Egy boldog boldogtalan II.

Részletek

Kései Hölderlin-versek világa

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító. A klasszikus és modern német nyelvű irodalmak egyik legalaposabb ismerője.

És most erről – és főleg az írás elején idézett két versről – beszélünk még pár szóban.   

Nem kétséges, hogy a költő ebben az áldatlan életszakaszában is több-kevesebb kedvvel írt, amennyire a korszak dokumentumaiból tudhatjuk. Zimmer – mint rendszeres jelentésre kötelezett hivatali gyám – hol azt írja a hatóságnak, hogy „gyámfiának” nem igen van kedve írni, hol azt, hogy sokat filozofál, és szorgalmasan jegyezget. Úgy tűnik, hogy főleg a tízes években, amikor még elevenen éltek emlékezetében a közelmúlt eseményei, ontotta magából a verset, de minthogy az írás feldühítette, őrjöngési rohamokat idézett elő benne, megvonták tőle az íróeszközöket. Az sem valószínűtlen, hogy nem az összes írásos emlék maradt fenn, hanem csak mintegy ötven vers, két prózai töredék (Phaeton-Segmente, Hyperion-Fragmente), valamint a költőnek anyjához címzett, jéghideg semmitmondással komponált kurta és kényszerű jeladásai. Ez a tény nem meglepő, hiszen éppen az anya volt az, aki fiát 1806 őszén erőnek erejével beszállíttatta a tübingeni Autenrieth-klinikára, és mint feljebb említettem, fiát 1828-as haláláig soha nem látogatta meg a jó három óra járásra fekvő tübingeni toronyban. Én magam néha meglepődöm, miért írt a fiú egyáltalán az anyjának? Nyilván Zimmerék unszolták. Miért kevesebb ez a pár üres levélke, mint a semmi? Mert mélyen tükrözi azt a kölcsönös megtagadást, amely anya és fia közt az évtizedek alatt kialakult, – mintegy láthatóvá teszi a semmit, és ez megrázóbb, mintha semmiféle írás nem rögzítette volna ezt a megsemmisült viszonyt.

A költeményes darabok zöme rövid, általában négysoros strófákba rendezett alakzat, eleinte dátum és névaláírás nélkül, később itt-ott Hölderlin aláírással, aztán fiktív névaláírással (Scardanelli), többnyire fiktív időpont-jelzéssel, rendszerint a költő korát megelőző századokba visszadatálva (pl.: 1759. november 15, 1778. május 24). Akad azonban olyan vers is, amely eljövendő dátumot visel (pl.: 1940. március 9), sőt az sem kizárt, hogy a dátumozás a szöveg keletkezésének tényleges időpontját rögzíti (Gregor Wittkop kiadásában pl. egymás mellett áll egy „1940-es vers”, meg egy másik, amely alatt ez a dátum áll: 1842. március 15). A művek keletkezési sorrendjét a kutatás máig nem tudta tisztázni; egyes darabokról sejtik, hogy bizonyos időpont előtt vagy után nem keletkezhettek, valódi születési dátumuk tehát körülbelül gyanítható. A szövegek keletkezési sorrendjét nem ismerjük, azokban fejlődésjegyeit nem ismerjük fel (stilárisan érzékelhető, tartalmi elemekkel igazolható, formai szempontokkal leírható különbségeket bajos megállapítani), tehát mindegyik minden időben és minden időből szól, a végtelenített idő halálosan higgadt pontján. Úgy tűnik, formai tekintetben mindinkább túlsúlyba kerül a nyugat-európai, rímes-szótagszámláló forma, és csupán itt-ott (főleg e korszak elején) bukkan fel antik időmérték, vagy arra emlékeztető szabadvers.

