
Bibinke és Vass Tibor
- Részletek
Szilágyi Réka 1994-ben született Nyíregyházán. A nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett 2013-ban. Jelenleg a Debreceni Egyetem angol-magyar szakos hallgatója.
(Bibók Bea felvétele)
Szerencsés, ha az ember egyszerre több mindenhez is ért, és ez igaz Vass Tibor A Nagy Bibin című kötetére is. A 2014 végén, Hernádkakon megjelent könyv vonzza a szemet: nagyon igényes, aprólékosan kidolgozott, átgondolt vizuális eredeti. A lapok sorszámai tükröztetve vannak, ahogy sokszor maguk a verssorok is. A harminc „Bibinke és…” című költemény mellé tizenöt elektrográfia is jár, amelyeken a költő-képzőművész különböző tárgyakról készült fotókat festett át és torzított el a modern technika segítségével. Az evőeszközök, kulcsok, tollak ugyan alig, vagy már egyáltalán nem felismerhetőek, de a helyükre léptetett színskálák mind-mind hozzáadnak valamit a kötet hangulatához.
Az első dolog, ami felötlik bennünk, amikor kézbe vesszük A Nagy Bibint, az a „címszereplő” kiléte. Erre a kérdésre maga Vass Tibor adta meg a választ egy, az Irodalmi Jelennek adott interjúban: Jac Bibinke volt az a név, ami kiskorában a szájára jött, amikor megkérdezték tőle, hogy hívják. De ha Bibinke a kisfiú-kép, akkor a Nagy Bibin a költő jelenje lenne? Nem, vagyis a költő szerint nem. Nagy Bibin az, akivé Bibinke lenni kíván, „egy olyan felnőtt-kép, amit én felnőttképp vizsgálgathatok.” És ennek alapján a kötet telis-tele van emlékképekkel, egy kisfiú álmaival, aki valaki szeretne lenni. Egy olyan életkorban van, amikor minden olyan képlékeny még, hogy bármi igaz lehet, igazként tűnhet fel.
Vass Tibor elsőszámú névjegye a nyelvi játék. Csűri-csavarja a szavakat, játszik a jelentésekkel, többféle jelentéshalmaz felé is kikacsint. Itt minden vesszőnek, vagy vesszőhiánynak súlya van, a sorok mégis könnyedén gördülnek egymás után, mintha az egésznek nem is lenne tétje. „A jó vers egylendületű, és aztán nincs sorsára hagyva.” Közben feszegeti a nyelv határait, kirakóst játszik a szavakkal, benéz a jelentések mögé. Itt szinte mégsincs semmi sem véletlenül. Akadnak visszatérő szavak, köztük a „légy” és a „hal”. Folyamatosak az asszociációs játékok, az elferdített intertextuális utalások, a költői önreflexió. Játékba jön itt Petőfi, Radnóti, Csokonai, de még egy Demjén Ferenc-sláger is – hogy csak a legfontosabbakat említsem.
A versek mind egyes szám első személyben íródtak, önéletrajzi utalásokkal átszőve. A költő egy verscsokornyi „emléket” gyűjtött össze, főleg kisfiúkorából és sajtós múltjából – de találunk itt kitérőket, például egy fiktív episztola-gyűjteményt is. Bejárja „otthonait”, végigmegy az utóbbi 30-40 év történetén. Az emlékeket átjárja a kellemes nosztalgia, és ha itt-ott érezzük is a halál jelenlétét, ez nem kerül nyomasztó túlsúlyba.
Vass Tibor nem hagyja magukra a sorokat, és a sorok sem hagyják magukra őt. Több verse is a költői alkotás folyamatára reflektál, talán a legjobban a Bibinke és a Székforgató című mű. E szerint a költészetben van valami atletikusság: ahogy a szavak egymáshoz kapcsolódnak, tereket formálnak. „…a szóköz a kötődés létrahozásából fakad, / el kell a szavaknak egymást a létrán keresztül érniük, / például van egy szó, laj, közök ide, közök oda, / spárgákon, szavakon át, / más szavak szerelmein kell túllépniük, kapaszkodniuk”– írja. Közben egy pillanatra sem feledkezhetünk meg róla, hogy éppen verselés zajlik: „a sokául szót például az ellenőrző program aláhúzza.” De költeményeiben megfogalmazódik a határidők nyomasztó súlya, és az ihlethiány is: „Mára kérik ezt a verset, ma kérik mára. / Keddet írunk, jókeddel, bőséggel nem lapít vers nálam”– vallja a Bibinke és a virágköltemény. A halogatásból sokszor rosé és bor lesz, ahogy a Rácz Ávéhá-ban is egy brendi és egy sütemény dukál a cikkírás mellé. Ez persze megélhetés, jobban mondva „megélhetéskiegészítés”, mert „líra nincs, mióta nem soronként fizetnek.” Hogy miből lesz egy költemény, az továbbra is rejtély marad: az alkotás folyamata bonyolult, a „ripszen meg a ropszon van a hangsúly, nem az összecsapomon, nem / is a versen.” Ahogy a költő vágyik is önön szabadságára, arra, hogy gondolatait szabadon kifejezhesse. Bibinke néha „énnapot” is ül, amikor svéd gyermekkölteményeket olvas, mert a „svéd típusú gyermekversek segítenek boldognak lenni, / még ha a legtöbbjük alapvetően szomorú is, / segítenek emlékezni alapvetően boldog időkre” – vallja a Bibinke és a nemzet lazán.
