Antal Andrea prózái

Részletek

Antal Andrea 1982-ben született Vácon. Az ELTE-en végzett szociális munkásként. Jelenleg az első novelláskötetén dolgozik, melyben úgy keveri a szürrealitást a valósággal, ahogy teszi azt maga az élet is. A FISZ 2015-ös alkotói pályázatának díjazottja.

Elképesztően nem közönyös közös képviselő

Kovács Gézáné tegnap töltötte be a nyugdíjkorhatárt. Így, miután hivatalosan is pénzért dőlhetett hátra a karosszékében, úgy döntött meg is teszi ezen a szerdai estén. A kínai piacos asztali órája szerint pont Derrick idő volt, tíz óra, így engedélyezett magának egy epizódot, mielőtt elmegy aludni. A kopasz és a fiatal, no meg a hulla viszontagságainak megtekintéséből furcsa zajok zökkentették ki. Lehalkította fekete-fehér Orion tévéjét, és fülét a bejárati ajtóhoz tapasztotta. Ütemes dörömbölést hallott. Szerencsésnek gondolta magát, hogy a sors rákényszerítette a magányos életre, így félelem helyett dühöt érzett, amiért valószínűleg sohasem fogja megtudni ki volt a gyilkos és miért, így fogta a legnagyobb serpenyőjét, és kiment a folyosóra. A fordulóban egy alakot látott, amint guggolva közelíti meg a lépcsőházi ablakot. Kovács Gézáné, született Jakab Marika, odaosont az alakhoz, és nagyot suhintott a fejére. Meglepetésére az alak köddé vált, s nem maradt utána semmi, csak egy kalapács, amit az asszony már a lakásában vizsgált meg alaposabban, és megállapította, hogy semmi különös nincs rajta, illetve, hogy nagyon is jól használható lesz számára, ha végre ráveszi magát, hogy felszögelje a házassági levél mellé a válást kimondó határozatot is, amit immár húsz éve tervez.

Levendai Elemér felesége, Levendai Elemérné, született Hagyma Valér, álmatlanul forgolódott egy ideje a hitvesi ágyban, ahonnan igencsak hiányolta a férjét. Levendai Elemér azzal kelt este kilenckor az ágyból, hogy sürgős dolga van a lépcsőházban, ahol közös képviselő, elmegy, hogy megoldja a bajokat. Már tíz óra volt, és Levendai Gézuka éppen becsukta a tévében a kedvenc sorozatát, mikor az apja hazaért. Ma is tettem a közösségért, mondta és lefeküdt aludni.

Márafalviék minden vasárnap délben együtt költötték el az ebédjüket. Sárika hajnaltól talpon volt, hogy minden meglegyen, még akkor is, ha ezt senki nem kérte tőle, igaz nem is gátolták meg benne. Ő csak rendületlenül klopfolta a húst, szeletelte a zöldséget, dagasztotta a tésztát, nem is törődve semmivel. Ilyenkor eszébe ötlöttek az édesanyja szavai, mozdulatai, és az a csodálatossá homályosult falusi ház, ahol felnőtt, és ahol a többi hat testvérével várták a szerény, de annál finomabb vasárnapi ebédeket. Sárika megőrzött magában mindent, amit egy falusi asszonynak tudnia kell. A szíve hasadt meg, mikor a férjével csak egy panellakást tudtak kicsikarni a tanácstól, de megpróbált olyan hangulatot varázsolni vasárnaponként, mintha egy napsütötte verandán ülnének, a madarak csiripelnének, és a legnagyobb gondot csak a legyek elhajtása jelentene, s nem lenne a nyakukon az otp-s hitel, s nem kerülgetnék egymást az igencsak apró, két szobás lakásban nyolcan, meg a két kutya. Így panírozott éppen, mikor valaki felcsöngetett. Nem várt látogatót, hirtelen eldobott mindent, és a kaputelefonhoz szaladt. Igen, Márafalvi, szólt bele a fali szerkezetbe, de nem kapott választ. Egy párszor még hallózott, aztán mikor nem kapott választ, visszatért a négyfogásos ebédhez. Ezután még vagy hatszor ismétlődött meg ez a jelenet, mindannyiszor ugyanúgy. Bálintkát leküldte, hogy nézzen már utána a paneltömb körül, hátha lát valakit, aki azzal tölti ezt a szép napot, hogy az ő ebédjüket elrontsa. Bálintka azzal jött vissza, hogy pontosan nem tudná leírni kit látott, de egy kapucnis férfi szalad el a kapuból, mikor ő jött le a lépcsőn. A vasárnap többi része viszonylagos nyugalomban telt, azt leszámítva, hogy a rántott hús odaégett, a leves sótlan lett, a felfújt pedig összeesett.