A darabok további közös jellemzője, hogy általában amolyan költészet utáni költészet benyomását keltik, mondhatnám: eddig nem ismert lírai holdbéli tájra kalauzolnak, ahol a beszéd inkább amolyan űrhajóból millió s millió kilométer távolságból átszüremlő mormolásnak rémlik, mintsem személyesen bárkinek is szánt emberi közlésnek, megszólító és megszólított háttérfigurákkal. A versek rövidek, mondtam. Ez a tény a régiség benyomását kelti: ami rövid, az régi; ami régi, az rövid. Egy archaikus, objektivitásban gyönyörködő névtelen suttog itt gyöngéden… miről is? A témák, noha alig változnak, nem lényegesek: egy gyermek születése, céltalan séta közben látott-gondolt képzelődések, és főleg az évszakok, a természet változásai, valamely szellemi rend működése és körforgása. Talán úgy is mondhatnám: a magány hatása az évszakokra. Hogyan beszéljünk az idő múlásáról, ha csak egy ablakon tekinthetünk ki harmincöt éven át a világra. Nevezték e műveket Fenstergedichtéknek is (ablakverseknek): annyit érzékeltetnek, persze, személytelen higgadtsággal, szinte szemrebbenés nélküli lelkesedéssel, amit valaki egy szobából láthat a különböző időszakokban. Lao-ce azt mondta az agyagedényekről: ők az űrt tartalmazzák; a semmi, a láthatatlan ad nekik értelmet, jelentést, lényegiséget. Így vagyunk Hölderlin kései verseivel is: mindegyik más-más szavakban, leheletnyi elmozdulásokkal, észrevétlen eszméleti percenésekkel ábrázolja az űrt, és ehhez a látómező képeit használja anyagul. Mi a tartalmuk? Talán éppen ez a minden, a semmi. Az egyedüllét. Az idő múlása és születése. A névtelenség élvezete és keresése. A művészet elrejtése. Az ember sóvárgása, hogy megsemmisüljön, de nem tud. Olyan művészet ez, amely, úgy tűnik, nem használ művészetet: néhány szót forgat csupán, egyetlen pont körül forog, de azt soha nem bírja kimeríteni. Érezzük, hogy ez az ember, miután embertelen tapasztalatokat szerzett, olyan dolgokat tud, amelyekről nekünk csak szavaink vannak, nem tapasztalataink. A fájdalom mérhetetlen előnyét érezzük, a minden emberi kötelemtől kivadult ember viszonylat nélküli szabadságát, arányőrzését. Feltűnik az is, hogy ez a boldog boldogtalan soha nem bőbeszédű, mindig keretek közt beszél, soha nem áradással, hanem korlátok jelzésével. Nem beszél önmagáról, hanem csak „az emberről”, „az emberekről”. Nem egy őszi napról, téli napról, hanem csak az évszakról: az őszről, a télről. Nincsenek egyedi, kis idő- vagy térbeli egységekre bomló megfigyelései, hanem mindig globális nagytotálban szemlélődik, nem is látjuk eszméletének forrásait és végződését. Mindig kijelent, nem ábrázol: a szavak egyenrangú méltósággal, mozdulatlan szuverenitással jönnek egymás után, a mellérendelés kötőszavaival (és, de, vagy), azonos nyomatékkal. Egyetlen sík a vers, nincs emelkedése, süllyedése, kezdő és végpontja, nincs felütése, csúcspontja, íve, vérkeringése. Egynemű zajlás a szöveg, de miközben olvasod, minden egyes pontján, úgy rémlik, érdemes megállni. Igaz, a felfejteni-akarás sehol nem gyümölcsöz többet, mint egy másik mintavételi pont, – a titok mindenütt van és sehol nincsen. Hogy miért mondja, aki mondja? Nem tudjuk, ki beszél és kihez, csak azt érzékeljük, hogy valaki az igazság tudatában megnyilvánul, cáfolhatatlan meggyőződéssel, párbeszéd igénye nélkül, nem a közlés célzatával, hanem… talán azért, mert megkérték erre. Ilyen értelemben, felteszem, Hölderlin szövegeinek zöme igazi alkalmi költemény, felkérésre, unszolásra írt valami, egy pillanat átlendítése az örökkévalóságba. Mert az ismétlődő köznevek közt felismerjük a konkrét látványt. A Strom (folyam): a Neckár; a Bach (patak): a Steinlach; az Insel (sziget): a Neckár-sziget; a Berge (hegyek): a sváb Alpok. Persze, minden felismerhető a versekben, de mintha nem csak a múlt, hanem a jelen is hátrahúzódna az emlékezetbe, és csak a lényegre törő beszéd mögötti másodszólamként férne el a versekben. Isten bizonyára kivándorolt innen más emberek tudatába, a holdra vagy a szent könyvekbe, – egy bizonyos: ezekben a versekben sem saját nevén, sem álnéven nem jelenhet meg. Maga az én, Hölderlin sem jelenhet meg: éntelen versek ezek, száraz és kimért jelentések annak a tudatnak tájairól, amely nem beszél róla, amikor róla beszél (éppen a legfontosabb mondandóiról nem beszél közvetlenül; semmiről nem beszél az azonosság vagy azonosíthatóság szokásaival; közlendője eltakarja a mondandóját).                  

