Helyszíneváltozások

Részletek

Smid Róbert 1986-ban született. Kultúratudós, tudományos segédmunkatárs (MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport), a FISZ tagja.

(Nyul Krisztián felvétele)

Helyszíneváltozások

Izsó Zita: Színről színre

Házról házra, évről évre, óráról órára, fokról fokra – meglehetősen sablonos cikluscímek, melyeken nem segít sem a keretes szerkezet (térbeli – időbeli – időbeli – (absztrakt) térbeli átmenet mintával), sem pedig az itthon szintén elcsépelt, Rimbaud-tól kölcsönzött kötetmottó sem. Mindez szerencsére csak egy rossz első benyomásként könyvelhető el, ugyanis az egységek által magukba foglalt versek már remekül kihasználják a címek által nyújtott folyamatjellegekben rejlő lehetőségeket, így, számos kortársáéval ellentétben, Izsó lírája nem riad vissza a történetmeséléstől. Méghozzá úgy sikerül hasznosítania az epikus jegyek nyújtotta lehetőséget, hogy közben a korai Tóth Krisztina legjobb pillanataira emlékeztethet. Már a Tengerlakó sem érdemtelenül nyerte el a Gérecz Attila-díjat, a Színről színre szövegei viszont egyértelműen megmutatják, hogyan érik ez a költészet, és miként tud az első kötethez képest, az ott megtalált elemek segítségével egy új és homogénebb hangot kialakítani. A Tengerlakó által bevezetett témák, mint amilyen a nyelv tárgyiasíthatósága, a beszéd rögzített formáinak szakralitása és a város bejárhatósága mind visszatérnek, de sokkal kimunkáltabban és egyedibb hanghordozással.

Ugyanis míg az első kötet olyan kiemelkedő darabjai is, mint a lezárható dolgok szimmetriája vagy a Fényfejű, szokatlan dolgokat emeltek be a versbeszédbe, azokat idioszinkratikus szerkezetekben dinamizálva annak érdekében, hogy feltárják a nyelv általi azonosulás és megszűnés lehetőségeit, valahogy még e versek sem tudtak teljesen kiszakadni egyfajta általános állapotleírásból. A kapcsolat a két kötet között mindazonáltal jóval mélyebb a testvérversek megléténél; az első Ikerterhessége és a második Iker című verse nem pusztán címbéli rokonságot mutat, hanem – egy elrugaszkodottabb hipotézissel élve – az előbbi bizonyos mértékig már magában hordozza azokat a témákat és motívumokat, melyek aztán meghatározzák a Színről színre egészét. Ilyenek a tárgyiasított, valamikor a testhez tartozó hámréteg és szervek, vagy az idő múlásától való félelem. Az Ikerterhesség zárlataként szolgáló, ott még csak „elkésett igyekezet” arra, hogy egy „többszemélyes szóba” költözzék a határozatlan alany, az Ikerben már a te-be való ágyazódásban teljesül, a kötet egészét tekintve pedig a vágyott rokonsági formák és családi kapcsolatok a Színről színrében már legtöbbször felbomlottak, elfelejtődtek. Bár a szövegeket már a Tengerlakóban is foglalkoztatatták az alakulások, például hogy hogyan válnak a könyv oldalai összekulcsolódó kezekké a ravatal felett, vagy miképpen fordulhat végül visszájára az asszimiláció, az első kötet darabjai valahogy mégis megtartották távolságukat az olvasótól. A Színről színre azonban úgy viszi tovább az említett motívumokat, hogy egyszersmind markánsabb kísérletet tesz a befogadó bevonására; az idegennek és hűvösnek ható tengerlakóval szemben itt a beszélő(k) otthonának, szülőházának és családjának változásait kísérhetjük nyomon, a versek így egyszerre hatásosabbak és – paradox módon – kevésbé személyesek is. Vagyis inkább önmegtartóztatóak, abban az értelemben, hogy nem az ismeretlen és határozatlan őkkel szemben képződik meg egyfajta túlfolyó önvallomás, hanem a másokkal való interakcióra tett reflexiók révén rajzolódik ki az én. Az egyes ciklusok így sokkal homogénebbekké válnak, mindazonáltal utat nyitva a köztük működhető szimmetriának is, ami kétségtelenül előnyére válik a kötetnek.

