kockázatmentes vértezete mögül a személyes hang, mely ugyan az egyes szám első személyű mondatokkal mindvégig jelen van, de a grammatikai „én”-forma magunk előtt hordozása nem szükségszerű garanciája a személyes, szubverzív és tettértékű (be)vállalásnak.

Nemrég a SZIFONline-nak adott interjúban[1] Lapis József részletesen beszámolt arról, hogy a Líra 2.0 egy tíz éve elkezdett kutatás, nyomkövetés eredménye. Az időközben már megjelent írásait és további munkáit válogatta és próbálta szervessé rendezni oly módon, hogy az aktualizáló, de távlatossággal kevésbé bíró részleteket eliminálta, miközben az értékelő, kritikus felhangot is igyekezett megőrizni. Az interjúban is megerősíti, miért volt szüksége effajta módszertanra a kortárs (fiatal) költészet vizsgálatakor: egy öt évvel ezelőtt publikált összegző (a kötetben módosított formában szereplő) tanulmányhoz[2] képest Lapis olyan jelentős változásokat emel ki (a közéleti költészet térvesztése, a líra rezisztenciája a popularitás közegében), melyek a most megjelent könyvben lényegesen más fejleményekkel jelentkeztek. A kötet tartószerkezete egy „több vezérfonalon követhető, ám viszonylag egységes narratíva”[3] (7.), ami korpuszok és kritikai szövegek polilógusaként működik, egyben „kritikusi gyakorlat”-ának célja, mely szerinte fontosabb a saját hang és az egyszeri markáns vélemény felmutatásánál.

A Líra 2.0 első részében az utóbbi pár évben (vagy akár hónapban) felbukkanó (leg)fiatal(abb) szerzők és alkotásaik hátterében felfejthető poétikai, tematikus irányokat, beszédmódokat, „hatásközpontokat” próbálja szemlézni (I.). A kortárs közéleti költészet (III.) esetében Petritől, a gyereklíra (II.) tárgyalásakor Weöres költészetétől indít. Az ún. középnemzedék néhány képviselőjének (Borbély Szilárd, Térey János, Jónás Tamás, Vass Tibor) bemutatását követően (IV.) az utolsó fejezet három olyan különböző lírakritikai koncepciót mutat be Borbély Szilárd, Balázs Imre József és Németh Zoltán tollából, amellyel a kötet saját relevanciájuk mellett a földrajzi értelemben vett irodalmi- és irodalomértelmezői szcéna sarkait is szeretné bejárni, összekötni (V.).

2.

A kötet rövid bemutatása után most kitérőt tennék egy olyan szöveg irányába, mely több okból is releváns lehet a felvetendő kérdések és problémák megértésében. 1964-ben Susan Sontag megírja Az értelmezés ellen című éles hangú esszéjét, melynek a hangulatát jól érzékelhetően a korabeli művészetelméleti irányok, a (poszt)formalista-strukturalista és hermeneutikai vonal összegabalyodása miatti feszültség is meghatározta. Sontag az értelmezői tendenciák gyors történeti svenkjében (a késő ókori, posztmitikus gondolkodástól saját koráig) egy törésvonalat jelöl meg: míg korábban az értelmezés során egy régebbi műalkotás nyugtalanító és tarthatatlan effektusait kellett a kor elvárásaihoz igazítani, addig az értelmezés új paradigmájában (Sontag ezt a váltást Marx és Freud hatásáig vezeti vissza) egy a látszat lebontását és mélyfúrást végző, az előzőhöz képest talán nem kevésbé önkényes gyakorlatot lát. Míg az előbbi át- vagy lefordít, domesztikál és harmonizál a mindenkori elvárások érthetőségi és észlelhetőségi nullpontja fölött, addig az utóbbi módozat megértési kísérlete során átrendez, kategorizál, újrafogalmaz, „vagyis lényegében valami mással helyettesít”[4]. Mindezt tartalom és forma szétválasztásában látta kipattanni, amely – miután Platón jobbára hasztalannak írta le a poézist az állam életében – a művészet itt erősen megingatott legitimációját kereső és védő korok elhibázott igyekezete lett. Az így lényegivé emelt kérdésben, hogy van-e a művészetnek valami haszna, értelme, és nem csupán a trompe l’oeil hazugsága, e (külső) konstituáló mozzanathoz képest – vagyis hogy a műalkotás a maga tartalma által mond valamit, árulkodik a maga értelméről – a műalkotás mediális formája és annak megszerkesztettsége igazán másodlagos kérdésnek tűnt. A tartalmat megcélzó értelmezésben látja tehát Sontag azt a hibát, hogy az egyedi műalkotáson túl (még) minden alkalommal maga a művészet legitimitása, identifikációja válik problematikussá. Ha a művészet gyanúba keveredése, forma és tartalom feltalálása óta olyan száműzetésben élünk, melyet nem lehet már visszajátszani, a művészet (ön)legitimációs opcióit, úgy tűnik, az értelmezőknek és iskoláknak maguknak kell megválasztaniuk. Sontag döntése és programja az esszé legutolsó, 10. pontjában röviden és világosan jelenik meg: „Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk”, azaz tartalom és forma korrelatív vizsgálatára.