Mindkét vers érzékelteti – a fiktív időpont és a névaláírás révén –, hogy a versalany, a szerzői alany és a szöveg között némi feszültség van. Azt legalábbis mindenképpen elmondhatjuk, hogy a fiktív névvel a költő kilép én-szerepéből, s vagy azt jelzi, hogy a verset nem ő írta, vagy azt, hogy nem a saját nevében írta. A visszadatálás – születése előtti időpontra – ugyancsak képzelt idősávba helyezi a szöveget, s ha mást nem, azt sejteti, hogy a./ vagy nincs szerepe az időnek a keletkezésben (mindig megíródhatott volna), vagy b./ a jelenet „előtörténeti” időkben játszódik. Figyeljük meg: a tavaszi vers alatt valóban tavaszi dátum áll, az őszi vers alatt őszi dátum (a pontos napnak nincs jelentősége). A tavaszi időpont Hölderlin életén belül van, tehát jelölhet tényleges dátumot, s akkor a dátumozás gesztusa általában azt jelenti, hogy a képzelt idő és a valóságos idő összemosódik (ha a modern dél-amerikai próza technikáira gondolok, ez az eljárás egyáltalán nem tűnik különösnek, s utalhatna valamely fortélyos szerzői szándékra is). Az is köztudomású – Zimmer maga számol be róla több ízben is –, hogy a versek többsége kérésre keletkezett. Zimmer: Felszólítom, írjon nekem megint valamit, mire ő egyszerűen kinyitja az ablakot, kinéz a szabadba, és 12 perc alatt kész a költemény. Ez a tény több szempontból is érdekes. Mindenekelőtt arra utal, hogy Hölderlin soha nem veszítette el versírói készségét, nem voltak „tematikus problémái”. Másrészt: versben hajlandó volt megszólalni az emberiség nyelvén, környezete fel tudta fogni, miről ír (azelőtt kevésbé). Harmadrészt: legalábbis gondolati szinten hű maradt önmagához, nem vált egészen bolonddá (hogy ismét a Lear király bolondját idézzem).

Visszatérve az aláírás szokására: a képzelt név ugyancsak azt a semleges (vagy mondhatnánk: objektív) kifejezési sávot biztosította számára, amelyben énjének leleplezése nélkül érvényesen beszélhetett a világról. Érthetjük ezt a mozzanatot úgy is, mint bizonyos későbbi költészeti irányzatok Weigerung-rögeszméjét (=megvonás, szabódás, az én kiritkítása), a személyiség furcsa maszkviselési hajlamát, sőt sóvárgást, az elbújásnak kényszeres megjelenítését. Az alázatosan szó mintha arra utalna, hogy a szerző az olvasót, befogadót, vagy kérelmezőt fensőbb illetékességnek tartja, akinek hatalmában van, s akinek óhajait parancsnak illik tekintenie. Ez a mozzanat a költői alany helyzetének elsilányodását rögzíti, s azt szemlélteti: a költészet mint tevékenység eleve arra ítéltetett, hogy a társadalom értékteremtő hierarchiájának alsó fokozatain valósuljon meg, s alanti szférákban igyekezzék elhelyezkedni, létjogosultságot találni magának. Furcsa ellentét feszül a versek definíciószerű, kinyilatkoztatásra emlékeztető, egyenletesen szenvtelen hangneme és az alázatosan határozószó között. Úgy tűnik, az isteni magabiztosság csak a vers utolsó pontjáig terjed, az átnyújtás, értelmezés pillanatához a költőnek semmi köze nincsen. Hölderlinnek ez a gesztusrendje fölöttébb szabatosan mintázza azt az írói-emberi tapasztalatot, hogy költészetet létrehozni egyre inkább csak megalázkodás, önkicsinyítés, bármi áron megváltott senkiség árán lehet (aki nem akar valaki lenni, abból még lehet költő, – és hányszor igazolta ezt a huszadik századi líratörténet).