A kötetnyitó Várakozás keresztvetése (az Atya és a Szent emlegetésével, ahol a Fiú feltehetőleg maga a beszélő) egyben egy hosszú ima kezdőaktusaként is felfogható, amelyben az atya azonosítódik a családfővel. Habár ez irodalmunk egyik túljáratott fogása, Izsó egyik legnagyobb erőssége éppen ennek kapcsán válhat világossá. Nála a szakrális jegyek finom, utalásszerű hozzátoldásokként működnek, és nem tolakodnak elő egy-egy vers központi elemének helyére, az olvasó mégis érzi, hogy nélkülük nem működne a szöveg, hiszen ha búvópatakként is, de hozzájárulnak annak klimaxához (Épülettest). A latin nyelv szakrális horizontja például a kötetkezdő versben mintegy fix pontként állítja be az én artikulációs helyzetét: „Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már rég nem változik.” Ez persze nem vonja maga után, hogy az én ne volna képes megragadni mindazt a változást, amely az első ciklusban zajlik és zajlott körülötte, sőt éppen ez a rögzítettség kínálkozik a reflexió egyetlen elégséges feltételeként. Ugyanis bár kijelenti, hogy „Képtelen vagyok mesélni. / Csak egy helyben tudok állni a múltban.” (Ringató), az őt körülvevő tárgyak éppen mindig a jelenben aktivizálódnak, többnyire egyfajta fenyegetésként eszközölve ki az artikulációt. Legyen szó tűlevelekről, amelyek megszúrhatnak (Ünnep) vagy a bármely pillanatban pusztítást eredményező bombákról (Utolsó ítélet), a tárgyak mindig a jelen szempontjából nyerik el jelentésüket. Végső soron így azonban minden folyamat ugyanazt eredményezi, nevezetesen vagy a tettek múltbéli elmaradása vagy éppen azok valamikori sikere szüli a hiányt. Sajnos azonban maguknak a szövegeknek a hiányaként fogható fel az, hogy hiába történnek meg bennük az effajta felismerések, ezek a beszédmódra mintha semmilyen hatást nem gyakorolnának. Míg a ciklusokon belül hatásos és működőképes az egységes hangszín, addig az egyes versekben inkább monotonnak hat, és következmények nélküliséget sugall, miközben azok éppen ennek ellenkezőjére építenének.

