Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Szétszabdalva és összekeverve

Márpedig az Egy híd térfogatáról című kötetben nem nehéz észrevenni a nyelv magárahagyottságát, vagyis más szemszögből fogalmazva azt, hogy Korpa Tamás kötetében a nyelvről szól minden. - Pethő Anita kritikája Korpa Tamás Egy híd térfogatáról című kötetéről.

Pethő Anita 1980-ban született Sárváron. Kritikus, irodalomtörténész, az ELTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusz hallgatója. A FISZ tagja.

 

Korpa Tamás már rögtön a kötet legelején, az első vers (A hosszú napszak) első két sorában  magára hagyja  olvasóját: „A hosszú napszak végén/ rövid bonyodalom: valaki tévedett.” (8.) Mintha azt sugallná, valahol a szavak mögött található egy másik világ, zajlik egy élet, alakul egy történet, de az olvasó legfeljebb néhány félmondat révén értesül belőle, melyek végeredményben nem szolgálnak semmi lényegi információval erről az elrejtett világról. Hasonlóképp érezhetünk többek között a kötet utolsó versének egy sora kapcsán is: „ami kezdődik, megritkul majd, közben” (78.)  Mindez akkor válik különösen érdekessé, ha olvasás közben mindvégig szem előtt tartjuk az Oláh Szabolcs által a fülszövegben írottakat, miszerint „a költő magára hagyja a nyelvet, hogy helyette érezzen, gondolkozzék.”

Márpedig az Egy híd térfogatáról című kötetben nem nehéz észrevenni a nyelv magárahagyottságát, vagyis más szemszögből fogalmazva azt, hogy Korpa Tamás kötetében a nyelvről szól minden. Természetesen egy verseskötet esetében nincs ebben semmi meglepő, sem különösképp nagy horderejű újító jelleg. Ugyanakkor, ha abból indulunk ki, hogy például a kötet első ciklusának címe (Térmemória) milyen képzeteket kelt bennünk előzetesen, és hogy ehhez képest mit találunk, nem kevés különcségről lehet számot adni. Hiszen a tér (a táj, a város, stb) elsősorban kulturális konstrukció, amivel például az e kötetben egy mottó által megidézett Térey János szövegei esetében is találkozhatunk. Előfeltevéseinkben ráadásul gyakorta ott lappang, hogy ez a konstrukció nem kevés olyan motívumot is kell, hogy tartalmazzon, ami a közép- vagy kelet-európaisággal függ össze. Látszólag utalnak erre persze Korpánál is sorok, például az „ingerlékeny, mint egy kelet-európai óvodát megülő/ örökös, orosz este”(32.), ám a hangsúly ez esetben a látszólagos, illuzórikus jellegen van, mivel sokkal erőteljesebb ennél a nyelvi megelőzöttségre való reflektálás (aminek a posztmodern tobzódása utáni rövid eltűnését követő ismételt megjelenése inkább a Korpa korosztályába tartozó prózaírók munkásságában kimutatható, erősödő tendencia). A ciklus címadó versében például egy „welcome drinkhez” hasonlítja a térmemóriát, ami „óvatlan, lédús emlék/melynek nincsen láthatása”(21.). A magára hagyott olvasó pedig addig birkózik a magára hagyott nyelvvel, míg arra nem jut, hogy a ciklus (és tulajdonképpen az egész kötet) a tér érzékelését nem a látáshoz, hanem a nyelvhez kapcsolja. A látszólagos valóságreferenciák, a konkrét város- vagy folyómegnevezések (Spree, Drezda, Manhattan, Kolozsvár, Velence, stb) tulajdonképpen jelentés nélküli jelölőként működnek.

Korpa Tamás látszólag nagyon távoli dolgokat helyez egymás mellé. Ismételten csak a fülszöveg értelmezését segítségül hívva, úgy is mondhatnánk, távoli regisztereket kapcsol össze, de talán sokkal jellemzőbb a kötet egészének sajátos és kétségtelenül egyedi világára, hogy távoli fogalmakat, kifejezések szór véletlenszerűen egymás mellé.  Mindezt teszi nem ritkán már a jelzős szerkezetek szintjén, „puha menetrend”, „érzelgős svédasztal”, „élveteg sajtok” , csak hogy néhány izgalmasabb párosítást említsünk. Hasonlóképpen véletlenszerűen bukkannak fel a szöveguniverzumból az olyan szókapcsolatok, mint a „megtévesztő külsejű vendég” (18.) , vagy a „csak azt feledném, azt a[…]”(70.) verskezdet, melyek ugyan felidézik az olvasóban akár Takács Zsuzsa akár Pilinszky János költészetét, említésük többletjelentéssel, okkal, céllal és téttel nem különösebben bír az egymásra hányt szavak világában. 