Az objektivitásra nevelést (vagy olvasói ridegtartást) más eszközök is biztosítják. Rögtön feltűnik például, hogy a szöveg az egyszerű kijelentő beszéd hangnemét tartja meg, mindenféle érzelmi hullámzás mellőzésével, elfojtásával. Nem meggyőzésre irányul, hanem szándéktalan átruházásra, – mintha amolyan verbális adásvételi szerződés volna, nyelvi stipuláció. Hiányzik a versből az érzelmi hullámzás, bármely affektust tükröző mondattani fogás vagy központozási eljárás: egyneműen. párhuzamosan zajlik le a rögzített és valóságos természeti folyamat az időben, és semmilyen eseményt nem követ sajátos, egyedi emberi reakció. Ugyanakkor jellemző, hogy Hölderlin érzékelteti: csak a lényegre törő közlés szintjén beszél, és nem hagy el semmit, nem tesz hozzá semmit ahhoz, amit „ábrázolni”, vagy inkább: kinyilvánítani akar. Száraz, visszatérő fordulatokkal sulykoló, önmaga helyén nehézkedő szöveg ez (mindkét választott vers). Külön hatáselemként említeném, hogy a hangvétel józansága, kilengést nélkülöző hidegvérűsége mintegy kényszerítő erejűvé erősíti a lineáris „érvelést”, s az olvasó gondolkodás nélkül sajátítja el – szinte költő élmény és katarzis nélkül – a mű sugallatait. Az egyenletes, füzérekben lezajló beszéd, az „unalmas” tónus a korai expresszionisták egyik legfortélyosabb hatáseszköze lett később, tudjuk, s ma is úgy tűnik, a higgadt beszéd a művészet legmámorítóbb varázsitala maradt. Mindezt kiegészíthetjük azzal, hogy a későbbiek (mondjuk, Gottfried Benn, Georg Trakl) költészeti eljárásmódjai élesítették a figyelmet éppen ezekkel a szokatlan fogásokkal szemben, s a huszadik század elejének-közepének tonális sokrétűsége nélkül a Hölderlin-korpusznak ez a része ma is az érdektelenség homályában senyvedne.             