Levendaiék meghívást kaptak egy baráti párhoz, akik már harmadjára telefonáltak, hogy mégis hol késnek, mert az hagyján, hogy kihűlt a leves, de a gyerekkel nem bírnak már, mert éhesek. Valéria pedig egymás után szívta a Symphoniát, itta a kávét, és azon mélázott, a Mézga Géza feleségének mégiscsak igaza van, hogy az elmúlt lehetőségen sopánkodik, mert legalább tesz valamit, még ha csak két dimenzióban is ezt.

Takács László úgy döntött péntek reggel, hogy utánajár a dolgoknak. Nem volt kapkodó ember. Szerette megfontoltan, nyugalommal véghez vinni a dolgokat, de most úgy érezte a haragja annyira eluralkodik rajta, hogy muszáj azonnal tennie valamit, különben felrobban. Az ablakból leste, hogy a kukásautó mikor érkezik meg. Hét óra volt. Ilyenkor általában a híreket hallgatja a rádióban, és a pirítósára keni a vajat. Amióta a felesége elhagyta, maga pirítja a kenyerét. Örömmel tapasztalta meg öt éve, hogy milyen előnyei is van annak, ha kiderül, majd húsz évig ette úgy a pirítóst, ahogy a felesége szerette, s mikor rákényszerült a reggelijének elkészítésére, megismerte a saját ízlését. Szépen lassan ráébredt, hogy ez nem csak a kétszersülttel van így, hanem sok más dologgal is az életében. Ahogy teltek az évek, egyre több arcát fedezte fel saját magának, s azon kapta a fejét, hogy a felesége hiánya átcsapott az egyedüllét élvezetébe. Persze ennek a magányos életnek a hátrányait is megélte, de a rigolyáit szépnek látta, olyanoknak amik segítik a túlélésben. Ilyen megszokás volt az is, hogy az ő lakása, az ő portája tabu. Még a legjobb barátja sem jöhetett csak úgy fel hozzá hívatlanul. A lábtörlőtől mérve, az ő birodalma következett, és a legkisebb változás vagy illetéktelen behatolás egyet jelentett az életének felborításával. Ennek fényében, igen nehezen viselte, hogy pár hete a saját szemetének egyes tartalmait látta viszont az ajtaja előtt. Hetente egyszer, péntek délelőttönként neszezésre lett figyelmes. Próbált nagyon gyors lenni, hátha elkapja az illetőt, aki ezt a mérhetetlen otrombaságot követi el ellne, de sosem tudta rajtakapni a tettest. Most állt az ablakban, s mikor a kukásautót látta begördülni a ház elé, eszeveszetten szalad le a másodikról, hogy szemtől szemben beszélhessen valakivel, bárkivel. 

Kékes Kálmán szülei szerethették az alliterációkat, mert Kálmán második névként a Kornélt kapta meg. Három K, így hívták az iskolában. Nem szerette a neveit, de élnie kellett a földön, így kicsit hasadt személyiséggel, de elég jól boldogult az életben. Nem vitte sokra, negyven éves korára egy kukás autót vezetett, de voltak napok, mikor nem törődött ezzel. A mai reggel is ilyen volt. Békésen kanyarodott be a következő paneltömb elé. A rádióban hallgatta, ahogy a műsorvezetők éppen az ország nagy kérdéseit feszegették, várta, hogy a kollégái végezzenek az ürítéssel, mikor valaki hevesen dörömbölt az ablakán. Egy pizsamás, hálóköntösös férfit látott, aki szinte kiabált, bár az üvegen csak morajlásnak hangzottak a szavak.