3.

Susan Sontag markáns kiállása a művészet anyagisága és az értelmezés erotikája mellett nemcsak a Líra 2.0 által bemutatott szerző(csoporto)k koncepcióját jelzi, hanem e tanulmány- és kritikakötet szerzőjének alapállását is. Változó megfontolások és irányulások keverednek Lapis József irodalomolvasói és -értelmezői szempontjai mögött. Egy mérsékelt, mélyen értő, de sokszor túlzottan megértő, már-már alul helyezkedő beállítódást látok. A kötet elemző módszereit óvatosan és szemléleti megfontoltsággal jelöli ki, a könyv előszava egy olyan látásmódként adja az utána következő értekezések mérsékelt előhangját, ami sok tekintetben meg van győződve arról, hogy a kortárs költészet legújabb darabjai, tendenciái hatástörténeti távlatból nem szemlélhetők, s ezért az irányzati stratégiákról, poétikai teljesítményekről tett bármilyen megállapítás csak kevésszer bizonyul „hosszú szavatosságúnak”. Lapis emiatt egy olyan beszédmódnak kedvez, amely poétikai, retorikai, tematikus raszteren keresztül leíró igénnyel közelít a kortárs líra legújabb fejleményeihez, ahelyett hogy mindenféle, számára tünékenynek bizonyuló feltételezésekbe bocsátkozna.

4.                                                                                        

A kötet első, A legújabb magyar líra az ezredforduló után című fejezete paradigmatikusan az új  nemzedék költészetének poetológiai, retorikai sajátosságait, ezek főbb irányvonalait, megszólalási módozatait próbálja – mint minden ilyen kísérlet: homogén – képpé rendezni. Kulcsszavak, csomópontok, tendenciózusan közössé tehető témák: személyesség- és testlíra, az új komolyság hangjai, a világteremtés egzisztenciális és pszichofizikai motívumai, a másik beszédbeli öntükröző megformálása azok a problémák, melyeket a Líra 2.0-ban említett számtalan szerző és kötet közös vonásává tesz.

