Ha jó, közelebb van Istenhez

Részletek

Lajtai Mátyás 1986-ban született Zalaegerszegen. 2010-ben végzett az ELTÉ-n szociológia szakon, doktori tanulmányait az ELTE BTK Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia programon végezte, 2010-13 között az MTA Kisebbségkutató Intézetének, 2013-tól az MTA Történettudományi Intézetének a tudományos segédmunkatársa.

„ha jó, közelebb van Istenhez…"[1]

Miskolczy Ambrus legújabb tanulmánykötete címében a múlt megszelídítését ígéri. Hogy ez alatt mit kell pontosan érteni, azt az előszó hívatott megmagyarázni, de sajnos a szerző igen leleményes gondolatszövése ellenére az olvasó semmi bizonyosságra nem tehet szert, pusztán csak azt az érzést dédelgetheti magában, hogy nem szokványos és nem sematikus elemzésekhez lesz szerencséje a kötet további lapjain. Ennek az érzésnek a kialakítását a szerző anekdoták, idézetek, képzettársítások és egy ókori istenkultusz felelevenítésével éri el. Ugyanakkor, amit ígér ezeken keresztül – a szellemi kényszerzubbony eldobása, és egy olyan történetírás, vagy -mondás, amely révén történeti önazonosságunk megtartása mellett, képesek leszünk más szemszögből vizsgálni a múltat (nem feltétlenül csak a saját szemszög narratívájából) – mind nagyon is érdeklődésre számot tartónak tűnik.

Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, előtte vegyük sorra a válogatás szerkezeti jellemzőit. A kötet nyolc korábban már megjelent tanulmányt tartalmaz. Ezek közül az első három, illetve az utolsó tanulmány egyaránt 2012-ben jelent meg először, a másik négy tanulmány korábbi időszakokból származik. A tanulmányok ugyan több szálon kapcsolódnak egymáshoz, és van, hogy témájukban is átfedések vannak – például Kazinczy Ferenc és Berzeviczy Gergely vitája –, de egységes tematikája nincs a kötetnek. Ez a hiány azonban a válogatott tanulmányok esetében nem probléma. Az viszont már kevésbé érthető, hogy a hasonló tematikájú írások miért nem kerültek egymás mellé? Ha az olvasó lineáris sorrendben olvassa a tanulmányokat, akkor egy korszakok és tematikák közötti cikázást kénytelen áttekinteni, hol előre ugrunk egyik korszakból a másikba, hol visszatérünk korábban már tárgyalt témákhoz. A tanulmányok különböző terjedelműek, három nagyobb lélegzetvételű írás található a kötetben, két közepesen hosszú és három rövidebb. A sűrű szöveg következtében hiába csak százötven oldalas a kötet valójában igen sok olvasnivalót tartogat. A tanulmányokhoz kötetvégi közös jegyzetapparátus tartozik, azonban két szöveg esetén nincsenek jegyzetek.

A forma után térjünk át a tartalmi részletekre. A múlt megszelídítése egy nagyon is eklektikus kötet, amely 18–20. századi közötti témákat ölel fel, és a tanulmányok történeti jelenségekről, személyekről, társadalmi folyamatokról szólnak, úgy mint a „hungarus-tudat”, Eckhardt Sándor és Zolnai Béla „metapolitikai párbeszéde”  és ezzel párhuzamban életútjuk, Erdély 18. századi népessége, Kazinczy Ferenc emlékezete, a magyar neorevizionizmus, illetve antiszemitizmus és történetírás kapcsolata az I. világháború utáni magyar történetírásban. Közülük különösen az első és az utolsó igencsak fontos és még bőven kitárgyalásra váró témák, amelyek kapcsán Miskolczy Ambrus jelen írásaival maga is határozottan állást foglal.

Mielőtt rátérnénk a két leginkább közfigyelmet érintő kérdésre, fontos tisztázni azt, hogy Miskolczy jelen kötetében egy kísérletet is végrehajt, amely tulajdonképpen a kötet címének a megfejtése is. Az előszóban – a címlapon is szereplő – Janus kétarcú római istent hozza párhuzamba a történetírás gyakorlatával. Egyrészt a két arc a múlt és a jelen egyszerre figyelését jelenti, másrészt Janus isten a háborúk elmaradhatatlan résztvevője is volt azáltal, hogy kapuját háború esetén mindig nyitva tartották, és mint tudjuk, a rómaiak esetében ez igen gyakran elő is fordult. Miskolczy értelmezésében a történész is harcol, amikor a múltat kutatja és azt a jelen számára interpretálja, különösen akkor, ha mondanivalója eltér a múlt addig megszokott értelmezésétől. Ugyanakkor mégiscsak a múlt interpretálása által lehet a múltat pacifikálni, vagyis amíg a történész a múlt egyre gondosabb feltárása révén leszereli annak harci értékét, ezzel párhuzamosan ennek az újabb tudásnak a köztudatba, akárcsak a szakma köztudatába való bevezetése is küzdelmet generál, vagyis a békítéshez harcolni kell. A kettősség, amely Janust jellemezte, ekként a történésznek is sajátja Miskolczy szerint, és hogy ezt a feladatát jól el tudja látni, ahhoz el kell dobnia vagy, ahogy a szerző fogalmaz: felmosórongyként kell használnia a jelen által ráruházott történetírói kényszerzubbonyt. Ennek a gondolati felütésnek a tükrében érdemes szemlélni Miskolczy írásait, annak stílusjegyeit és konklúzióit.