Takács László úgy érezte, most megfejti a többhetes titkot.

Kékes Kálmán Kornél arra gondolt, ha most kimozdítják a harmóniájából, biztosan ráborítja a kocsi tárolójának tartalmát.

A beszélgetés hamar lezajlott.

Takács László kitépte az autó ajtaját. Ki az, aki a szemetemben turkál, és az ajtóm elé szórja a szemeteim, kérdezte szinte üvöltve. Nem tudom miről beszél, válaszolt Kékes Kálmán Kornél, becenevén Három K, majd megpróbálta becsukni az ajtót. A felháborodott és kétségbeesett Takács László nem hagyta ezt. Erősen tartotta az ajtót, s közben összefüggéstelenül beszélt a nyugodt lakhatásról való jogról, és a szolgáltatók kötelességeiről. Három K egy ideig hallgatta, majd az összes százhúsz kilójával kiszállt a sofőrülésből, megállt a félig már kopasz férfi előtt, vett egy mély levegőt, és akkorát ütött a fejére, hogy az rögtön hanyatt esett. Kékes Kálmán Kornél részéről el volt intézve a dolog. Megvárta egy Kossuth elszívása közben, hogy a társai visszajöjjenek, beült a volán mögé, és csak a filmekben látható drifttel  hajtott el.

Mindezt nagy élvezettel nézte végig Borbás Hajnalka, villanyóra leolvasó. Hajnalka nehezen viselte a napok egyhangúságát. Sokszor érezte magát egy egérnek, akit az égi állattartó berakott ide a panelek közé, hogy futkosson a szűk folyosókon, s közben azt vizsgálja, mikor őrül meg igazán. Nem hagyta magát. Igyekezett mindenkivel kedves lenni, érdeklődni a lakók hogyléte felől. Szeretett arra gondolni, hogy úgy emlékeznek majd meg róla, mint aki nem a pénzért jön, hanem, hogy egy kis vidámságot hozzon. A veszekedés maga nem érdekelte, csak az, hogy ezzel legalább egy két hetes témát kapott, amiről jókat beszélgethet majd Ibi nénivel, meg a többi itt lakóval.

Épp nyitotta a bejárati kaput, mikor meglátta Levendai Elemért, a ház közös képviselőjét felé haladni. Mi szél hozta erre ilyen korán, kérdezte Hajnalka. A ház ügyei nem várhatnak, hangzott a kurta válasz, és a közös képviselő szinte félre tolva Hajnalkát szaladt be a házba.

Hétfő estére tették a közös gyűlést. A ház száz lakója általában nem jelent meg egyszerre, de ez az alkalom kivételesnek bizonyult. Elvileg a lépcsőház előterében tartották volna meg az alkalmat. Levendai Elemért büszkeség töltötte el, mikor látta, hogy az emberek csak jönnek, csak jönnek, s a kitett sörpadok megtelnek. Nyár lévén, végül úgy döntöttek, hogy a ház elé mennek a fűre, mert akkor fér el mindenki.

Kivitték a padokat, amik gyorsan megteltek, így többen a fűre ültek, vagy csak álltak és mereven figyeltek. Úgy tűnt, mindenkit érdekel a ház sorsa, de főleg a saját maguk biztonsága.

A közös képviselő megnyitotta az ülést. Először az általános dolgokról beszélt, mint a költségvetés, az esti megengedett zajszint. Most várom a kérdéseket, mondta mosolyogva, és leült egy hokedlire. Egymás után záporoztak a felháborodott lakók kérdései, panaszai, vádjai. Lassan egy hatalmas masszává alakult a tömeg, mely egy nagy szájban végződött, s artikuláltan ordította, hogy le kell válltani Levendai Elemért, mert nála köcsögebb közös képviselője nincs a telepnek.