Lapis nevek, címek, elődök és tanítványok névsorát generálja, hatáscentrumként jelenik meg megkerülhetetlenül Kemény István, Peer Krisztián, Szijj Ferenc, Gál Ferenc, Borbély Szilárd, Marno János, k. kabai lóránt, Orbán Ottó költészete. Kétségtelen, hogy a hatások, elődök és poétikai sajátságok felkutatásában és sorjázásában nincs az a mélyenfekvő motivikus, beszédmódbeli, transz- és intertextuális kapcsolat, amely szerző(csoporto)k, kötetek, témák makroszintjén vagy akár versek, verssorok mikroszintjén elkerülné a szerző figyelmét. A kötet előszavában ígért szövegközi párbeszédek erőterében sűríti és tágítja a szingularitásukban vagy épp poétikai nagycsaládok korántsem belterjes hálózatában megérthető költői teljesítményeket. Lapis mintegy a test-, másik- és világteremtő szövegek organizmusaként mutatja be az elmúlt évtized magyar líráját. Ezzel azt is megerősíti, hogy csakis egy ilyen korrelatív együttállás tételezése árán érdemes a kortárs költészet most formálódó, a maguk érvényét kereső szövegeivel foglalkoznunk, melyek mindezt egy interszubjektíven innen vagy túl felbukkanó személyes de nyugtalanító idegenségében meghasonlott nyelven kísérlik meg adaptálni.

Az interszubjektív valóságnak és kommunikációnak, e generáció számára az eddigieknél talán mindennél jobban része: az internet. „Mi történik ebben a találkozásban?” (17.), teszi fel Lapis a kérdést a költészet és a világháló (web 2.0) kapcsolatáról olyannyira központiként, hogy a legfiatalabb költőgeneráció és új mediális lehetőségeinek kapcsolatát a Líra 2.0 címben összegzi. Eszerint a web alakítani képes a költészetet, de életvalóságunknak messze nem olyan nélkülözhetetlen része, hogy ez a hatás radikális legyen. Lapis mégis fontosnak tartja megérteni, miben áll a web 2.0 olyan hatása, ami az irodalomtudomány számára téttel bíró problémafelület lehet. Az internet mai használatában a megváltozott hozzáférhetőség, az interaktív alkotói beállítódások, a szabad felhasználói terek nyújtotta elméleti és gyakorlati problémák kevésbé tekinthetők a költészet ügyének, egzisztenciálisan az vált inkább jelentőssé, hogy miként befolyásolja és módosítja a web saját felhasználóit. Különösen fontos ez akkor, amikor az alkotó-befogadó modernségben megerősödő és jobbára azóta is fennálló dichotómiája meggyengül, vagy legalábbis elmosódnak, átjárhatóvá válnak határai. És persze kérdés, hogy miként áll ez kapcsolatban a líra újgenerációs update-jével? Hogyan tükröződnek az új médium és különböző felhasználási lehetőségei a lírai szövegekben? A fent említett összefüggés egyik fontos megvalósulása az ezredforduló után legmarkánsabb és legnagyobb poétikai formáló erővel bíró Telep-csoport munkája. Ez „a költészet a világhálón talált magának új, hiteles és produktív közeget a maga szűk, ám lelkes tábora számára” (27.).

5.

A fiatal generáció költészete kapcsán Lapis sokat elmélkedik irodalomalakító erejéről, s ezen keresztül a líra irodalomszociológiai helyzetéről. Bedecs László a kötetben idézett elképzelése szerint a vers lehetne a kor autentikus műformája. A kötet megfontolásai szerint inkább a slam poetry lenne az a formáció, ami képes ezen a horizonton mozogni, demokratizálja, népszerűbbé és hozzáférhetőbbé kívánja tenni a költészetet. Lapis azonban nem kíván sok szót vesztegetni a slamre, s ezzel tulajdonképpen bevezető gondolataihoz tér vissza: a hagyományos líra érdekli, mert egyelőre nem láthatjuk be, „milyen összefonódásai lehetségesek hosszabb távon a slam poetrynek és az írott kortárs lírának” (13.) A hatástörténeti távlat hiánya azonban korántsem tűnik az egyetlen (és valódi) indoknak, hisz a könyv sok esetben megjelenése előtt pár hónappal publikált verseskötetekről is ír. Fontosabbnak látszik egy az Előszóban már rögzített, itt gyakorlativá tett megfontolás, miszerint a Líra 2.0 vizsgálódása „mindenekelőtt a »hagyományos«, betűalapú, olvasás során befogadott líra körére korlátozódik” (13.). Megkockáztatom: az irodalomtudomány, még ha rászánná is magát, hogy a puszta műfaji-kanonizációs méregetésen túl – és nem csak a strukturalizmus irodalmi szöveg-koncepciójának raszterén keresztül – komolyabban foglalkozzon a slammel, félő, hogy az semmiképp sem illene bele az irodalom papaíralapú vizsgálhatóságának elméleti-technikai szorítójába. Amíg a kilúgozott irodalmi szöveg és szövegértés ortodox divatjának be nem alkonyul, nem nagyon számíthatunk olyan merészségre, hogy az irodalomtudomány a slammel mint valódi költészettel kezdjen foglalkozni.