Mint fentebb már volt róla szó a kötet tanulmányai egymástól eltérő tematikájú írások, és jelen recenzióban nem is célom mindegyiket ismertetni. Részletesebben csak két tanulmányt szeretnék bemutatni, mivel azt gondolom, hogy azok témája tágabb körben is érdekes lehet, nem csak a szaktörténetírás, hanem a tágabb közönség számára is fontos információkat és nézőpontokat tartalmaz.  Mint említettem, a kötet első és utolsó tanulmányáról van szó.

„A hungarus-tudat szabatos meghatározása szerint »Magyarország lakóit a XVIII. század végéig jellemző önazonosság tudat etnikai, társadalmi különbségre való tekintet nélkül. A hungarus-tudatot a nacionalizmus megjelenése rombolta szét.«” (kiemelés az eredetiben [9]). Ez az általános kép él a hungarus-tudattal kapcsolatban, de Miskolczy a következőkre hívja fel a figyelmünket. A hungarus-tudat valójában nem népi eredetű, és nem is nemesi, illetve nem magyar, hanem az evangélikus német és szlovák értelmiség körében mutatható ki legelőször a 17. század végén. Száz év alatt a történeti folyamatok következtében kifulladt és a 19. században kelletlenül, de átadta a helyét a magyar nacionalizmusnak. Az átmenet, azonban nem volt sem zökkenőmentes, sem szerves. Itt valójában nem egy fejlődési láncolatról, hanem két különböző társadalmi valóságérzékelésből fakadó eszméről van szó, amelyek nem egymásból következnek, hanem eltérő társadalmi folyamatokból. Az a kérdés, amelyen a leginkább érzékeltethető a két eszmerendszer különbözősége, az az államnyelv problematikája. A hungarus-tudat szempontjából és a történelmi hagyományok okán a latin, míg a magyar nacionalizmus és a modernizáció esetében a magyar nyelv tűnt ideálisabb államnyelvnek. A kettő között nem jó és rossz viszonya áll fenn, hanem a két eszmerendszer belső logikája határozza meg, hogy melyikük melyik nyelv mellett érvelt. Vagyis a két rendszer csak alaktanilag hasonlatos, de eltérő logikájúak. Miskolczy Berzeviczy Gergely életművén mutatja be a 18–19. század fordulóján éppen eltűnőben lévő hungarus-tudatot, mivel mint ideológia éppen az eltűnése idejére vált a legkidolgozottabbá. Ez az eszmerendszer ugyanakkor hatással volt Kossuthra, sőt az egész reformkorra. Miskolczy nézőpontja szerint a hungarus-tudat jelentősen befolyásolta a magyar nacionalizmus kialakulását, sőt nemcsak a magyar, hanem a többi magyarországi etnikum politikai gondolkodását és cselekvését. Ennek egyik nagyon is konkrét jele 1848–49 időszakában a nemzetiségek eltérő viselkedése a magyar kormányzattal szemben, és ez összefüggésben állt azzal is, hogy az adott nemzetiség milyen kapcsolatban volt a hungarus-tudattal. Az utolsó hatását a magyar politikában az 1868-as nemzetiségi törvényben véli felfedezni Miskolczy. A szerző szerint a hungarus-tudat hatása olyan ellentmondásokat is teremt, mint hogy csökkentette a 19. században az állami asszimilációs politika térnyerését, ezzel párhuzamosan pedig egy befogadóbb nemzetiségi politikának adott ösztönzést, amely révén a hungarus-tudathoz közelebb álló németek, zsidók, szlovákok nagyobb arányban olvadtak be a magyar etnikumba. A szerző egy másik érdekes felvetése, hogy a hungarus-tudat búvópatakként való feltűnését véli felfedezni az I. világháború végi magyarországi román politikusi cselekvésekben is. Jól látszik tehát, hogy Miskolczy a hungarus-tudatot nem egyszerűen egy 18. századi jelenségnek, vagy a magyar nacionalizmus proto verziójának tekinti, hanem egy a nacionalizmusok előtti eszmerendszernek, amely jelentősen meghatározta a Kárpát-medence etnikumainak későbbi nacionalizmusát.

