Mára csak én maradtam
- Részletek
Benedek Miklós: Mintha emberekből állna. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2014.
Benedek Miklós költői világa egyre inkább megszilárdul, ezzel párhuzamosan a versnyelve lényegretörőbbé válik. Témáiban egyre erősebb körvonalat vesz a magány, az egyedüllét, a háború-reprezentációk, a kötet hangulatához pedig páratlanul kapcsolódnak Blaskó Árpád, szintén fiatal vajdasági alkotó illusztrációi.Kelemen Emese 1990-ben született Szabadkán. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója, a FISZ és a Híd Kör tagja.
Jobban nehezen jellemezhetnénk Benedek Miklóst, mint ahogyan Patócs László teszi a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapján megjelent kritikája kezdetén, miszerint „Benedek Miklós a mai fiatal vajdasági magyar költészet Albert Flóriánja.” Egyszerre utal a költő kiemelkedő tehetségére és a futballért való rajongására. Második kötete, a Mintha emberekből állna úgymond kerettörténete is erre reflektál. A kötet első (Flóris) és utolsó (Gólszerzők) verse képezi a keretet, melyben öt ciklus kap helyet, bennük a mindennapok egyszerű történéseinek és a háború feldolgozhatatlan traumáinak abszurditásaival. A Flóris, mint azt a vers alcíme is jelzi, montázs, amely olyan írók műveinek részleteiből épül fel, akik írtak már a futballról és az ahhoz kötődő szenvedélyükről. Megjelennek benne idézetek Esterházy Pétertől, Darvasi Lászlótól, sőt magától Albert Flóriántól is. Benedek, mint azt egy interjúban is elmondta, olvasmányai során fel szokta írni az általa jónak tartott mondatokat, hogy később más formában, vagy jelen esetben az idézet beemelésével újat alkosson. Másrészt Benedek szerint a foci a különböző művekben jelentheti az életet vagy magát a játékot, de mindenképp a mindennapjaink része a tévéközvetítések, fogadóirodák által. A Gólszerzők pedig frappáns lezárása a kötetnek. Ha a focit életmetaforaként közelítjük meg, akkor akár számvetésként is értelmezhetjük. „Bárányos. / Füzi. / És a második / félidőben Tóth. / Ha jól / emlékszem, / Mihály. / Végül három- / kettőre nyertünk.”
Nagyon találó Berényi Emőkének, a kötet egyik recenzensének megjegyzése, miszerint Benedek magánmitológiát működtet a kötetében. Ennek a mitológiának a felépülésében megjelenik egy erős törzsi tudat beemelése (Arról, hogyan pusztult el a városunk, Exodus) és annak vegyítése a balkáni események emlékeivel. Benedek háborúról szóló versei gyermeki szemszögből mutatják be a traumák elmesélésének nyelvi és értelmi nehézségeit: „A terem tulajdonosa / az ajtó előtt várta, / hogy befejezzem, / hogy beléphessen, / hogy elmondhassa, / az imént közölték a tévében, / hogy a nagyhatalmak úgy döntöttek, / elkezdődnek a bombázások. / Riadt arcot vágtam. (…) Hullámzó hangjával légiriadót fújt, / figyelmeztetett a légi veszélyre. / A félelemtől teljesen lebénultam.” Ennek a nehézségnek a vizsgálata egyre gyakoribb téma a fiatal vajdasági alkotók körében: gondoljunk Orcsik Roland és Terék Anna verseire vagy Bencsik Orsolya prózáira. Megjegyezhetjük: a balkáni háborúk emléke mellett megjelennek más történelmi korszakok is, melyek más szinten dinamizálják a háborús tematikát: „Valaki azzal ijesztgette a gyerekeket, / hogy Németországban már egy ideje folyik az internálás. / Habár nem tudtuk, hogy ez mit jelent, / félelmet keltett bennünk”. A háborúk következményeként megjelenik a kiüresedés, felszámolódás, az elnéptelenedés. Ennek a tapasztalatnak az érzékeltetésére jó példaként kínálkozik az Exodus című vers és az Elnök vezér címet viselő Domonkos István-parafrázis. A Kormányeltörésben lírai énjétől abban különbözik Benedek beszélője, hogy ő a külföldre költözés helyett az otthon maradást választja, ám nyelve – hasonlóan a Domonkos-költemény legsajátosabb grammatikai-retorikai megoldásaihoz – így is (mintegy otthon-maradva) zárvánnyá alakul : „sokan menni külföldre / kofferban szalonna / két kiló kenyér / én ennek örülni / itthon lenni csend”, amivel előreutal az Exodus elnéptelenedett falujában egymagára maradt elbeszélőre: „Hívtak, hogy menjek velük, / de maradtam. / És tovább is maradni fogok. / A szülőházam ablakán egy bálványfa / ága igyekszik a fény felé.”
Az utolsó ciklus, a Lapok és poharak tíz számozott versből és az Utolsó című opusból áll, melyek folytatásosan jelentek meg a Magyar Szó című napilap hétvégi rovatában, a Kilátóban. Benedek Miklós szövegei leginkább prózaversek, melyekben a pontosan kirajzolódó narratív szálra épülnek rá a szubtilis hangulatok, életérzések, dilemmák. Első kötete (Nem indul hajó) óta a versbeszéd szikárabb lett, megkapóan tömörebb, minél kevesebb szóval igyekszik kifejezni magát. Leginkább ezekre a versekre jellemző, és a legjobban kidolgozott a novellisztikus felépítés. Mindegyik versnek ugyanaz a kávézó a helyszíne, a szereplői sem változnak, csak az időben haladunk egyre előrébb és egyre bonyolultabban. Míg az első versekben több hónap elteltét érzékelhetjük, addig a ciklus közepétől felgyorsul az idő: két nap eseményei sűrűsödnek össze a maradék versekben. Feltételezhetünk egy szerelmi szálat is, amely a kávézó zárt, füstös szerencsejátékosai között szövődik. A versek hangulata leginkább a Krasznahorkai-világ életérzésével rokonítható, nyomasztó, kietlen, képtelenség kitörni belőle. Álom és ébrenlét, részegség és józanság határán állunk, ahol „Már jó néhány poharat összetörtem, / de a lapok járását máig nem sikerült megfejtenem.” A borgőzös éjszakák és nappalok inkább vízióként, mint valóságként jelennek meg az olvasó előtt.
Benedek Miklós költői világa egyre inkább megszilárdul, ezzel párhuzamosan a versnyelve lényegretörőbbé válik. Témáiban egyre erősebb körvonalat vesz a magány, az egyedüllét, a háború-reprezentációk, a kötet hangulatához pedig páratlanul kapcsolódnak Blaskó Árpád, szintén fiatal vajdasági alkotó illusztrációi. Benedek ígéretes költő, aki véleményem szerint már túl van az útkeresés legnagyobb részén, ezért nagy reményekkel várható következő kötete.
