Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Vallomások az enyészetről

A múlt század első évtizedeit megörökítő feljegyzések emberi sorsokról beszélnek, miközben a dán falu társadalmi berendezkedésének is hiteles képét közvetítik. A szereplők visszaemlékezései őrzik az életet gyökeresen megváltoztató technikai forradalmakat, vagy az emberi testtel szemben támasztott elvárások megváltozását, miután egyre nagyobb hangsúlyt kapott a higiénia.

Különös kíváncsiság vezérli az olvasót, amikor egy külföldi szerző első magyarra fordított kötetét lapozgatja. Problematikusnak mutatkozik a kontextualizálás, a viszonyítási pontok feltérképezése, abból a különbségből adódóan, amely a két – jelen esetben a dán és a magyar – irodalmi hagyomány között felfedezhető. A távolság érzékeléséhez hozzájárul Ida Jessen írásmódjának kontemplatív stílusa is, mely nem ritkán lírai hangvételű. Jessent a titkos, a rejtett, a személyes kategóriája érdekli, melyek előhívására kézenfekvőnek mutatkozik a fiktív naplóbejegyzések műfajának alkalmazása.

A kötet két különálló – de együttesen is értelmezhető – regényből áll: dán nyelven előbb a nagy sikerű Új idők (En nyt tid, Koppenhága, 2015) című naplóregény jelent meg, a Bagge doktor anagrammái (Doktor Bagges anagrammer, Koppenhága, 2017) című, személyes feljegyzések formájában megírt regényt két évvel később látott napvilágot. A művek magyar kiadása a tükörregény mintáját követi, tehát egyazon kötetben közli a két szöveget, férj és feleség feljegyzéseit. Kiváló kiadói döntésnek tartom a két textust egyetlen kötetbe szerkesztett megjelentetését, hisz ily módon a szövegek párbeszédbe léphetnek egymással, a nézőpontok pedig hatásos módon tudják értelmezni egymást.

A könyv szerkesztése megengedi az olvasónak, hogy maga döntse el, melyik történettel indít, hiszen voltaképpen a két regény egymástól függetlenül is megállja a helyét. Egymás mellé helyezve viszont megváltozik a szövegek működésmódja: miután ráhangolódunk az egyik elbeszélői nézőpontra, a második megszólaló elkezdi fölülírni azt, hatással lesz az addig szerzett benyomásokra. Így ismerjük meg a thyregodi tanítónő és a körzeti orvos hosszú, ám boldogtalan házasságának epizódjait.

A múlt század első évtizedeit megörökítő feljegyzések emberi sorsokról beszélnek, miközben a dán falu társadalmi berendezkedésének is hiteles képét közvetítik. A szereplők visszaemlékezései őrzik az életet gyökeresen megváltoztató technikai forradalmakat – a lovaskocsiról autóra való átállást –, vagy az emberi testtel szemben támasztott elvárások megváltozását, miután egyre nagyobb hangsúlyt kapott a higiénia. Egy változásban lévő, egyre inkább kiépülő térség progresszívnak mondható időszakáról van szó: először kerül a vidékre körzeti orvos, új iskola épül és a fiatal tanítónő alternatívát mutat a pedagógiai módszerek megváltoztatására. A két regény viszont annak is példája, ahogy mindezzel ellentétesen a környékre jellemző pusztaság rátelepszik kettejük kapcsolatára, egyre sivárabbá, fagyosabbá téve a viszonyukat: „Megfogtam a jéghideg kezet és rövid idő alatt az enyém is teljesen kihűlt” (Új idők, 10) – mintha ez a mozdulat, a testrészek egymásrahatása jelképezné a szereplők életének alakulását.

