Ahol az ő lelke - Vida Gábor regényéről II.

Részletek

Jován Katalin 1987-ben született Körösladányban. Kritikus, irodalomtörténész, Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója, a Szkholion szerkesztője.

A maradéktalan visszatalálás lehetetlensége

Vida Gábor 2013-as regényét megjelenése ót jelentős figyelem övezte, s a tavalyi évben a Romániai Írok Szövetsége prózadíjjal is méltatta a „Kis Erdély-regényt”. A könyv tömör előszavának jelentős gondolatai: „miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele” a műről folytatott diskurzusokban, kritikákban rendre visszaköszönnek, maga a szerző is több interjúban reflektál a kijelentésére, ami még árnyaltabbá teszi e súlyos sorokat. Ugyanakkor a könyv is megadja saját válaszát, magyarázatát e „tételmondatra”.

Az eredetileg A visszairány címet viselő alkotás (melyet a szerző a könyv szerkesztőjének, Lövétei Lázár Lászlónak kérésére változtatott meg) felfogható egyetlen fejezetek, jelzések nélküli összetett, kalandozásokkal teli mondatként. Mintha egy tér közepéről (a regényben stabil pontként konstruálódó kolozsvári főtér) futtatná végig tekintetét és gondolatait körbe-körbe az elbeszélő, miközben a falak mögül, kis utcákról benyomások, történettöredékek hada tódulna nyelve elé. A könyv „főhőse” Werner Sándor (honvédhadnagy) és fia, Lukács (előbb jogász-, majd teológiahallgató), akiknek személye köré sorakozik közel egy évtizednyi esemény (főként az első világháború és az azt megelőző – követő rövid időszakból), kaland, emlék, és a regény további, kis számú szereplője. Az apa „ígéretes térképrajzoló”, habár hivatásának éppen saját világnézete mond ellent: „az ember vagy tudja, merre van az irány, vagy nem tudja. Térkép valójában azoknak kell, akik nem tudják” (8). Eme elvnek (kulcsgondolatnak) a fényében világlik meg a regény valamennyi mozzanata, a szereplők döntései, s azok következményei. Werner Lukács mint „álmatag kisfiú” (10) még nem látja az irányt: „Hosszú, nehéz évekbe telik, amíg rájön, hogy Marosvásárhely fénykorát látta éppen, amikor egy sáros-poros erdélyi kisvárosból szinte igazi város lesz, […] Ő persze csak annyit lát, hogy állandóan hordják a téglát meg a fűrészárut” (10). Utazni akar: „elvágyik, el akar menni, legalább Kolozsvárra vagy Pestre, azután majd meglátjuk, legyen előbb honnan hazavágyni, és ne lehessen hazajönni” (10-11). Lukács apja is utat téveszt, amikor kedvesét, Kladovka Mária színésznőt elveszítve (átengedve Engelstett-Wörnitz bárónak) gyermekével „Erdély északkeleti vidékére”, Ratosnyára költözik, „bujdosik”: hegyek, erdők, vadászok közé elhagyva a honvédséget, társakat. A regény kezdő sorai, melyek Werner Sándor rövid, összesen kétmondatos emlékiratát idézik be, is a már jelzett irányvesztésre utalnak; az apától a szót a narrátor veszi át, s görgeti tovább, mert Werner „nem akar, nem is tud effélét írni” (7). Sándor közege a csend, ezt ismeri jól, a fiának pedig még meg kell tanulnia, amire lesz is mód, szükség Afrikában, Budapesten, s majd már a román sereg által megszállt Kolozsváron.