Üdítő jegye mindkét versnek, hogy általános fogalmakkal, szigorú nagytotállal dolgozik, nem lazít a holdbéli távlaton, s mint valami pap a szószékről, a szerző úgy mutatja be nekünk, hívőknek az évszakok változását, a természeti körforgásban pedig a megbízhatóság, beláthatóság panorámikus képsorait. Isten (az istenek) ugyan elszivárgott ezekből a szövegekből, de jellemző jegyei megmaradtak. Erre utal a höheres Erscheinen (magasabb jelenés, vagy jelenség), vagy a Ferne, Höhe, Himmel kifejezések szórványos jelenléte, s maga a ceremoniális hangütés, a homogén szövegek képzésének igyekezete. Maga „az ember” sem jelenik meg a versekben két szem látnivalójaként, hanem inkább egy szellemi érzékelő hártyafehérjén, töredékesen és töredelmesen. Ahogy egyik (1842-es?) vers (Der Mensch, Az ember) első sorában mondja: Wenn aus sich lebt der Mensch und wenn sein Rest sich zeiget (Ha önmagából él az ember és ha az mutatkozik meg belőle, ami maradt), – és mégis állandó, szűkös szókincsének ragyogásával. Mert ezek a versek – minden életrajzi ismeretünk ellenére – nem szomorúak, nem tragikus szférák sirámait közvetítik, hanem épp fordítva: a befejezettség, elvégzettség, véglegesség derűjét árasztják, a természet harmonikus, ritmikusan fel-feltáruló kaleidoszkópjainak ecsetelésével. Ez a lírai alany örül a létezés alaptörvényeinek, kiszámíthatóságának, s talán ismétlési rendje is azt sejteti, hogy már csak ezek a lét-kapaszkodók érdeklik, a biztonság állandósult szavai. A zökkenőket nélkülöző, csiszolt tónust csak lágyítja, még kellemesebbé teszi a nyugati-európai formák sorvégződéseinek kizárólagos nőrím-használata; a négysorosok közt nem igen fordul elő, hogy kemény hímrím felbukkanna, Hölderlin valahogy ösztönösen fázik ettől a sorvég-változattól. Ugyanezt a tendenciát erősíti a jambikus ritmus uralma, az ölelkező rímek, sőt a párrímek átláthatósága, selymessége, s általában a formai zártság, szabatosság jelenléte. Az is szembeszökő, hogy az örök jelen idő ugyan néha fagyott múltra változik, a szöveg mégis megtartja kijelentő módját, nagy időegységeket rögzítő komolyságát, rögzültségét. Nem történik semmi, miközben minden betölti a rendet, felmutatja a Törvény funkcióját, az „egy szálló porszem el nem hibbant”- állapotot (József Attila: Eszmélet). A mellérendelő sorolás többnyire nem lök a műbe felfoghatatlan, megoldhatatlan részleteket, s csak ritkán fordul elő, hogy a talányos fogalmazás mélyebb értelem lappangását sejteti. Éppen az idézett vers (Az ember) első szakasza szemléletes példákat kínál erre a talány és űr (vagy sérült értelem) közötti lebegésre. Úgy van, mintha egyik nap különbözne a többi naptól, / hogy az ember kitűnően hajoljon oda ahhoz, ami megmaradt, / elválasztva a Természettől és irigykedés nélkül. Érezzük e sorok olvastán: ha Rilkénél, Eliotnál vagy Holannál olvasnánk hasonlót, egy pillanat is sok volna, hogy tüstént jelentést rendeljünk a mondottakhoz. Az ember abban leli örömét és teljességét, ami megmaradt neki a zuhanás után (Daidalosz neve elő is fordul az egyik írásban). Vagy: minden viszontagság ellenére különböznek, meg-megújulnak napjaink, és nem kell a világ végén éreznünk magunkat, amíg minden nap más külalakban köszönt ránk. A negyedik sorban pedig Hölderlin örökös és egyetemes derűje ölt alakot: bár elvált a Természettől, semmi irigység nem sújtja az embert, amíg képes berendezkedni („hazát találni”) a „maradékban”. Mintha szakadatlanul egy helyben végezné el létének legfőbb feladatát: a mozdulatlanságban kivívott örök változást (igazi – Goethére és Rilkére mutató – idea ez, csak fel kell ismernünk).  