A másik szélesebb közönség számára is ismertebb és kényesebb témát az utolsó tanulmány tartogatja. Miskolczy ebben az írásban a magyar történetírás antiszemitizmushoz való viszonyát vizsgálja, és azt az „…igen, de…” szókapcsolattal jellemzi, amelyből jól látszik, hogy elsősorban a kifogáskeresésben látja a probléma valódi feldolgozatlanságának és kibeszéletlenségének okát.  A tanulmány az utóbbi évek történész berkein belül kirobbant antiszemitizums-vita apropóján született meg, de a kérdést nem a jelenben, hanem a probléma első jelentős korszaka – a két világháború közötti időszak – történészeinek és társadalomtudósainak gyakorlatán keresztül taglalja. Miskolczy úgy gondolja, hogy a múlt felől kell közelíteni, ha meg akarjuk érteni az egész jelenség gyakorlatát. Vizsgálódása ugyanakkor nagyon is személyközpontú marad. A két leghosszabban ismertetett szerző Szekfű Gyula és Hajnal István. Az ő esetük egyben jó példák arra is, hogy Miskolczy érzékeltesse, az antiszemitizmus jelenléte az ő életművükben nem pusztán egy tény, hanem fontos tekintettel lenni annak jellemzőire, történetére, körülményeire, és hogy ezt a jelenséget nem egy állapotként, hanem egy változóként kell kezelni, amelyet a személyek és a körülmények befolyásolnak – tehát nem a semmiből tűnik fel és nem is állandó. Szekfű esetén azt vizsgálja, hogy a Három nemzedék erősen antiszemita nézőpontja hogyan alakul át, és indul be az önkorrekció, ami majd zsidó származású mestere Marczali Henrik 1940-es halotti búcsúztatásában éri el csúcspontját. Ezt az elemzést kiegészítve Hajnal egyetlen írása kapcsán elemzi a zsidóságot elutasító álláspontot – ezt a nemzetközi és a magyar korabeli közvélekedések tükrében olvassa és értelmezi. Majd általánosabb mederben az egész magyar elitet jellemezve már döntően egyes kijelentések, tanulmányok és politikai események kommentárjai révén mutatja be a szerző az antiszemitizmus kibeszéletlenségének az okait, amely elsősorban a második világháború utáni politikai fordulatok következtében vált véglegessé. Ugyanakkor, ha szigorúak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy maga a tanulmány is egy „…igen, de…” érzetet kelt, mivel sem az ítélet, sem a felmentés gesztusát nem viseli magát; megértő próbál lenni, de eközben az antiszemitzmust mint homogén egységet kezeli, nem veszi számításba annak komplex történeti-társadalmi hátterét. A szerző megértése elsősorban a személyek, másodsorban a körülmények esetében jelenik meg, de maga a jelenség vonatkozásában nem. Miskolczy úgy látja, a megértés az elsődleges eszköze annak, hogy a történész közelebb tudja hozni a múltat a jelenhez, ezáltal pacifikál, de mint megjegyzi, ez az eljárás sokkal közelebb áll a művészethez, mint a szigorúan vett tudományhoz. Mégis: „ha jó, közelebb van Istenhez…” (150).

Végezetül térjünk ki arra, hogy mennyire is lehet sikeres a múlt ezen megszelídítése. Jelen kötet az utalások tengerében néha nehezebben követhető tanulmányaival biztosan gazdagítja a tudásunkat a szövegek által tárgyalt témákban. Ugyanakkor maga is inkább egy folyamat része, nem lehet és nem is kell egy lépéssel a munka végére érni. Ezt Miskolczy is érzékelteti a bevezetőben, amikor a történeti múltunk ismeretét a folyóhoz hasonlítja, amely mindig azonos önmagával, holott állandóan más víz folyik benne. A másik szempont pedig, amelyet a szelídítőnek mindig figyelembe kell vennie, hogy nem csak a múlt változik a történeti megismerés során, hanem a jelen is a megismerés ideje alatt, vagyis az egyes kutatások és azok eredményei elsősorban nem egy mindenkori, hanem egy aktuális közönségnek szólnak, amelynek megvan a maga speciális jellemzője és elvárásai – ehhez valahogyan viszonyulnia kell a történésznek. Így tehát a múlt megszelídítése egy soha véget nem érő feladat.

Miskolczy Ambrus: A múlt megszelídítése. Eszmetörténet és historiográfia határán. Gondolat Kiadó, Budapest, 2014.

1 A recenzió az OTKA által támogatott K 108670. számú, Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon című kutatási projekt keretében készült.