Egyszóval ezen a ponton Lapis nem közelít, hanem technikai okokra hivatkozva eltérít a kortárs magyar költészet egyik kurrens, nota bene legnagyobb érdeklődést kiváltó formájától. Természetesen maga választja meg, hogy vizsgálódása határai meddig terjedjenek. Enyhe feszültséget mindössze abban látok, hogy a kötet főcímének eredete mintha folyton zavarba hozná az alcím (Közelítések a kortárs magyar költészethez) költészet-fogalmának pszeudo-totalitását. Ugyanis a slam poetry mint költészet és jelenség mai formájában a web 2.0 generációjának és médiumának legprimérebb kitermelődése, vagyis maga az újgenerációs líra, ami azonban mégsem bocsáttatik be a „kortárs magyar költészet” virtuális tartományába.

A slam és hagyományos költészet kapcsolatát feszegető kérdések erőtlensége abból is látszik, hogy a szerző csak a két „műfaj” különbségét illető popularizációs, mediálhatósági kérdésekről értekezik, és nem veti bele magát esztétikai-poétikai kapcsolódási pontok megteremtésébe. A „populáris átjárhatóság”, amely Lapis szerint a modern lírát oly kevéssé jellemzi, mégis csak sajátos feltételek mentén termeli ki a papíralapú és performatív költészet különjáratú diskurzusait. Nem tudjuk magunkat sokáig abban a skizoid helyzetben mérsékelni, amelyben a költészet művelői és értelmezői körének egy része másodrangúként tekint a slamre a hagyományos lírával szemben, mert képtelen megérteni e kettő eltérő eredetét (Lapis jelzi ezt), s ugyanilyen okokból kissé álságosan mégis a slamtől reméli a költészet egészének életben maradását az ezredforduló után.

6.

A legújabb kortárs költészetet tematizáló rész legterjedelmesebb, Szerzők és kötetek című alfejezetében kritikákat, elemzéseket olvashatunk az elmúlt tíz év tematikus erőtérbe gyűjtött köteteiről. Lapis ezen a ponton kezd el valódi (személyes) döntéseket hozni, ám nem a kötetek jobbára maguk kínálta szempontok köré csoportosításával, hanem apró, érzékeny megfigyeléseivel. Lényeges itt ugyanakkor egy mindezt elbizonytalanító tendencia, amikor a szerző e személyességet feladva egy-egy költő verseinek technikai, szintaktikai érthetőségéről beszél, s más szerzők kritikáinak szempontjaival együtt –, illetve dacára – jóhiszeműen próbálja szétszerelni és összerakni azokat a nyelvi megformáltságbeli sajátosságokat, amelyek egy-egy funkciótlan alakzat vagy akár „érthetetlen vers” benyomását keltik. Ott viszont talán kicsit túlteljesít, amikor a befogadó felelősségére figyelmeztet, akinek előbb állhatatosan fel kell tennie magában a kérdést: „érdemes-e dolgozni azon, hogy igazi találkozás jöjjön létre”, vagy „hogy az olvasás értelemtelítő folyamata során milyen tapasztalatokhoz” jutott (71.). Nemes Z. Márió vagy Pollágh Péter versei kapcsán néhol felbukkan ez az erőtlen aporetika, amikor is saját (kényszerűen adódó) értelmezői gyakorlatával és olvasói lehetőségeinkkel a következő sorokban próbál megbékéltetni: „Nincs tehát éppenséggel könnyű dolga a koherens szövegre vágyó olvasónak, s az értelmező is leírni, regisztrálni tudja könnyebben a jelenséget, mint megértő viszonyba lépni vele” (81.). Korántsem arról van szó, hogy ma illegitimnek tekinthetnénk a versnyelv elidegenítő hatásait, vagy hogy a költészet ne ezáltal tudná saját meghasadt esztétikai-poétikai anyagát és megváltozott társadalmi-politikai helyzetét közölni. Ez a technicista visszavezetés azonban kétlem, hogy az „érthetőség” és a vers „eseményszerűségének” potenciálját növelné. Ennél messzemenőbben nem akarom Lapis József munkáját bírálni, csupán azzal nem értek egyet, hogy az olvasói diszponáltságnak túlontúl köze lenne a versben formálódó irodalmi nyelv immanenciájához. Ezt vélhetően a szerző is tudja, hisz éppen Nemes Z. verseiről szólva rögzíti ennek alkalmi újrafogalmazását: „a szerző egy olyan nyelvet dolgozott ki, mely képes esztétikai alapú igazságtörténéssé tenni a test idegenségének a tapasztalatát”. (80.)