Levendai Elemér rezignáltan vette a kifogásokat, megőrizve a méltóságát csak mosolygott tovább. Az elé tett Traubiból ivott egy kortyot, majd megszólalt. Mindenki nyugodjon meg, mondta, azért történtek a furcsaságok, hogy most mindenki itt legyen. Tudom, hogy a mai időkben nehéz elképzelni, de én tényleg a szívemen viselem a ház sorsát, mondta és közben felállt. Azt szeretném ha mindenki boldog lenne, harsogta már, én önökért élek, és szeretném elvinni magukat egy olyan életbe, ahol csak az örömök vannak és ez a ház és mi együtt. Egy éve dolgozom azon a terven, ami mindannyiunk életét megváltoztatja majd, szónokolta nevetve, kiszakít mindeket a mindennapok unalmából, és higgyék el, elérjük együtt a paradicsomot.

Ebben a pillanatban Márafalviék alatt, akik egy pokrócon ültek az egész családdal, meg a hideg vacsorával, amit az asszony egész délután pakolt össze, szóval alattuk megmozdult a föld. Nézd anyu, mondta a legkisebb gyerek, lebegünk.

Kovács Gézáné arra lett figyelmes, hogy a szemben lévő paneltömbnek már a második emeletébe lát bele, ahogy a barátnője éppen a rántást kevergeti, majd kiesik kezéből a villa, mikor az arcuk egy magasságba került. Hova mész, kérdezte a barátnő. Nem tudom drágám, válaszolt Kovács Gézáné, de kérlek szólj a fodrásznak, hogy holnap nem biztos, hogy odaérek.

Levendai Elemér két karját kitartotta, tenyérrel felfelé, és átszellemülten vizsgálta az ő lakóközösségét, az ő paneltömbjét, ahogy szépen lassan emelkednek az ég felé. Még utoljára rápillantott a feleségére, aki a ház után maradt árok szélén állt, s integetett neki. Mondott is valamit, de azt már Levendai Elemér nem hallotta, mert füleiben már az égi harsonák játszották az örömódát.

Levendai Elemérné tudta, hogy ez a pillanat elérkezik majd. Ismerte a férjét, és tisztában volt a hivatástudatával is. Egy ideje érezte, hogy a férje nem boldog, s egyre többet vesz ki belőle a ház. Tudta, hogy el kell engednie. A gyerekei sírva kérdezték, hová tűnt az apjuk. Elment dolgozni, mondta az asszony.

Elrugaszkodva

Úgy kellett volna lennie, mint minden nap. Elrugaszkodik, majd biztos lábbal földre érkezik.

De ma nem. Pedig úgy tett, ahogy eddig. Rutin volt minden mozdulatában. A fürdőszobába ment. Kinyitotta az ablakot. A téli hideg keményen arcon csapta.  Kiült a párkányra.

Nézte a szürke eget a szürke utca felett. Szivárványt képzelt a szemben lévő két ház közé. Néha meglóbálta a lábait, mint a gyerekek a hintán. Ringatózott egy kicsit, majd felállt. Látta magát a világ felett. Tudta, hogy ott van. A csúcson. Csak ő, aki képes bármire. Két oldalról megfogta az ablakkeretet és nagyot sóhajtott. Cefreszagú lehelete elegyedett a városi szmoggal. Állt és várt. A megfelelő pillanatra. A tudata mélyéről egy apró félelem kecmergett elő, de gyorsan felülemelkedett rajta. Ez adta meg azt a pluszt, amire szüksége volt. Nem elégítette volna ki maga a tett, küzdeni akart és győzni. Leguggolt, megfeszítette a lábizmait, a karjait előre nyújtotta. Úgy festett, mint egy úszó a rajtkövön, ugrás előtt. Tegnap a ház előtti fa mellé érkezett. Volt, hogy a járdára. Egyszer majdnem a szemben lévő kocsma elé. Elrugaszkodott, hogy, leérjen a paneltömb elé a tízedikről. A járókelők általában döbbent arccal figyelték a jelenetet. Valaki hitetlenkedett, mások sokkot kaptak, és percekig csak bámultak maguk elé, megint mások csak zavartan nevettek. Egyesek csodálták, és könyörögtek neki, hogy tanítsa meg őket is erre a képtelenségre. Imádta figyelni az emberek arcán, ahogy a bátorsága és ereje elhatalmasodni látszik rajtuk.