Egészen más hangot üt meg az Őrnádkői leletek című versfüzér. Ez már csak azért is kitűnik a többi költemény közül, mert nyolc levelet foglal magába. Az episztolák fiktív szerzője, Csokonai Vitéz Mihály. A valójában 1805-ben meghalt Csokonai itt 1832-ben épp Hernádkakon húzza meg magát, és küldi leveleit egyik ismerősének. Soraiból kitűnik, kissé nehezen tart lépést a világgal, de igen jól ismeri. Sokat mélázgat barátságon, a költészet interpretációjának mibenlétén. Feltűnik itt egy sárospataki tanító, az elferdített nevű Fülep Gábor, Piktét Benedek, pár Petőfi-sor. Az utolsó vers arról ad számot, hogy Csokonainak gyermeke született – ráadásul Kun Marcellától, akinek a neve Ady verseiben (és hát Vass Tibor számos kötetében és költészeti projektjében) is feltűnik.
Ami talán a leginkább meghatározza a kötetet, az a szabad asszociáció. Az emlékfoszlányok úgy kapaszkodnak egymásba, akár a szavak. Bibin szabadon válogat a régmúlt motívumai között, és próbál rendet teremteni közöttük. Mi volt végig a fő értelem? Vagy egyáltalán mi volt az életnek a középpontja, magja? Az asszociáció tárgya mindig új emlékeket hív elő, úgy, ahogy az Irén-baba a Bibinke és a naphalban. Ez mindig csak egy ürügy, egy kiindulópont, talán úgy jelentőségteljes, hogy eredetileg nem is volt az – vagy épp fordítva: „Ennyi szereplő között valaki a galeri közmájává alakulhat, / akinek illenék a dolgok köz-epébe vágnia. Legyen Irén az”; „Mesés, mit lehet életre hívni kimúlt tárgyacskákból, döglött tárgyócskákból, / emlékek dögkútja lesz jó szagú hirtelen.”
Bibin emlékei többek között Hernádkakon, Ónodon, Miskolcon és Nyíregyházán lakoznak. Ónodra kisfiúként egy mesés ócskavásárra jár, ahol „szárnyas halat fognak árulni”, míg Göncön, húsvéti tojásokkal keresi meg a kenyerét – ha a tojás jelképét még nem is érti, az teljesen világos számára, hogy a kapott pénzből hány gombóc fagyira telik. Egy kisdobosavatásra is sor kerül, ahol maga a szerző „otrombolja” az ünnepi beszédet (még azelőtt, hogy kiosztanák a „Fölös Selyem” kitüntetést) – a beszéd kissé ironikus, ahogy a kötet többi részében is fel-fellejük a kiforgatott mozgalmi indulókat, agitatív szavakat. Ennél kicsit később eljutunk Nyíregyházára, ahol Bibin már a Vorosilov-laktanya katonája, és azon kívül, hogy néha büntetésben van, kikiáltják a köztársaságot is. Régi-új barátok néha „bevasstibiznek” az ablakon, hol Göncön, hol Hernádkakon, de utóbbi helyen már a „monitor mögül kihajolva” fürkészheti az őt meglátogató, az utána érdeklődő ismerősöket.
A költészethez persze hosszú út vezet. Egy kisfiú még annyi minden akar lenni – ahogy Bibinke is először állatorvosi pályáról álmodozik, legalábbis Bibinke és A tizenöt éves kapitány szerint. Boncol és önboncol, vizsgál, csakhogy újra összerakhasson. Ami, sajnos, nem mindig sikerül. Közben folyamatosan érik a színek és a szavak hatásai, a Jules Verne kalandregények – köztük A tizenöt éves kapitány. Az évek múlása több, másabb értelmet ad a dolgoknak, de mindig akad vizsgálnivaló. A kutatás soha nem érhet véget.
A Nagy Bibin Vass Tibor külön nyelvi világa, egy rendkívül igényes, egyéni kötet. A végén pedig rájövünk, hogy nem csak Vass Tibornak, de mindannyiunknak megvan a maga Nagy előneve, amivé válni szeretnénk – bármit is értsünk a „nagy” jelző alatt. „Egy felnőtt-kép, amit felnőttképp” vizsgálhatunk.