7.

A kortárs közéleti költészetről szóló fejezet a megnevezést illető dilemmákon túl számos vitára érdemes pontot tartalmaz. Az Édes hazám című 2012-ben megjelent versantológiát két elgondolással, vizsgálati szemponttal hozza összefüggésbe. Egyrészt, hogy a közéleti költészet ívelése mennyiben kapcsolható a bölcsészet jelenlegi legitimációs válságához, illetve hogyan képes a „szóművészet” újrafogalmazni a politikai valóságot. Az Édes hazám nyomán is úgy látja, nem a politikai költészet radikális újjászületéséről van szó, hanem a közéleti téma iránti élénkebb érdeklődésről.

Furcsamód itt találjuk a legtöbb, értékítéletként is nehezülő, máskor gunyoros kiszólást – rímkényszerekről, közhelyekről, költőből lett miniszterelnöki tanácsadóról –, mintha a politikai téma lazítaná az amúgy szenvtelen beszédmódot. Talán a tartalom közvetlenül (látszólag) nem esztétikai jellege miatt tudja megfogalmazni a korábban egészen tartózkodó hang ellenére azt, hogy mit is tart „jó vers”-nek: „A jó vers minden bizonnyal az, amely összetett módon, a közhelyeket és a sematizmusokat nélkülözve képes a lírai médium segítségével megértetni a minket körülvevő világ bármely jelenségét – kevesebbet nem érdemes tőle elvárni.” (188.) Fontos, hogy éppen a politikai költészetet tárgyaló fejezetben jegyzi le talán legfontosabb szempontjait, köztük: hogy „alapvetően mégiscsak a költemény az, ami érdekel. Ez azt jelenti, hogy leginkább jó versélményt szeretnék”; a közéleti költészet újragondolásához, politikai hatékonyságához „felforgató nézőpontra, erőteljes érzéki stílusra, az elgondolkodtatás képességére” (193.) van szükség. Ez utóbbi megjegyzés, s tágabban a Líra 2.0 politika-fogalma kapcsán egyfajta szűkösség mutatkozik meg, s szorosan ennek okaként az, amit Sontag olyan vehemensen ki akart zárni a művészet értelmezéséből: forma és tartalom szétválasztásának nyomasztó árnyékát. Jelen esetben a közéleti költészetnek, csak azért mert politikai, „felforgatónak”, netalántán forradalminak kell lennie. Így ez a politikus-poétikus-didaktikus egység máris nem tud elmenni egyfajta konstitutívnak vélt ellentétezés mellett, amely a „jó költemény” és a közéleti vers „hatékonysága” között húzódik. Hatékonyságon a politikai költészet hangsúlyosan politikai-közösségi térben hangzó mediálisát érti, példaként Erdős Virág Ezt is el című kötetének sikerét hozza fel, amit aztán esztétikai-poétikai szempontok alapján dekonstruál. A fenti elgondolások mögül hiányzik az az alapvetés, amit Schein Gábor a fejezetben idézett esszéje[5] fogalmaz meg, pontosabban hogy a politikum maga a nyelv, nem pedig tematika, nem is egyfajta beszédmód. A bennfoglalt politikumnak, mint a versben sajátként ott levő nyelvi-ontológiai színtérnek a megértése tehát azért fontos, mert ezáltal szükségképpen elkerülhető, hogy kényesen tartózkodjunk a költészet átpolitizálásától, mely valóban csakis külső, ideológiai behatással érhető el. A kötetben mintha nem ért volna meg, hogy a politikaira akár interszubjektív valóságunk érzékelőjeként is gondolhatunk, és nem mint integrálhatatlan külső tárgyra, mely így korrumpálja és korrodálja az esztétikai minőséget, irodalmi nyelvet, etcetera.