Elsőre talán szokatlanul hangozhat a felvetés, de leginkább a Napok I vezetheti a magára hagyott olvasót valamiféle megoldásra. A számozott haikukról vagy haikuszerű sorokról könnyen Simon Márton Polaroidok című kötete juthat eszünkbe, nem egyszerűen a sorokká, sőt hétköznapi, egyszótagos szavakból álló „versekre” szabdalt világértelmezése, hanem inkább a kompozíció azon sajátossága révén, hogy a számozott sorok végül nem sorrendben, hanem összekuszálva találhatók a kötetben. Mintha Korpa is szétszabdalta és összekeverte volna saját sorait, ám ellentétben Simonnal, ő összesűrítette és látszólag hosszú szabadverseknek tűnő szövegeket kreált belőle. Ha ezt az értelmezési szálat követjük, Korpa Tamás kötete azonnal felszabadul a rideg racionalitás és a logika vasfegyelme alól, ami által a befogadás sokkal termékenyebbé és nem utolsó sorban sokrétűbbé válhat.  

A nyelv ugyanis nem csupán a nagy léptékben mért tér, de egyben mindenféle, elsősorban tapintás által érzékelhető jelenség felületét is jelentené ebben a kötetben. Zárt, lezárt, egységes felület, ami mögé – ahol tehát mint már említettem, ebben a tárgyiasult költészetben az emberi létezés elrejtőzött – ritkán lehet betekinteni, épp ezért megnövekszik annak a szerepe, hogy a kötet legtöbb versében valamilyen formában megjelenik az ablak kifejezés, vagyis a felület azon része, amin keresztül azért mégiscsak megtörténhet ez a betekintés („és ablak nyílik egy felületen” 45.). Ugyanakkor az így tapasztaltakra is igaz az, ami a kötet egészére: nem másról van szó es esetben sem, mint egy pozitív értelemben vett intellektuális blöffről. Az olyan versek, mint például a Mein Mund cseppkőoszlop, vagy a már említett Pilinszky-allúziót tartalmazó Mint őszi start előtt című is ezt az érzetet erősíti. 

Külön figyelmet érdemelnek emellett a konkrét szójátékokkal zsúfolt írások, ebből is kiemelkedik a Lelakatolt szobák, gondolva itt elsősorban az olyan sorokra, mint „fel is, le is kút megnyúlt korongja. isznak/a Medve Bőrére bárban, egy improvizált télben.”(50). Ám mint ebből is látszik, Korpa nem csupán a szavakat, sokszor a központozást is véletlenszerűen és nem ritkán az értelem logikáját feladva helyezi el a sorokban, olyannyira, hogy az olvasó először hajlamos hanyag korrektúrázás nyomainak vélni.

A játék persze fordított irányban is működik, a nyelv maga is tárggyá válik, sőt néha megszemélyesítődik, a létezésére tett explicit utalásokkal is gyakorta találkozhatunk a versekben : „a pont (körmei gondosan ápoltak/sárga flanelinget visel) közeledik lassan” (40.) „két sor közt leereszteni a liftet”, (46.), „pedig kezdetben volt az igekötő”(68.).  A befogadás során mindezt a szövegekben szintén gyakorta előforduló geometriai kifejezésekkel (leginkább a címadó versben szereplő térfogat,  ellipszis pálya, üres halmazok, „csörömpölő párhuzamosok”, vagy máshol a Thálész nevének említése, illetve olyan sorok, mint „minden vonalban a kört megérinteni” 24.)  összekapcsolva ismét csak termékeny és izgalmas értelmezési rétegekre bukkanhatunk. Például ahogyan mindkettő kategória egyszerre utal valami eredendőre és alapvetőre (ilyen a gyakran emlegetett nyelvi megelőzöttség) és egyben mégis művi és absztrakt mivoltára.  Az ezzel való játszadozás lehetősége azonban továbbra is arra figyelmeztet, hogy mindezek mögött fajsúlyos, a kimondás, leírás tétjével bíró mondanivalót nem igazán érdemes keresni. 

Korpa Tamás más kritikusai elsősorban az egyedi hangot emelik ki pozitívumként a szerző első kötetéből. Én is úgy gondolom, hogy a radikális, mindent uraló széttöredezettségben találhatunk olyan mozzanatokat, amelyek egyedivé teszik a megjelenített(szöveg) világot. Az eddig említettetek túl felfedezhetünk még olyan búvópatakként megjelenő motívumokat is, mint a szüzesség és szűziesség, vagy éppen a defloráció újra és újra (értelemszerűen más-más kontextusban) megemlített aktusa. De egyedi, ahogyan a modern technológiai eszközöket összekapcsolja korábbi korok jellegzetes tárgyi világával („egy évszázados nappali és/a benne világító notebook ökonómiája” 31.).

Nagyon sok olyan apró vonása van tehát a kötetnek, ami kiváló kiindulási pont egy elsőkötetes számára, de az Egy híd térfogatárólt  ennek ellenére is én csupán egyfajta felütésnek érzem, olyasfajta pozitív értelemben vett figyelemfelkeltésnek, ami elsősorban nem önmagáról szól, hanem előkészíti a terepet valami ezután következőnek. Úgy hiszem, nem ez a kötet fogja determinálni majd az ezután megjelenőket, hanem fordítva, Korpa Tamás későbbi kötetei fogják sokkal határozottabban meghatározni majd ennek a debütáló könyvnek a fontosságát vagy esetleges érdektelenségét.  

 

Pethő Anita

 

 

Pethő Anita