A két szöveg írásmódja markánsan elkülönül egymástól, ehhez hozzájárul az írást kiváltó okok különbözősége is. Az orvosnak, Vigand-nak van némi gyakorlata benne (megtudjuk, hogy számos megjelent és félbehagyott orvosi tárgyú tanulmánya, előadása van), és az íróasztalán heverő lapokra írt feljegyzései is felkérésre születnek egy könyvbe, amely a körzeti orvosok mindennapjait hivatott bemutatni. A férfi viszont csak a kész mű piszkozataként tekint feljegyzéseire, amelyekben röviden beszámol napjairól, majd egyre nagyobb teret enged emlékeinek, sorsa értelmezésének és egy-egy anagramma írásának is. Tehát az ő esetében az írás célja a tudósítás, az adatgyűjtés a később elkészülő műhöz, viszont – mintha nem sikerülne kordában tartania a tollat – a feljegyzések stílusa naplószerűvé válik, Bagge doktor hosszasan taglalja gondolatait, gyerekkori emlékeit, majd mintegy önmagát emlékeztetve az írás eredeti céljára, visszatér a kiindulóponthoz.  Szinte a legelső oldaltól kezdve alkalmazza az önmegszólítást, mely jellemző a napló műfajára: „Jó fiú, máris írtál két oldalt.” (Bagge doktor anagrammái, 7) Stílusa azonban megváltozik, amikor megtudja, hogy halálos beteg – soraiból eltűnik a humor, saját betegsége (és halála) is elvégzendő feladattá válik számára.

A női megszólaló, Lilly, rendkívüli érzékenységgel szemléli a körülötte lévő világot: személyesen, beleérzően számol be az időviszonyokról, a természetről, mint ahogyan a környezetében élő embereknek is emléket állít naplójában. Az ő szövege eredetileg is naplónak indult, ám az első oldalon olvasható három bejegyzés szemléletesen ábrázolja életének alakulását és írásának célját is:

„1904. január 3.

Úton vagyok. Mindent összepakoltam. Még arra sincs időm, hogy írjak most. Majd később folytatom.

  1. január 19.

Tegnap megérkezett –

  1. október 8, Tyregod

Az utóbbi napokban olyan nagy volt a jövés-menés és a rakodás a házban, hogy kedvem támadt megnézni, nem találok-e én is valami érdekeset, amit eltehetnék. […] Egy régi patronosdoboz mélyén ezt a naplót találtam. Nem emlékeztem rá.” (Új idők, 5)

Lilly „találja” magának a feladatot, hogy naplót vezessen a magányosan töltött estéken. Egyfajta szükségszerűség számára az írás, a gondolatok rendszerezése, titkos barátja, a petróleumlámpa fénye mellett. Szövegeinek őszintesége abban érhető tetten, hogy feljegyzései gyakran változó hangulatáról árulkodnak. Miután pedig meghal a férje a gyász feldolgozásának a terepe lesz számára az írás. A legtöbbször kimértnek, komolynak mutatkozó nő soraiból olykor kicsattan a harag: „Vigand, ha tudnád, hogy itt járkálok a szép új házamban, és hangosan mondogatom: te szemét disznó. Vajon mit mondanál?

A válasz nem várat magára: »Őszintén szólva, nem érdekel.«” (Új idők, 159)

Vigand odahallott válasza arról a rideg férfiról árulkodik, aki Lilly emlékezetében él. A Bagge doktor anagrammáiból viszont egy elkötelezett, céltudatos, sajátos humorú alakot ismerünk meg. A két regény együttes olvasása hozzájárul ahhoz, hogy árnyaltabb, komplexebb képet kapjuk a szereplőkről, ugyanakkor felmerül a kérdés: nem éppen a házastársi tekintet tette még inkább rideggé Vigand-ot, és még inkább csalódottá és szomorúvá Lillyt?

Vigand szerint: „A feleségem rendkívül tehetséges, és kitűnő képességeit pókhálózásra használja” (Bagge doktor anagrammái, 9), de ezt a gondolatát nem mondja el Lillynek, hiszen a nő biztosan megsértődne, ha hallaná. A párhuzamosan futó szövegek azt is jól tükrözik, hogy a két szereplő mennyire eltávolodott egymástól, mintha a kinti hideg az évek során beszűrődne a nappalijukba, a hálószobájukba és körülöttük konzerválódna. Kapcsolatukban a kommunikáció kudarcba fulladó formáit láthatjuk, a szavak megfagynak, és nem jön el a tavasz, az újjáéledés időszaka. A naplók, feljegyzések annak is a nyomai, hogy a szereplők párhuzamos módon – Vigand a halála előtt, Lilly a férje elvesztését követően –, de egyaránt leszámolnak egymással. Amit nem mondtak ki, az papírra kerül. „Csak a hallgatás egyforma”[1] – olvashatjuk Tompa Andrea regényében. Jessen kötetében az elhallgatás egyik legkegyetlenebb formájával találkozunk, amikor Vigand eltitkolja betegségét. „Ez az egész sokkal hamarabb következett be, mint gondoltuk. Sosem beszéltünk róla. Keveset beszéltünk egymással. Így éltünk. És így halunk meg.” (Új idők, 25) Lilly beletörődést sugalló mondatai mögött ott rejtőzik a hiányérzet, de a számvetésre kész hangnem tárgyilagossága is. Jessen karakterei éppen azért válnak annyira végtelenül valóságossá, mert kettős érzést váltanak ki az olvasóból: életre keltik az empátiát, megmutatják komplexitásukat, a másik nézőpontjába helyezkedve viszont úgy tűnik, bosszantóan viselkednek.

