Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

A világ mint egy darab csönd

Grendel Lajos Tömegsír című regényéről
A Tömegsírban lezajló műsor azonban nem egyszerűen műsor, jobban mondva olyan műsor, ami már létmóddá lényegült, benne a szereplők már nem egy megalkotott világ képviselői, hanem a valóságban is lényegüket vesztett elemek. T tehát egy olyan hely, ahol a képmutatás lépett a valóság helyébe, és a magára hagyott valóság jobbnak látta, ha távozik a színről - Kacsó Csenge Réka a Tömegsírról.

Kacsó Csenge Réka 1992-ben született Szolnokon. Jelenleg a Debreceni Egyetemen tanul magyar és néprajz szakokon.

 

"Bízom az emberek aktív passzivitásában" – mondja egy helyen a név nélküli narrátor, s ez a mondat kvázi életfilozófiájaként is felfogható, regénybeli szerepét szemlélve. Az örökös meghaladottság és céltalanság regénye Grendel Lajos Tömegsírja, legalább annyira mint ahogy a  végleges megfosztottság, beteljesületlenség kiterjesztéséé is.  A szétszóródott jelenségek szülte káoszban megképződő történetben a tetterő, és a tudatos cselekvés a lét szálkán egyensúlyoz, s az egtisztenciális közöny megpecsételi az emberi sorsok kiugrási lehetőségeit. Csapdahelyzetek és önkiszolgáltatás, és mind ennek a közepén a világ "mint egy darab csönd".

Az anonimitás fontos motívuma a regény világának. Látszólag a legtöbb dolog mellékes, nem számít a főhős személye, nem számít a történet középpontjában lévő falu neve, épp elég, ha azt tudjuk róla, hogy az Isten háta mögött helyezkedik el. És ezt az anonimitást burkolja be, mintegy mellékesen a megszokás és az unalom felhője, ahogy a szerző maga fogalmaz a regény zárlatában: "szélcsend volt. Nagy penetráns szélcsend az egész világon."
Unatkozó, kicsinyes alakok népesítik be a regény világát, akiknek a lénye, akaratot, tetterőt, csak nyomokban tartalmaz. Ha pedig mégis valamilyen akarat tör elő, az vagy egy banális képmutatás mellékterméke, vagy ha mégsem, eltompul és megsemmisül a köz akaratában, a tömeg akaratában.

A Tömegsír, mint cím, nem csak a háború szörnyű emlékét idézi, benne olyan szimbolika jut kifejezésre, mely az egyéni akarat tömegben való föloldódását épp úgy jelenti, mint a halotti pompába öltöztetett mindennapi cselekvést, a tettek látszatát, s az akarat halálát.
A tenni akarás, az életerő ténylegesen hiányzik a regény világában megképződő emberi kapcsolatokban. A legikonikusabb példa erre a narrátor / főhös és Lívia kapcsolata. A romantikus érzelmek teljes hiányában, a monotonitás és az ingerszegénység határmezsgyéjén mozgó kapcsolatban egyik fél sem boldog igazán, de a regény világában eleve nincs is szó a boldogságról, úgy fest annak hiánya lényegében determinált. "Azt is gyaníthatta, hogy már régóta nem a friss szerelem szenvedélye kötöz hozzá, hanem a megszokás." És ez a megszokás teremti meg azt a steril légkört, amiben egész kapcsolatuk zajlik, a fantáziátlan szexuális játékaik, kiüresedett párbeszédeik pedig valami örökös hiány irányába mutatnak, ami aztán az elkerülhetetlen szakadáshoz vezet.