Zuhanás közben belesett az ablakokon. Szánakozva nézte a tévé előtt ülőket, egyúttal undorodott is a sekélyes, üres életüktől. Burkot látott körülöttük, ami nem megvédi, hanem kirekeszti őket a világból. Ő élni akart. Büszkeség töltötte el, mert szabadnak érezte magát.

Aztán megnyílt alatta a föld.

Egy kislány annyit látott csak, hogy egy fiatal férfi közvetlen előtte eltűnik az aszfaltban, s utána nem marad más, csak felkavarodott, sárga falevelek.

Lehet-e még rosszabb?

Béláék örültek. Nagyon. Nem mindennapi esemény, hogy egyetlen lányuk, a mindenük, férjhez megy. Milyen szerencse – mondta az asszony, hogy végül nem cseréltük el a panelre a kis házunkat, így a kertben lehet a lagzi. Hát igen – mondta a férfi, és lehuppant a kerti székre. Megrögzött falusi emberek voltak, akik a munka után jöttek fel pár éve a városba, de a kertet azért nem tudták volna feladni. Megnézem már azt a lányt- mondta a nő, és levette a kötényét. Igazi anyai alakja volt. Erős karok, nagy has, mindig mosolygós arc. Jó van – mondta a férfi, aki az első adandó pillanatban átöltözött az öltönyéből rövidnadrágba, mert így a sörhasa jobban elfért rajta.

Emese már a piros ruháját próbálta magára húzni, de sehogy sem boldogult vele. Anya – kiáltotta, segíts már! Itt vagyok kincsem – mondta az asszony, és felhúzta a cipzárt. Rettenetes volt a pap ugye – kérdezte a lány, miközben a fekete hajába csíptetett fehér rózsákat igazgatta. Lehetett volna szentebb a lelkem – nevetett az asszony, de hát a városban csak ilyen van. Apa részeg már – kérdezte Emese. Kezd – válaszolt az anya, de még bírja egy kicsit.

A lány kiment a konyhába. újdonsült férje a haverjaival pálinkázott. Na jó van Tamás – mondta a lány, látom elvagy, de még hosszú a nap. Nem lesz semmi gáz – mondta a fiú, apádnál rosszabb nem történhet velünk.

Kintről hangos mulatós szólalt meg. Na baszki – mondta Tamás, a bátyám lett a dj. Halkítsátok le – kiáltott ki a lány, nem akarom az egész lakótelepet megharagítani. Nyugodj le – ordított vissza valaki, ma bulizunk.

Emese kirohant. Ez az én napom – mondta a sógorának, nem hagyom, hogy elcseszd nekem. Tamás te aztán jól kifogtad – mondta a sógor, még táncolni se fogunk? Dehogynem – mondta a kiérkező Tamás, és elkapta a feleségét. Hülyék vagytok mindannyian – mondta a lány, de azért mosolygott.