Beszédes a Lilly első és harmadik naplóbejegyzése között tátongó 23 év, házasságuk időszaka. Mintha a korábban feljegyzett sorok annak lennének a lenyomatai, hogy a nőnek voltak tervei, szeretett volna másra is időt fordítani, de időközben a feleségszerepnek való megfelelés került az élete középpontjába. Arról nem tudunk meg semmit, hogy miért hagyott fel a tanítással, de az olvasó e tekintetben is hasonló okokra gyanakodhat. A rá helyezett teher és elvárásrendszer viszont nem a férjétől érkezik, hanem sokkal inkább a társadalom felől, Lilly pedig megfelel minden elvárásnak, a fojtogató környezetéből való kitörést pedig csakis egy újabb szerelmi kapcsolat jelenthet számára. Míg a helybéli asszonyok így vélekednek: „Ilyen idős létére? Hát mégsem ismerem?” (Új idők, 179), Lilly úgy dönt, szembehelyezkedik a társadalom perifériájára szorult, szomorú özvegyek társaságával. Újabb kapcsolata viszont ismét lemondásokkal indul: elköltözik, elmaradoznak a naplóbejegyzések.

A regények elsődleges erejét a két nézőpont összejátszása adja: a két nagyon különböző habitusú és szemléletű karakteré. Viszont a szövegek saját kifejezésmódja is hiteles, ezért izgalmas olvasói élményt kínálhat a külön olvasás is. Bár a naplóbejegyzések egy idő után vontatottá válhatnának, az írónő figyelt arra, hogy ne legyen terjengős, ne váljon túlírttá a szöveg. Ez abban is tetten érhető, hogy tehetséggel adagolja az információkat – az elhallgatások, a szöveg elliptikussága pedig fenntartja az olvasói érdeklődést. Mindkét írásmód megkívánja az elmélyülést, hiszen Jessen gyakran elhomályosít tényeket, olykor csak részlegesen elhangzott információkkal dolgozik, melyek bár kérdőjeleket hagynak maguk után, annak érzékelését is felerősítik, hogy bizonyos részletek csak a „naplóíró” tudásszintjére tartoznak, ezért nem válhatnak teljes mértékben hozzáférhetővé a szöveget olvasó kívülálló számára.

Ezzel ellentétben, Bagge doktor egyre erőteljesebben vallomásossá váló szövegében olyan régóta őrzött titkokat vet papírra, amelyek jórészt megválaszolják a kapcsolatuk legfőbb kérdését: hogyan jutottak ide?

„Miért nem szerettem? Azért, mert boldogtalanná tettem. […]
Lilly és Vigand
Négy dilis vall
De egymáshoz csiszolódtunk”

(Bagge doktor anagrammái, 129).

Az olvasó pedig beavatott tettestársként, a torkában gombócként hordja tovább a feszültséget, egy rossz időben, rossz helyen megkötött házasság lezárási kísérleteinek történetét.

Ida Jessen: Új idők, Bagge doktor anagrammái, Fordította Soós Anita, Typotex Kiadó, Budapest, 2019.

[1] Tompa Andrea, Omerta. Hallgatások könyve, Jelenkor, Budapest, 2017, 128.

 

A kritika eredetileg a Szépirodalmi Figyelő 2020/1. számában jelent meg.

Makkai T. Csilla (1994), kritikus, a Szépirodalmi Figyelő gyakornoka.