A történetvezetés erősen hajaz a krimiírás textúrájára, abból a szempontból legalábbis, hogy mindvégig fenntartja az olvasó maximális érdeklődését a tömegsír rejtélyére vonatkozóan. Hogy ez a végén persze homályban marad, épp annyira a regény szerkesztésmódjának lényegi eleme, mint az, hogy a végkifejlet antiheroikusra sikerül. Bár a végkifejletet a narrátor számos viselkedéseleme mintegy megelőlegezi. A tettek folyamatos halogatása, az időnként megképződő nihil állapota, mind-mind előrevetíti, a főhős ilyetén leértékelődését. Bár, ha úgy vesszük, ez valójában nem is leértékelődés, hiszen a történet kezdetén is hasonló értékviszonyok állnak fel, a főhős számára a kezdetekkor is a passzivitás az egyetlen vállalható életforma. Ahogy egy helyütt olvashatjuk a regényben: "belőlem viszont a határozottság erénye határozottan hiányzott, amiképpen a bátorságé, a szemfülességé, a leleményességé is sok más erénnyel egyetemben, s ezek egész életemben nagy ívben kerültek el, csak a lomhaság és a tétovaság meresztette belém karmait, s húzott le a tétlenség mocsarába, melyben fürdőzni mégiscsak kedvemre való volt."
A tétlenség, az állóvíz-szerűség tehát esetében lényegében ars poeticának is tekinthető, a mű számos részén fogalmazza meg ennek bizonyos megnyilvánulási formáit, hol monologikus, hol párbeszédes formában. És amikor nem fogalmazza meg, akkor is nyilvánvalóvá válik, az olyan parádés jelenetekből, mint a közös Balaton parti séta Líviával, ahol a nő romantikus érzéseit egyetlen mondattal sikerül kioltania, miután dagályos belső monológjában kifejezi, hogy csak egy semmitmondó víztömegnek látta a Balatont, amit ha túl sokáig néz az ember egy absztrakt festménnyé alakul át, és már semmit nem képes jelentéssel megtölteni, így hát romantikus képek előhívására is teljesen alkalmatlan. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek mutatják meg, hogy a narrátor egyszerűen alkalmatlan az emberi kommunikáció legköznapibb megnyilvánulási formáira, legyen szó udvarlásról vagy akár egy nem kívánatos meghívás visszautasításáról.


A grendeli világra jellemző ironikus, szatirikus hang megteremtésén túl, a Tömegsír valami egészen új irányba mozdul el. A regény cselekménye olykor egy abszurd dráma felé tett kirándulásként értelmezhető. A karakterek, és a jelenetek csak egy hajszállal hajlanak el a normalitás talaja felett, és még mielőtt abszurddá válnának, újra belesimulnak a normalitásba. Így sikerül végig e két mező között lavírozni, miközben az olvasó csak kapkodja a fejét, és várja, hogy a teremtő akarat belép a regény világába, és szétzúzza a tétlenség maga emelte akadályait. A regény legnagyobb katarzisa paradox módon épp az, hogy hiába várjuk, ez a pillanat nem következik be. A cselekmények vontatott egymásutánja ugyan végig magában hordozza a végül bekövetkező végkifejlet lehetségességét, mégis az emberi egó mindvégig a kezei között szorongatja az egzisztenciális győzelem reményét. És nehéz azt egy egyszerű penetráns szélcsenddel elengedni. Bár ha jobban megnézzük, a történetvezetés sokkal valószínűbben erre fut ki. Itt mindenképp érdemes megemlíteni azt a szimbolikusan is jelentős jelenetet, ami a narrátor és diákkori csábítója (szerelme), Andrea között zajlik le. A beszélgetés hosszas felvezetés után elvezet a regény egyik kulcspontjához. A Tömegsír cím értelmezését a jelenet elolvasása után még nehezebb nem szimbolikusan olvasni. A megöregedett, fiatalságára nosztalgikus mélabúval visszaemlékező Andrea szerint a tömegsír a végső értelem feltárásának hírnöke a narrátor számára, és bolond ha azt hiszi, hogy azzal, hogy megfejti kik nyugszanak a földjében, bármilyen kérdést is megfejthet. "Tudod ki vagy te?... Az összes ősöd. Egy két lábon járó tömegsír vagy." – mondja neki kissé leereszkedően, mielőtt a világban uralkodó szélcsendről, a mindent porként ellepő unalomról kezd el beszélni. Nézetei szerint, a járványok, természeti katasztrófák és a mindent átható háborúskodás csak látszat, mindezen rétegek alatt valójában az unalom és a csömör porrétege vastagszik. S míg azt hisszük a külső erőforrásaink felélése vezet a visszafordíthatatlan pusztulás felé, valójában már régen kimerítettük belső tartalékainkat. Ebben a jól felépített fikcióban partra vetett halként vergődünk, és az ösztönös cselekedetek és céljaink hiányában várjuk, hogy az unalom hamuja betemessen mindent. "Ez a világ a fantázia hiányától fog elpusztulni!" – mondja mint egy zárszóként, és ezzel el is hagyva a regény világát, s mintegy szimbolikusan utat engedve, egy újabb  személyes életút fájdalommentes pusztulásának. Ami ez után következik valóban a lassú hanyatlás.