Választott darabjaink nem kínálnak efféle mélységek felé csábító csodákat. És az ember unos-untalan azt kérdezi magától: mi teszi érdekessé, sőt megjegyzésre méltóvá mégis ezeket a darabokat? Egyik darabban sem tárul elénk konkrét táj, nem épül benső tér egy konkrét látványnak, nincs leképezés és élmény-részletezés.  (Ez korántsem adott sajátság, hiszen a kései versek között akad olyan is, ahol szinte érezzük a kézzelfogható tárgyi világot, a Neckár-parti növényzetet tükröző „adatgyűjtést”.). Az elvont fogalmak azonban mindkét szövegben hirtelen megcsendítik a kései Hölderlin-líra centrális üzenetét: az ablak keretében felrajzolódó látvány-részlet, a kilátás az élet teljességének értelmes minta-képét adja, amelyet az elszigetelt ember még maradék tartózkodási helyéről, a tübingeni toronyszobából is képes felfogni. Ez a két darab nem említ semmiféle lelki vonatkozást (másutt: a lélek bánata, panasz, a kétség sötét kérdése), a Természet ragyogásában a szellem magasabb élete jelenik meg, ezért odakinn minden eleven, világos, derűs, béke és öröm uralkodik, a Nap fénye szelíd, és nem hallatszik semmiféle zaj a nyílt mezőkön át, csak a vidám zúgás, motozás a fák ágai közt. A mozgalmasságot fokozza, hogy Az őszben két tranzitív ige tárgyat kap (A Nap melegíti / Az ősz napját…, és: a szellők / vidám zúgással átfújják az ágakat és gallyakat, azaz átfújnak az ágakon…), továbbá az, hogy a költői képzelet csak ellentétek motorjain képes előrehaladni: fény és eső zuhog itt egymásra, föld és ég, nap és esztendő, láthatóság és különbségek (árnyalatok), üresség és a kép világos értelme. Az ősz-versnél, mondhatnám, meglepődünk, hogy a melankóliának még árnyéka sem vetül a versre (mint pl. Lenau vagy Rilke csodálatosan felcsigázott őszi bánatai esetén), sőt a harmadik versszak második sora (Ha már a mezők ekkor ürességgel cserélik fel magukat) egyenesen egyfajta filozófiai léttöltetet kölcsönöz a sornak, az üresség említésével. Ha a rengeteg, gondosan felsorolt főnevet, a néha egy versen belül is ismétlődő fordulatokat lassú olvasással észbe vesszük(mit Pracht, das goldne Pracht; mit frohem Glanz, mit frohem Rauschen; das Glänzen der Natur, mit frohem Glanz; a Bild szó kétszeresen, a hell jelző kétszeresen stb.), akkor valóságosan elámulunk a versek töménységén és szigorúan megkomponált szerkezetén. A túlsúlyos, a nehéz és fülledt jelenlétet bizonyára a számtalan nagy kezdőbetűvel írt főnév teremti meg (hiszen a német nyelvben a főnevek eleve nagybetűvel íródnak), aztán a főnevesített ige (höheres Erscheinen), a nem következetesen illesztett tagmondatok (pl. az ősz-vers első szakaszában), valamint a (lehet, hogy öntudatlanul) párhuzamossá vagy rokonná tett elemek elhelyezése. Ilyen „gyorsító” hatást kelt pl. az ősz-versben az, hogy a nap is végéhez ér meg az esztendő is kiteljesedik. Vagy az, hogy ritkán hangzik fel lárma (dörrenés?) a nyílt mezőkön át, ugyanakkor az ágak közt vidám mormogás zaját hallani. A képzelet, noha nem mondja ki szavakkal, a nehézkedési erő hatását teremti meg a költeményekben (majd Rilke mondja ki ezt a szót, és alkalmazza, talán öntudatlanul, Hölderlini hatásra a húszas években keletkezett verseiben).

Folytathatnám. Friedrich Hölderlin kései és korábbi versei egyaránt megkövetelik egész életünk fantáziáját, mondhatnám: minden életszakaszunkban vissza kell térnünk hozzájuk, hogy valamit átcsenjünk majd magunkkal a semmibe. Ha jó – és nem ostoba – halottak akarunk lenni, sőt ha jó – és nem ostoba – elevenek akarunk lenni, akkor időnként tartózkodnunk kell a verseiben, össze kell kötnünk rejtélyeikkel néhány óránkat. Mert azok az órák, amelyeket az ő talányainak kibogozására áldoztunk, később értelmes emlékké erősödnek. Pontatlanságokkal kapcsolatos emlékeink is tudásunk részét képezik, és megkönnyíthetik lépteinket a földön.

És végül ideiktatom a két vers formahű fordítását, már csak azért is, hogy jelezzem: a holtak jól vannak, még ha nem magyarázhatják is meg egykori életüket.

A TAVASZ         

Ha újra fény ígérkezik a földnek

Tavasz esőtől zöld ragyog a völgy s libegve

Virág fehérje úszik a szőke vizekbe

Mert derűs nap hajolt le az embereknek.

Különb-különb lángokban ég a látható tér

Tavaszi ég bársony békéje ránk fér

Hogy nyugton nézze ember mi az égi pompa

S a teljes életet maga megóvja.

Alázatosan

Scardanelli

1842

márc. 15-én

AZ ŐSZ

Természet ragyogása magasabb jelenség

Mikor a nap sok örömmel lenyugszik

Maga az év az, mely pompásan kikerekszik

Mikor a gyümölcsöt puha fények befedték.

A földkerekség csupa dísz s ritkán dübörg át

Nyílt mezőkön a lárma, a Nap a lángját

Őszi napba lágyan lehelli, állnak

A rétek tenger végtelen s az ágak

Gallyak közt szellő zizeg, boldogan megéled

Ha már űrrel cserélődnek a rétek –

A tiszta kép teljes értelme látszik

Mintha egy képben arany pompa játszik.

1759 nov. 15.