A Tánti rosszul van – kiáltott egy kisgyerek. Mindenki odarohant. Egy idős néni ült a sörpadon, és hangosan zihált. Nem nekem való már ez a mulatság – mondta halkan, vigyetek haza. De ötszáz kilométerre lakik csókolom – mondta Tamás, majd holnap tetszik hazamenni. Azt nem lehet fiam – mondta a fejkendős néni, nem bírok én a saját párnám nélkül aludni. Béla jött oda megoldani a helyzetet. Tántika – mondta kótyagosan, tudtam én, hogy ez lesz és magával együtt felhozattam az egész ágyát. Hozhatjátok – kiáltott a semmibe. Ekkor három férfi elindult a ház előtt álló platóskocsihoz. Kis idő múlva egy régi ágyat hoztak a kertbe, megvetetten, dunyhával és nagy párnákkal. Ez az ágya Tánti – mondta büszkén az apa.  Ez tényleg az én ágyam – lepődött meg a néni, de most akkor aludjak itt a kertben? Most itt – mondta Béla, eztán bevisszük a szobába.

Emese lopva Tamás szüleire nézett. Az apósa doktor volt, az anyósa ügyvéd. Sejtették, mikor összejöttek, hogy ez így nem lesz felhőtlen. Ha az esküvőt túléljük – mondta még a lánykérésen Tamás, nem lesz baj. Sosem fognak szeretni engem – sírt Emese a pezsgőspoharába. Nem gáz – vigasztalta Tamás, csak az esküvő legyen meg, aztán évente kétszer látjuk őket. Nem akartak lagzit, csak szimplán összeházasodni az anyakönyvezetőnél, de ezt senki nem hagyta. Az eljegyzési ebéden Emese szülei voltak a hangosabbak, így lett ez, hogy egy puccos belvárosi étterem helyett a paneltömbök tövében lévő családi ház kertjében ejtették meg az alkalmat, ahova a lány rokonai felhoztak egy egész malacot.

Örülj – mondta a lány –, hogy nem itt sütötték meg.

Béla artikulálatlan üvöltése riasztott fel mindenkit. Mi az, hogy nem eszed meg a fülét – kérdezte Tamás apjától, te vagy a nászom, és most perzselt disznófület fogunk enni. Oké – mondta a férfi, de akkor megengeded, hogy a karácsony a miénk legyen. A karácsony – szólt közbe Emese anyja, azt már nem. Akkor a húsvét – mondta Tamás anyja. Mi vallásos emberek vagyunk – mondta Béla, húsvétkor hazamegyünk a falunkba, és ott minden nőt leöntünk egy vödör vízzel, hogy a jó Krisztusunk, megáldja őket. Hagyd rájuk – mondta a felesége, legyen tiétek a karácsony. A két férfi hallgatólagos megállapodása után beleharapott a fülbe. Na ugye – mondta Béla –, nem is olyan rossz mi? Hát nem fogok ilyet enni minden nap – válaszolta a másik –, de egyszer elmegy. Na, ha már itt tartunk – javasolta Emese anyja –, együnk egy kis sült vért.

A friss házasok a kert sarkában álltak összeborulva. Ennél rosszabb mi jöhetne még – fakadt sírva a lány. Hagyd már – mondta Tamás –, mindjárt vége. Jó, jó – már lennék otthon.

Ez meg mi a szar – kiáltott fel valaki. Felnéztek az égre. Tamás – kérdezte a lány –, ezek madarak vagy mi a fene? Egy repülő húzott el felettük, alacsonyabban mint szokott. Feketének tűnő, de inkább barnás pöttyöket láttak meg az égen. Gyertek a sátor alá – kiáltott Béla –, szar esik az égből! A felállított sörsátor alá gyűlt be mindenki. Ezt nem hiszem el – mondta Emese –, mondtátok, hogy sok itt a repülő, de azt nem, hogy a szart itt engedik ki. Még nem volt ilyen – mondta az anyja. Mire véget ért a zápor, már mindenki öklendezett.

A Tánti alszik – mondta az előző kisgyerek. Baszki – mondta Tamás –, a nénit nem hoztuk be. A tömeg az ágyhoz sereglett. A néni dunyháján nagy darabokban fröccsent szét az ürülék. Legalább nem ébredt fel – mondta Béla, és kinyitott egy sört.