Az út, akár egy hosszú mondat
- Részletek
Befejezhetetlen (és töredékes) tűnődések, bemenekített kérdések és idézetáramlások Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című kötetéről/ből (Olvasói meditáció lehetséges első töredékben)
Csog Szidónia 1973-ban született Baróton. Jelenleg a kolozsvári Agnus rádió Téka rovatának a szerkesztője.
- Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című kötetét többnyire füveskönyvként is olvastam, amely súlyos evidenciákat nyilatkoztat ki emlékezésről, szabadságról, eszmélésről, álomról, művészetről és költészetről. Márai Sándor, Pilinszky és Weöres Sándor füveskönyveit ismerjük közelebbről, illetve a kortárs olvasó többnyire ezeken az opusokon „szocializálódott”. A szerző hogyan látja ezt, hogyan reflektálhat saját „füveskönyvére”, amennyiben ez lehetne egyik olvasata Az út akár egy hosszú mondat című kötetnek?
- „Költőnek lenni ma is „kalandorság” – jegyzi meg az író. Mi az, ami a költészet/művészet kalandjának az útját, a „hosszú mondatot” tektonikussá és ugyanakkor bizonyos értelemben nyílegyenessé teszi / teheti? A folyamatos és elégikus emlékezés „az emlékezés szabadsága”, amely ünnepi rítussá nő(het), az „eszmélés és félálom” egyidejűsége („Ti melyik álomból ismeritek vajon? Törékeny énünk egyszer csak megszökik, vagy felfoghatatlan: - a változások áldozata lesz”); az ihlet, mint „a világ strukturális jellegének” tanúságtétele; az alkotás „önértékű aktusa”, amely a Hamvas-féle kísérleti magány és harmónia „törvényei” szerint is történhet („Tiltott területei a szenvedésnek, a szeméremnek. A sorsnak.” ); a folyamatos beavatás („Folynak a felfedező utak. Kúszni, s megkapaszkodva kiülni a locsogó víz fölé nyúló faágra. Ha lenézel, mintha sebesen futna ki alólad az idő...”) vagy a „magasabb rendű szótár” jelenléte („a te magasabb rendű szótárad sem lesz soha a tömegárugyártók alkujának tárgya.”), amelyre „titkos megegyezés” alapján mutat rá a szerző? És vajon ez a költői kaland mennyire jelenthet egyfajta biblikus elragadtatást is? Ezt a fajta misztikus jelenséget is megidézik: „a meg nem nevezhető elemek – önemésztés, kockázat, veszélytudat és szabad akarat – mind-mind elengedhetetlenek”; „a végtelent megcélzó, nem egyszer önveszejtő suhanás” – mélyhíradásai.
- Lászlóffy Csaba írásai többnyire etűdök, fúgák, szürreális képes esszék is. A társművészetek néhány vízszintes és függőleges olvasata, zeneszerzők és kortárs festők szállóigéi is felcsendülnek a szerző által sokat emlegetett „előre emlékezés zsoltárának” jegyében.
Aquarius Kincseiből idézek részleteket:
„Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az idegenségnek ezt a többnyire nem tudatos érzését „ősemlékezésnek” nevezik. (...) A szépség a teremtés összhangját juttatja kifejezésre. Ezt
az összefüggést mutatja pl. a görög „kozmosz” szó, mely egyaránt jelenthet rendet, díszt vagy szépséget. A zenész a mindenség életmelódiáinak összhangját keresi, mely dallamok az isteni életből csendülnek fel. Zenei tekintetben az isteni élet az egyetlen ősdallamnak soha véget nem érő variációja.(...) Liszt Ferenc szavai azt a benyomást keltik, mintha azokkal a szívéből jövő ősemlékezésre reagálna. Ezzel alkot magának egyfajta belső szentélyt, menedéket. (...) Önmagába visszahúzódva arra törekszik tehát, hogy megvalósítsa azt az eszményt, amelyet élete céljául tűzött ki. (...) Szellemi impulzusok átültetésekor egy művész azokból a kincsekből merít, amelyek aurikus lényében felhalmozódtak. (...) Ez függ azoktól a lehetőségektől, amelyeket aurikus lénye engedélyez számára lélekerői kifejezésére.”
Egyik kortárs festő, Kiss Péter írja: „Képeimben vetítem ki azokat a nagyon mélyről feltörő emlékeket, élményeket, amelyeket az evolúciós teremtésen keresztül kódoltak belénk és ezt a tudatalattink az emberiség történetének kezdete óta őriz. A rajzaimban én vagyok a szemlélődő, a titokzatos magányos tudatalatti lény. Az a lény, aki kezd ráébredni arra, hogy a földi emlékek megtisztulása nélkül nem képes az időtlen teremtés világába lépni. Olyan utazás kezdete ez a saját egyéni mitológiámban, amely a felszíni jelenségeknél mélyebb, a földi kötöttségek alól felszabadító üzeneteket hordoz. Ez az a hely, ahol a fizikai világunk felbomlik és egy másik dimenzióban újjászületik. Olyan érzés ez, mintha jártam volna ott. Ismerős a hely, de mégis idegen, megfejthetetlen. Ismétlődő, felkavaró észlelések, érzések, felismerések váltakozása. (…) Ez a bennünk lévő isteni szikra lehet az oka. A fény végtelen belénk kódolt ereje és kálváriája...”