A hiány többrétűségét mindazonáltal szépen körbejárják: az üres táskák (Rég nem látott rokon) és a nyitott, szavak által elhagyatott szájak, a kitöltetlen szóbuborékok (Befejezetlen hűség) között ugyanis a szövegek posztulálnak egy alapvető különbséget. Feltételezik, hogy míg a megnevezések valahol mégiscsak feltorlódnak, mint az üres befőttesüvegek (Méhkirálynő), addig az elhagyott, eladott, elvesztett tárgyak előkerülésére semmifajta biztosítékot nem szolgáltatnak (Költöztetők, Építési terület). A kötet egésze pedig úgy kapcsolja össze a szavakat a tárgyakkal, hogy utóbbiak rekonstruálhatóságának ígéretét éppen az előbbiek hordozzák magukban, oly módon, hogy a nyelv által megépíthető történetek „világítsák meg otthonaik elveszettnek hitt tárgyait, / mint a nyitva felejtet hűtő / vagy a bekapcsolva hagyott tévé kékes fényei.” (Talált gyerek). Úgy tűnik azonban, hogy az idő múlásával egyre kevesebb esélyt látnak a szövegek arra, hogy a szavak és a tárgyak összeérjenek, vagy az előbbiek éppen az utóbbiak érdekében, egyben azokat helyettesítve és azokhoz hasonlóan funkcionáljanak. Elválasztják őket az általuk kivitelezhető kölcsönhatások is: míg a tárgyak egymással szintézist alkotnak, úgy, mint alakbeli egyezés alapján a biciklikerék és az óra (Az első búcsú), a jegygyűrű és a kráter (Épülettest), vagy befogják egymást, mint az összemosott ruhák (A tárgyak új élete), addig a hangok nem kooperálnak, hanem ütköznek (Belsőépítész). A tárgyak keveredése azonban szüntelen fakulás, így az elmúlás legbiztosabb jele is; az összemosás által kapott vörös szín például a lőtt sebet idézi meg. Az öregedéssel együtt járó költözések, a szülőház elhagyása pedig a veszteségeket még megfejeli az elkerülhetetlen kívülállással, a múltból való kizáratással és az ahhoz való hozzáférhetetlenséggel. A kötetben szüntelenül tematizált illuzórikus folyamatok, mint az anyába való visszatérés vagy a villanykapcsolónak a ház külső falán való keresése csak mesterségesen előidézhető állapotok maradnak (Keresésük, Utolsó idők). A kötet tanúsága szerint az ilyesfajta beavatkozás, a plasztikázás hasztalan, sőt, csak felgyorsítja a hiányt előidéző folyamatokat; ily módon csak az idő mérését, de nem a múlását lehet megrekeszteni, mint ahogy a „falon a dísztányérnak hagyott / számlap és mutatók nélküli óra” teszi (Utolsó idők). Izsó itt csatlakozik a manapság népszerű toposz továbbgondolásához is, miszerint „a sötétet építeni kell” (Fény), ennyiben pedig a tárgyakat elrejteni: letakarni a villanykörtéket (Egy kiállítás tárgyai) azért, hogy ha már elhallgat(tat)ni nem lehet a dolgokat, legalább a látványukat ki lehessen iktatni.

Holott a beszélő tesz kísérleteket az ellenszegülésre, arra, hogy „működő testeket” (A kegyelem természete) mentsen. És itt el is érkeztünk egy olyan kérdéshez, melyre a fülszöveg is kitér, illetve a kötet bemutatójának is központi témája volt: mennyire beteg(es) vagy egészséges költészet is ez. Míg a többség az utóbbi mellett rakja le a voksát, ez az álláspont könnyen megingathatóvá válhat, tudniillik, főleg az óráról órára és az azt követő négy versből álló, cím nélküli egység alapján jogosan merül föl a kérdés, hogy miért is ne tematizálná a kötet a betegséget. Az „egészséges költészet” kifejezés ugyanis leginkább azt takarhatja, hogy Izsó beszédmódja ellenáll annak, hogy az együttérzés és a szenvtelenség által határolt skálán váljék elhelyezhetővé. Sokkal inkább nyújt – és így attitűdjében akár bizony versben idézheti meg Blanchot amúgy is erőteljesen lírai utolsó három kisregényét – egyfajta esztétikai asszisztenciát a betegeskedéshez. A házakká merevedett, szobaszervekkel rendelkező emberek, a fonnyadó gyümölcsfákkal azonosított betegek, esetleg a többszörösen áthallásos A kegyelem természete vers halainak ugyanis a szövegek nem segítenek gyógyulni, csupán nyugtázzák a megőrzés hatalmának meglétét a beszélőnél, aki ha meg nem gyorsítja, vissza sem fordítja az épületek szanálását; mint említettem, tudatában van annak, hogy mindkét aktus végső soron ugyanazt eredményezi. Minden a dolgok vagy emberek megmentésre irányuló tett rendre kudarcba fullad (Abban a pontban tűnni el), és arra a szövegek által már-már rögeszmévé emelt tételbe váltódik át, hogy ha az én által nem is, legalább mások számára megközelíthető az a tér, ahol minden fontos elveszik. A kötet logikája alapján ebből pedig egyenesen következik, hogy akkor azon a helyen kellene lennie annak a te-nek is, aki segít rekuperálni az elveszett tárgyakat. A versekben megjelenő halmozott feltételes módok („ha odamennék / és térdre ereszkednék, / talán még megszúrnának az elhullajtott tűlevelek” – Ünnep) ezt a tételt csak erősítik: hiába van ott a tárgy hiánya, amennyiben nincs (már) ott a te, akkor a rejtett alany is tárgytalanná válik a kifejezés valamennyi értelmében (Mondatrészek). Ez a bizonyos te ráadásul a vallásos szál folytonos belejátszásának köszönhetően olvad egybe azzal, akinek tényleges hatalma van (Utolsó ítélet), melyet távollétének (A hit fokozatai) és eljövetelének (Az első búcsú) dinamizmusa bizonyít leginkább. Mindezekre alapozva pedig az E/3. által biztosítandó megváltás többé-kevésbé azonosítódik az E/2. által véghezvitt cserével a szavak és a tárgyak között: a tárgyak által jelenlévő és az utólagosság által folyton újraszült hiány (Belsőépítész) a másik érkezésének és búcsúzásának folyamatai révén zavarja össze a viszonyokat az én számára: „mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot, / amit mások csak a húsáért tartanak.” (A hit fokozatai). Ennek párja, A mozdulatlanság emléke, amely már nem is törekszik arra, hogy feltárja a múltat, inkább a megnevezés feletti hatalmat akarja érvényesíteni, ennyiben pedig a beszélő már nem beilleszkedve éri el ezt a pozíciót, mint a Tengerlakóban, hanem stabilizálja a viszonyokat – éppen a múlt elfedésével.