A fejtegetést kísérő, legtöbbször meggyőző és szelíden magabiztos argumentáció a kedvencek és preferenciák privát banalitása, illetve a pusztán leíró-regisztráló, diszkurzív nyelv között egyensúlyozik. Privátan banálisnak a valójában személyes megjegyzések hatnak – de éppen azért, mert az irodalomtudományos, szenvtelen beszédmódnak olyan túlereje van ebben a kötetben, hogy a legszemélyesebb, azaz – költészetről lévén szó – legadekvátabb, hiteles megszólalás érveivel is elszigetelten áll ebben a diszkurzív dzsungelben. Lapis versélményért kiált, miközben olyan könyörtelenül szételemzi a gyermeklírát, hogy csak ámul az ember, hol maradhatott ebben még valami nyoma az élménynek?

8.

Az egész kötet korábban már jellemzett hangjától eltérően egyes szám második személyben kezdi megírni (feltehetően) saját találkozását Borbély Szilárd költészetével – és azáltal válik modorossá, hogy nem vállalja az én-formát (mint korábban tette), egy kihelyezett nézőpontból aposztrofikusan számol be saját versélményéről. A fejezet első néhány oldalát azért is tartom elhibázottnak, mert míg kezdetben a személyesség közvetlen vállalása nélkül egy az élet legbelsejéig ható, teljes azonosulást kiváltó, reflektálatlan olvasatot akar impresszionálni, később már a Borbély-versek értésének professzionalizálódását demonstrálja. A versélmény szavak általi kinyuvasztását. A választott diszkurzív, nyelvi-stilisztikai, poétikai – s végső soron, a személyességhez viszonyítva – technicista elemzés túlhatalma, mint majdnem minden irodalomelemzés, a személyesség meg-megszólaló hangjait visszaparancsolja az iskolapadba, és bárgyúnak, triviálisnak és korántsem meggyözőnek tünteti fel azokat. Azért igazán aggasztó helyzet ez, mert valójában egy módszertani, strukturális és részben stilisztikai aszimmetria választott formájának eredménye, nem pedig a szerző személyes kötődésének hiánya.