A mű központi helyszíne a kolozsvári főtér, s legfőbb viszonyítási pontja a Mátyás király szobor. Lukács számára ez az emberi kapcsolatok gyűjtőhelye: egy barátságé, egy szerelemé, még ha hamar rá is kell ébrednie, hogy „alapvetően baj van ezzel a szoborcsoporttal”. A választ a hibára, a problémára egy történet adja meg: „Egy nőalak hiányzik ebből a szoborcsoportból, mondta a legenda szerint még Jókai Mór Fadrusz mesternek” – aminek mintegy keze / nyelve alól teremtődik meg Lukács (és fiatal festő barátja, Bartha Kálmán) számára a nő, aki elfoglalhatja helyét (habár csak közvetve rajzok, festmények vásznain) Mátyás és alattvalói mellett. Daniel Klaudia férjezett, ifjú asszony, aki túlságosan szép volt ahhoz, hogy igazi valóját láthassák. Míg azonban a másik nőalak, Kladovka Mária végül megtalálja a helyét a világban (Werner Sándor mellett), addig Daniel Klaudia „boldogtalanságra” és állandó várakozásra száműzte saját magát, amit Lukácsnak sem sikerül feloldania.

A háború kezdetén mindkét férfi távol Európától próbálja megtalálni, kitaposni a járható ösvényt: Sándor Amerikába, Lukács Afrikába utazik. Az idősebb Werner nemsokára visszatér hazájába, hogy ismét harcoljon, s majdan a vereség után hivatalosan is bujdosni kényszerüljön a román hatóságok elől. Lukács a megannyi veszélyes expedíció (oroszlán- és elefántvadászat) közepette is leginkább „csak vár valamit, valami jelet, amitől aztán történni fog ismét a világ, nem csak állni” (111). Addig is Kolozsvár, a talapzatát elhagyó Mátyás király, s Klaudia a fiú álmaiban újra és újra megjelenik. 1919 őszén tér vissza Triesztbe, majd Budapestre, hogy felfedezze és megértse, „hogy nem abba a világba érkezett vissza, ahonnan elindult”, s most majd ehhez az új kaotikus szférához kell valahogy fogódzókat találnia.

A „győztes” / „nyertes” fél helyzetéről, képviselőiről is igyekszik pontos képet rajzolni a regény. Nincsenek fekete-fehér alakok, mindenkinek megvan a maga vágya és kudarca. Eme alakok sorából kiemelendő Théophil Savin, aki Lukácshoz hasonlóan az élete célját, otthonát kereső művelt fiatal férfi: egy idegen helyzetben megrekedve várja a lehetőséget, hogy Franciaországba utazzon, hogy szabaduljon a seregtől, „az apától”. A háború utáni helyzetet mindenki egyaránt káoszként éli meg, ahol pusztulnak az értékek, homályosan rendeződnek a viszonyok, s ahol a papírok, az iratok veszik át az egyének státuszát. Sándor és fia ebben a zűrzavaros szférában találkoznak újra, ahol a további zaklatott, borús körülmények (detektívhistória Steiner Ignác meggyilkolásának ügyében) dacára felsejlik szemük előtt a térkép a „hazaúthoz”. De „erre már nincsenek meg a szavak, lehet, hogy elvesztek, ha voltak is, ellenben a nyaralás örökre véget ért. Az lesz, ami lesz, ezután mindig arra van Kolozsvár, amerre hazavisz a vonat” (308).           

A könyvborító előlapján látható kőfal a regény számos metaforájával párbeszédbe lép (akár az újságokra, híradásokra, félbehagyott levelekre, képeslapokra stb. is gondolhatunk); s egy alapvető határhelyzetre, elválasztottságra hívhatja fel az olvasó figyelmét, ami mögé nincs betekintés. Talán egy-egy, a réseken (a szövegen) átszüremkedő történetmorzsa akad, de ha mindezt egy nem elég körültekintően megválasztott fókuszpontból teszi a befogadó, összetörheti azt a másik, rejtőzködő világot, (a szöveg jelképes mozzanatára támaszkodva) azt az üveget, amelynek tartalmából végül csupán kitindarabok maradnak és elszürkült homok.

Vida Gábor: Ahol az ő lelke (Magvető, Budapest, 2013)