És a fentiekkel mintegy asszociálva, az újabb versszövegek a Lászlóffy-univerzum „dolgozószobájából”:
„Mindenki másképp éli meg
a tudattalan kísértéseit,
a zuhanás kábulatát.
Van-e felettes-én, s ha nincs, miért
zavarja meg a normál(is!) terápiát?
Mikor még csukott zsebkönyv voltál
ANYÁD TESTÉBEN! Zárt ajakkal,
nyitott köldökkel, szennyezetlenül.
(Ami zárva volt, jaj, kinyílt,
és ami nyitva volt, bezárult.)
„Még nem látjátok, feleim,
isa az analízisnek vég-
elgyengülésben kell kimúlnia.”
(Mindenki másképpen egyforma - A Ferenczi Sándor-változat)
A lélek törvénye. Az őserőé; az öröklődés
kiszámíthatatlan rejtélyei, mint kövek, források,
növényi, állati fóliánsok sűrű képlékeny lenyomatai -
egészséges ösztönök; a korlátlant megkísértő szellem,
a reinkarnálódás őrülete (a hithez kapott értelem lehet-e
másodrendű?); apokaliptikus kényszerképzetek(!) -
(Istent utánzó látlelet)
- Lászlóffy Csaba többször hangsúlyozza, gyakran beszél (szellemi) szabadságharcról, és ennek a lenyomatai kitapinthatóak régi és jelenkori opusaiban is. Az igazságnak, a felismeréseknek, az intaktságért való küzdelemnek, az automatizmusokból való kitörési kísérleteknek, melyek lehetnek a kortalan és kortársi vonatkozásai / megtapasztalásai? Szövegnyomokban ezek a töredékek szakadtak be:
„Nem az érzés és gondolat, a test és lélek ellentétének párosításáról, egymáshoz közelítéséről van szó ezúttal, hanem egy (korszerűen-korhűen?!) ideális, kulturáltan ellenőrzött szenvedélyesség létrejöttéről. Csakhogy a genetikailag – nem egyszerű családi genetika a tét! – megközelíthető és meghatározható szenvedély-forrás adhat-e egyetemesen elfogadható harmónia-ízt s ihletet?”
„ Ugyanez a zűrzavar? (…) A gonosz kísértései mekkorát hasítanak le a végtelenből. Ez a tét. A kín, a kéj – az elpazarolható energia ára....”
„Micsoda világ ez! („Az ész rejtélye!” – Hamvas.) Kit érdekel a kiszolgáltatottak védtelensége.”
“Nem könnyű tudomásul vennie, hogy az értelem és a logika nem minden”
„Az igazi versek ismeretlenek.”
„Egy kis huszonnegyedik századi kaland – a Sors, és az arányok máris eltolódtak.(...) Elkábulva vagy sem (…) ebben a tetőtől talpig zúgó, idegen ürességben.”
„Ha maradt még valami, ami ebben a vaksággal viaskodó házban belőlem kívülről látható: az legfeljebb csak a helyzetek örök véletlenje. A felfoghatatlan, ami feltehetően a halálunk után is (meg) kísért.”
„A kívülről, belülről ostromolt városét, amely ugyan – elődök s kortársak bűne is (?) – soha föl nem szabadult, miközben ő, vakmerő pelék és újságtornyok közt, Szókráteszként tanított.”
- Azt tartják, hogy közölni annyi, mint átörökíteni (vagy inkább megörökíteni?) a magányt és megenyhíteni a halál engesztelhetetlenségét... Mi minden idézhető még meg erre vonatkozóan Az esendőség prelúdiumából, halhatatlanság-fúgából ?
„ Anyagot – nem nyersanyagot, hanem vizuális maradandót – Te önnön energiádból is teremtettél.”
„Az öröklétvágy-röpte képes átrendezni sok mindent.”
„..a halál is azt környékezi meg, aki végképp magára maradt.”
„ A kiválasztottak képzelete hányszor hívta s hívja ki maga ellen a természeti törvények logikáját. A szánalmas érzelmi világodnak kérlelhetetlenül korlátot szabó, a kivételek szabályát megteremtő képtelent. (…) Ám amikor már nem az életedet kockáztatod, s a szenvedés foka nem mérhető földi mértékkel. Így lett az öröklét megkísértésének kalandja az örök küzdelemé.”