A Halotti Pompa kapcsán azzal a vallomással kezd Lapis József, hogy az irodalmi kommentár sajátosan mond csődöt, amikor a műalkotások „valami módon engedik megtörténni a »találkozást«”, ám az ottlét élménye, a tapasztalat teljessége máris megszakad, amint egy ilyen egybefoghatatlan műre nyelvileg kell reflektálnunk. Lapis megilletődöttsége valódi és hiteles, Borbély kötetének olvasása közben érzett nyelvi-intellektuális zavarát majdhogynem rendjén valónak is tarthatnánk. Ám ahelyett, mondja a szerző, hogy „legsajátabb olvasói tapasztalatairól” beszélne, az előbbiek miatt „csak” arra vállalkozik, hogy beszéljen Borbélyról valamit, valahol a mű és a róla szóló diskurzusok között. Miért? A kötet olvasása során számomra ezen a ponton gabalyodtak össze leginkább Lapis irodalomolvasási alapvetésének szálai, s ezt a kérdést tettem föl a leghangosabban és legértetlenebbül. Ki beszél? kérdezzük mindannyiszor sokat remélve, s teszi ezt Lapis József is Borbély Szilárd és más szerzők művét vizsgálva. De ki beszél saját értekező szövegeinkben? Miért mentheti fel – jelen esetben a Líra 2.0 szerzője – bizonyos esetekben a költőt, miért lehet máskor elnéző az olvasóval, alkalomadtán pedig saját értelmezői pozíciójával. Lapis néhányszor ebben a kötetben igazolt hiányzással gyengélkedőre küld valakit épp a lecke legizgalmasabb, legnehezebb és talán legnagyobb téttel bíró pontján. Ha Borbély Szilárdot olvasva – mert valóban megrendítően jó költészet – beáll a gondolatnyi csend, míg az irodalomtudomány újratölt, miért fogadjak el Lapis József személyes és mély olvasata helyett egy intellektuális protézisként felkínált, az (előbbihez mérten kétségtelenül) technicista-konceptuális vendégértelmezést, amikor maga a szerző is inkább a némaság mellett döntene. Elég nagy különbség van a (korábban említett) nem kellőképp türelmes, töredelmes és jóhiszemű olvasat, illetve a valódi versélmény között – viszont a kötet óvatlanul egybemossa őket azzal a gesztussal, hogy mindkettőt a vers egybefoghatatlanságával való szembesülésként írja le. Így azonban elmaszatolódik a valódi ok, hogy mi is okozza az értetlenséget: a vers minden számításunkat áthúzva ránk törő jelenléte/jelentése, vagy a vers üressége? E kérdések felvetését kerüli a kötet, de nyugtalanító jelenlétüket azzal mindenesetre jelzi, hogy sokféle szándékos vagy szándékolatlan stratégiával áll elő az ilyen helyzetek rendezésére.

A kötet hangvételében erősen nyomot hagy Lapis Józsefnek az a belátása, hogy az irodalmár a kortárs költészettel találkozva a felfedezések korában érzi magát. Kétséges azonban, hogy ez a spektáló, a jelenségeket nagyrészt csak regisztráló magatartás valóban izgalmas meghatározottságok összefüggéseként tudja-e bemutatni az irodalmat. És hogy nem téveszt-e szem elől olyan téteket, amelyek megszólaltatásával a mai irodalom küszködik. Susan Sontag belátásához visszatérve: hogyha az értelmező fölméri, mi is lenne a kritika voltaképpeni feladata, a hatástörténeti távlat bármilyen kényszerítő ereje álljon is elő, döntéseit és megfontolásait érzékeink és képességeink, illetve az érthetőség feltételei mai állapotának fényében kellene tennie, nem pedig annak alapján, amilyenek ezek egy másik korszakban voltak vagy lesznek.

[1] Lapis Józseffel Korpa Tamás beszélgetett, SZIFONline Irodalmi és kulturális portál, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=100, utolsó megtekintés időpontja: 2015. április 11.

[2] Lapis József, Enyhe mámor. A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után, Alföld, 2009/12. http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/214, utolsó megtekintés időpontja: 2015. április 11.

[3] Lapis József, Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez, Budapest, 2014, JAK+PREA.HU. A kötetből vett szöveghelyeket a továbbiakban az idézetek után zárójelben közlöm.

[4] Susan Sontag, Az értelmezés ellen, ford. Rakovszky Zsuzsa, Látó, 2000/7. http://lato.adatbank.transindex.ro/?Cid=118, utolsó megtekintés időpontja: 2015. április 11.

[5] Schein Gábor, Welcome to Egypt, Élet és Irodalom, 2012/10. http://www.es.hu/print.php?nid=30857, utolsó megtekintés időpontja: 2015. április 11.