Ami pedig a T-ben zajló jeleneteket illeti, akaratlanul is megidézi számunkra az Örkény-féle világot. Nehéz lenne bizonyos esetekben elvonatkoztatni a Tóték abszurd jeleneteitől, és a lelki terror különös, abszurdba hajló elemeiről. Dr. Dömötör jelleme pompás jellemvonásokba burkolt, lényegében azonban látensen diktatórikus viselkedésével próbálja megbomlasztani azt a réteget, ami a narrátort a regény egy adott pontjáig még képes elkülöníteni az összeomlástól. És ebben nagy segítségére vannak, azok a konzumalakok, akik szintén a lelki nyomást erősítve (akarva vagy akaratlanul) igyekeznek megtörni a narrátor amúgy sem túl erős jellemét. A Tömegsírban lezajló "műsor" azonban nem egyszerűen műsor, jobban mondva olyan műsor, ami már létmóddá lényegült, benne a szereplők már nem egy megalkotott világ képviselői, hanem a valóságban is lényegüket vesztett elemek. T tehát egy olyan hely, ahol a képmutatás lépett a valóság helyébe, és a magára hagyott valóság jobbnak látta, ha távozik a színről. A falu legidősebb asszonya, Ilonka néni, olyan mint egy gyermekkori történet, amit nevelő célzattal mesélnek a gyerekeknek, hogy az épülésükre váljék, s a történetben ez a néni, mint a falu lelkiismerete fémjelezhető. A két Ilonka olyan nőiséget testesít meg, ami teljességgel idejétmúlt, Dr. Dömötör mondhatni koholt tekintélynek örvend, amit a falu szava hitelesít a köz szemében. "Úgy nem lehetünk barátok, ha te nem szereted doktor Dömötört." – mondja egy helyen a szőke Ilonka. A teljes identitásvesztést jól mutatják a következő sorok: "Mi nem vagyunk azok – mondta. Akik azok voltak, ma már nem azok. Nagyot fordult a világ kereke. Én azelőtt is az voltam. Most is az vagyok, de a mostani azom nem ugyanaz az az, ami a régi azom volt... Az azunk többé nem ugyanaz az az." – mondja a regénynek egész az elején a T-i polgármester, s ez előrevetítésként is értelmezhető, mert a regény világában ez az identitásnélküliség, meghatározatlanság végig az egyik legjellemzőbb vonulat marad. A narrátor is identitásválságban szenved, de Lívia mindvégig képes visszatartani attól az erkölcsi zuhanástól, ami aztán távoztával be is következik. Csak néhány személy van a regény világában, akire a szerepazonosság jellemző. Lívia az emancipált nő prototípusa: akaratos, erős jellem, önálló, ambíciózus, nem szorul támaszokra (vö.: Németh Zoltán: Tömegsír nem létezik, csak tömeg, Forrás, 2000/2). Andrea ugyan erkölcsileg némileg elkorcsosult, mégis jelleme szerves egységben van a gondolatvilágával. S aki még teljességgel azonos a szerepével, az doktor Dömötör. A teljes képmutatás légkörében ő az, akinél egy percig sem kérdőjeleződik meg, hogy az uralkodás mint életforma ne kapcsolódna szervesen személyiségéhez. Tevékenysége, tettei, gondolatai végig azonosak az elérni kívánt akarat milyenségével, hiszen annak vannak alárendelve.

A Tömegsír még egy értelmezésre rájátszik: az emberi kapcsolatok egysíkúsága, és az identitások és jelentések összekavarodása a való életben is egy tömegsírszerű állapotot teremt, ahol az emberek akarata, motivációja egymáshoz préselődik, akár a tömegsírok testei, a kölcsönhatás megvalósulása helyett azonban nem jöhet létre valós párbeszéd, ebben az önmagába forduló abszurd világban: a többi csak néma csend lehet... A valóságban nincsenek manifesztálódó különbségek a szereplők között, mind valami egységes akarat véghezvitelének láncszemei, mintha egyéni különbözőségeik elmosódtak volna, külsőleg nincs különbség partizánok és álpartizánok között, a különbségük abban rejlik, hogy az előbbieknek nincs szükségük önmeghatározásra, míg utóbbiak egyedül azáltal nyerhetik el értelmüket. Mintha a T-i világ egy ilyen tömeget jelképezne, ahol partizánok és álpartizánok élnek, de csak a felszín alatt rejlő rétegeik (tömegsírjuk) feltárása villanthatná fel valódi arcukat. Hiába várnánk azonban, hogy az abszurd szituációk sorából felépülő történetben kibontakozik a megfejteni kívánt mélység, feloldódik és megoldódik minden kérdés. Mi olvasók, ahogy maga a narrátor is, szerencsés módon, végig csak a felszínt kapargathatjuk. A felszín bonyolult feszültségeit.

 

Kacsó Csenge Réka