„Az örök esendőségre nyíló óceánon a hullámokon hajókázók hitével – nem lármázással gyógyítani a süketséget. Dermedt-lila vagy kilúgozott-fehér uszonyok. Hová is pillangózhatnátok tenger nélkül?”
„Annyi minden mellett még tengerem is van. Méghozzá külön bejáratú.//Tehetek-e róla, hogy valamiféle törvényszerűség lappang körülöttünk – akárha a világ ritmusa volna? Most már rajtam a sor. Igyekeznem kell a bárkával. Az evezők hamar elkészíthetik az ágydeszkából...”
„Tehetség kell ahhoz is: a dobhártyát hasogató, szinte átszakító durva zajokból kihallani az én szakadozó hálóján átsuhanó-áttűnő, belső ritmust, morajt. Mint kibomlott hajad, sötétárnyékú tónusokkal, hosszan kísér egy delejes dallam, halk melankóliával bástyázza körül az el nem múló veszélyben mind gyakrabban meggyújtott lármafákat.”
„Ez lenne, ami bennünket továbbéltet: egy-egy isteni sugallatként ránk törő gondolat?”
- a. Egyetlen idő létezik. És talán a teljesség vagy a némileg valódi élet kihívása lenne a szerző által tanúságként / tanúvallomásként megélt „egyidejűség” folyamatossá tétele, amely alkotói-egzisztenciális út is, a „többezeréves kiépített magány” katedrálisának talapzata? Az építés pontossága és misztikuma metafizikai és geometriai csoda is a kötetcím is ezt sejteti. (Hamvas is többször visszatért rá.) Építőkövekben, mértani szakaszokban, mondat-utakban, útmondatokban vagy mondattestekben hogyan kódolható ez (a metafizikai geometria)?
b. És a műfajhatárok lebontása: élet és halál határainak a lebontása is? Kérdés, de lehet felismerés... „Kísérletező fajtának éreztem magam mindig, útkereséseim formai kísérletezéssel indultak. Aztán egyszer csak a műfajhatárokat kezdtem lebontani. Rájöttem, hogy az időben is és bennem is megismétlődik minden, persze, nem ugyanúgy, egy más formában s szinten. Így jutottam el az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben élem át a megtörtént (megtörténhető) dolgokat.”
- A folyamatos önmegszólítás, egyidejűség, „többezeréves kiépített magány” hogyan válhatnak az éberség fok- és mértékhatározóivá? És hogyan lehetnek ebben az „egyidejűségben” az éberség fok-és mértékhatározói a Lászlóffy Csaba-citátumok is?
„Hálás legyek a szürkeségnek, az ízetlen napnak, a rideg éjszakának? Annak, hogy az alázat többet elérhet, mint az eszmélet? Hogy megbocsátják mulasztásaidat? A kalkuláltság szelíd, szorgalmas gyilkosa, sírásója a szenvedélynek. Midőn rájöttél minderre, már csak magadra lehetsz gyanakvó. És irigy: csak a gyáván elmulasztott nevetésre vagy haragra. Az örökre elnapolt világra. Te, aki csak őszinte, csak lelkes, csak szerelmes voltál: bocsánatot kérni attól, aki (még) sohasem volt izgatott, igazságtalan és zaklatott ? Pótszer (gyógyszer) – a teljes tapasztalás, a kiverekedett bukás helyett.”
- A tudatalatti és a megkísértés; a tudatalatti és a bűn; a tudatalatti és a fikció hogyan függhetnek össze? Hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a művészi-költői kalandban?
„Lehet-e egyenlőségjelet tenni a szépre-ihlető-nem tudattalanig hatoló érzékenysége és a sebességre kapcsolt fizikai izgalom között a poszt-einsteini korban?” – kérdezi a szerző, és több alkalommal górcső alá veszi a különböző gondolkodási sztereotípiákat, rácsokat. A skolasztikus gondolkodás, a bölcseleti metódus, a poszt-einsteni kor sémái egyszerre jelenthetnek kísérletet és megkísértést, Janus-arcú utakat, amelyek a művészet felismeréseit (is) kikezdhetik vagy újraépíthetik?
„A skolasztikus gondolkodás (a bűnüldözés kifinomult vagy kevésbé kifinomult terrorhadjárata), de még a csalhatatlan bölcseleti metódus is alkalmatlannak tetszik, amikor olyan problémával szembesülünk, melyben a mozgás nem emberi mértékből és nem halandó anyagra szabva ered.”
. „A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotóember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori(!) társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe”...
„A lineáris időben ugyanis a szabadság – paradox módon – kötött! csak az idő-asszociációk adhatják meg az életritmus dinamikus varázsát, s ugyanúgy a kényszerű egyedüllét törékeny átiratait...”
„Mi az, hogy törvényszerűség és vak sors?