A kötetnek a meghaladhatatlannak tűnő megkésettségre alapozó konklúzióját az Érkezés a völgybe már megmenthetetlen, bordáira fogyott halként szerepeltetett háza szolgáltathatná abban az esetben, ha éppen az utolsó darabokban nem jelenne meg az új generáció. Csak a szándékosan nem emlékező fiatalok, akik nem vágják, hanem növesztik a hajukat, akik csak tejfogaikat hullatták el, kerekedhetnek felül ezen. Mivel szájuk így nem maradt üresen, ezért a szavaknak nincs bennük hely; ők a tárgyakat és nem a megnevezéseket hordozzák magukkal, például fogaik közé szorítva a kulcsot az Új idők házában, szájukat ekképpen nem artikulációra, hanem tárolásra használva. A versek által szerepeltetett hiányok közül ezért lehet a legfájóbb a gyermeké. Az első ciklus némileg folklorisztikus darabjai, melyek a megesett lány, az elemek harca (Új család, illetve a harmadik ciklusban a Növényház) vagy a természetben magára hagyott gyermek (A felejtés lehetőségei) motívumaival operálnak, csak megelőlegezik az igazán hatásosakat a másodikban. A test épületté minősítésével a kihagyott gyermekszoba által profanizált Házi áldás ugyanis már nem a szükségszerű veszteségeket tárja az olvasó elé, hanem az öncsonkítás kikerülhetetlenségét éppen a tapasztalati szegénység miatt: az imáknak szánt vészkijárat meg nem épülését (Épülettest), a napkorong szent nélküli glóriának látását (Párhuzamos jelentések). Vagyis pontosan ott mutatkozik fogyatkozás az érzékelésben, ahol az ünnep térbelileg is bensőségessé, a jelentés jelenéssé válhatna. A Színről színre így dolgozza meg minden többé-kevésbé klisésnek ható elemét, és simítja bele egységes beszédmódjába. Ebből kifolyólag, ha nem ez a legjobban várt könyv ebből a generációból az évben, a versei mégis sajátos látásmódot tesznek lehetővé az olvasó számára – az adventi időszakban pedig talán még megkapóbb és hatásosabb is, mint az idei év nagy dobásai.