Mi az, hogy rabság, vagy szabadság?
A valóst és a valótlant sokszor még egy
ránc sem választja el a jól ismert ábrázaton –
legfeljebb egy arcrándulás.”
- A szereplehetőség és a szabadság: „az erősek előjoga” (Nietzsche), „hatalom nélküli hatalom” (Cs. Gyímesi Éva), védelem, erős páncélzatú mágia, egyensúly nélküli egyensúly?
„Lakáj-korokban fölösleges külön dramatizálni a kifejezéstelen arcvonásokat, az egyéni csődbe rántó önámítást. Midőn összezártan semmi felemelőben nem lehet bízni – csak az állattá-idomításban.”
„A munka mocska hátra volt. Hosszú napok a senkiarcú jövő ölében...”
„De hát, ami félre nem érthető: a hajlongva bukdácsoló öntudat. A visszahozhatatlan hit, a bemocskolt önérzet...”
„Hát az érzelgősen hervadó ligetünk – van valami ahelyett, hogy (sokkal inkább) semmi se lenne (?) nem szorul hasonlatokra e látvány, a tökélyre törő kompozíció csak szánalmas töredék immár: ég-hajnalfény-földfogyatkozás, ez a kulissza nem valami (szín)játékhoz kell(ék) ez már a felcicomázhatatlan tér! Az el-nem-porlasztható anyag idétlen valóságai (lomb-lik mögé belesni: a lovag arcát lepel borítja álmodik-befejezhetetlen életünk céltalansága, elfojtott néma lombik-lét); nincs hős már, aki nélkülözze a magányt, nem kalimpál a nyelv, a só alatta újból kristályossá kövesedett és száj sincs, hogy felkiáltson; nap, eső, egyaránt megmosolyog... Évszakok nélkül nincs kísértés a változásra. Örök jelen idő, a fa árnyéktalan, tegnapi vállrándulásunk, a tűnődés kék felhője halántékunkon az antikvitás tökéletlenségének tűnik.”
„A széttört egyensúly, mint szerte-
foszló virágkehely. Egy sebzett,
fölöslegesnek ítélt tárgy időnként
megvillantja legbelsőbb magját:
ez jelenti – ha nem is nyelvtani
értelemben a terápiát.”
(Mint sebzett tárgy)
- ”Hová lesznek a titkos energiák?! –
mint valami földöntúli lények, kiket
kamaszéveink fantasztikuma beígért;
szomorú, ha csupán bennünk hagytak nyomot,
a külvilágban sehol. Gyorsan egy zseniális
vagy olcsó (poste restante, posztmodern,
postscriptum etc.) tükröt legalább!”
„Káosz! A világegyetem darabokra hullása!… Mit akar tőlünk a világ? Ha nem hagy magunkra, elvárja, hogy kiszolgálója legyünk valakinek! De amennyiben a nagyon szoros kötődés nagyobb annál, mint amit a szülők átvihetnek a gyerekükre…? Kifejleszthető-e valamilyen belső látás a hétköznapi kopás monotóniája vagy az erőszak ellen?!”
(Százéves torzó)
„Ki mekkora képzelőerővel pillant az évezredes bűntakaró alá (! ) – a keresztény hit kánonja szerint: jön-e megváltás végül az emberi kínokra, sorozatos kudarcokra, vagy...”
Innen, irodalommagasból
törölni mindent, mi létfontosságú volt.
Az Isten ha kibírta annyi ideje, nos,
okos diétával (mert okádhatnékotok van
a formáját vesztett pöffeszkedő világtól),
borral, versekkel jóllakhatnátok legalább.
Havas csendben ki hallja meg, ha holmi
badarsággal riasztod el a koholt idillt?
Nincs más menedék, mint bevallani,
hogy nem lesz több diadal.
Elég a visszaúton leroskadni, midőn már
az üresen kopogó csont is nehéz teher.
Legkönyörületesebb béke visszasüllyedni
a közöny alá – de van-e hová?
(Parafázis)
Minden füveskönyv finom és törékeny metszet(ek)ben halhatatlan leltár, misztérium, amely túl van a linearitáson és a rácsokon. Az arra szomjazók értik és betűzik, azok, akik a lakhatatlanságot is lakhatóvá lényegítik (szublimálják), és a Lászlóffy Csaba-i egyidejűség struktúráiban bejárják ezt a téren és időn kívüli dimenziót, újra meg újra (meg)keresik emléknyomokban, kegyelemben, édenarcúságban és lezáratlan nyugtalanságban, amely folyamatosan szembesít a mindenkori hiánnyal és a szerzői kérdéssel: „Hová lesznek a titkos energiák?”; „marad a küzdelem s az értelmetlen szenvedés rituáléja?”(Az út, akár egy hosszú mondat)
Az út, akár egy hosszú mondat
