Hajós Eszter prózái

Részletek

Hajós Eszter 1990-ben született Budapesten. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanul irodalom- és kultúratudományt. Szövegeit többek között a Látó és az ÚjNautilus közölte. Szólétmódosító, madáréneklő, vegán.

Oda, haza

Ludovico Einaudi: Other Nature

Ez a kicsi írás most nem az embereknek szól. Szégyellem, de először szükségesnek találtam emberi nyelven összegezni, amit majd a későbbiekben az összes állat nyelvére lefordítok. Emberként, sajnos, egyelőre csak saját fajtám, s azon belül is kizárólag saját nemzetem nyelvét bírom teljesnek tekinthető kompetenciával. Így, elsőként, a saját anyanyelvemen, az emberek egy csoportjának anyanyelvén, mindenesetre embernyelven, mint egyfajta munkavázlatot, leírom azt, amit már idők óta az elmémben forgatok.

Nos. Kicsit durvának és nyersnek fog hatni, talán, így, elsőre, töredékes és kusza, leginkább csak jegyzet, megjegyzés, papírra vetett néhány szó legyen. Őszintén remélem, ezen aprócska írásom emberkézre nem kerül, s ha kerül is, olvasója nem akad. Mondhatjuk, szerencsés vagyok, egyben legalábbis: nem olvasunk. Tehát, ha kézre is kerül, még nem biztos, hogy olvassák, értésre jut. Ebben bízom. Mint mondottam, nem embereknek szólok.

Állatok. Nem, ez így túl általános. Most miért írtam le ezt? Teleírom a szöveget kihúzandó sorokkal. A sorok kihúzásának magyarázatával. Nem, ennek így semmi értelme. Kedves állatok, ti mind. Legyen ennyi elég. Nem fogom felsorolni az összeset. Ha elkezdeném se érnék a végére soha, és megunnám, és abbahagynám. És akkor a kihagyott, megnevezetlenül hagyott állatok felháborodnának. Állatok, ti. Önök, inkább. Nem tudom, sohasem beszéltem még állattal. Talán az állati nyelvekben nem is létezik tegezés és magázás. Ezt még nem tudhatom, hosszú évekbe telik, amíg elsajátítok egy állati nyelvet.

Szóval, állatok. Javaslattal állok elétek, vagy állok önök elé. Vagy. Félek, nem fognak meghallgatni. Félek, nem hisznek nekem. Azt fogják mondani, ez ember. Bár, ha megtanulom a nyelvüket, vélhetőleg befogadóbbak lesznek. Ha látják a törekvésemet, talán elnyerem bizalmukat. Talán nem. Mindegy, kezdjük elölről. Egy megszólító formula, valami egyszerű bevezető mondat. Talán egy tézis, amiből ki lehet indulni. Felvezetni a témát, szűken, mintha el kellene férnie az egész szövegnek egy oldalon. Tizenkettes betűméret, sorköz szimpla, 2,5 centiméteres margók. Úgy kell fogalmazni, hogy rövid, mégis érthető legyen. Illetve mindent bele kell foglalni, semmi se maradjon ki, senki se érezze magát elhanyagolva. És az olvasók figyelmét is fenn kell tartani valamivel, humorral, gúnnyal, iróniával, egy beszúrt példával, esetleg személyes történettel.

Kedves állatok, ezúton szeretnék hozzátok folyamodni, én, az ember, hogy segítsetek. Nagy bajban forgunk. Nem is lehet segíteni. Nem is várom, hogy segítsetek. Rajtunk, legalábbis. Sokkal inkább azt kérném, segítsetek magatokon. Az ember egy alvó, evő, ivó, ürítő, légző, mozgó, elhibázott működésű szerkezet, aki sért és bánt. Az állat is valami ehhez hasonló, de mégis, láthatjátok, nem ugyanaz. Csak annyit szeretnék kérni, az emberiség érdekében, térjetek vissza élőhelyeitekre, és zavarjátok vissza az embert oda, ahonnan jött. Félő, már nem tudják, hol a helyük. Én mint ember, ki benne guggolok egy emberi testben, nincs módomban megállapítani, milyen vagyok, mi vagyok, belülről és kívülről nézve, mint tudjátok, más.

Nem jó. Maradjunk inkább a magázódásnál. Amíg nem beszélek egyetlen állati nyelvet sem, s csak magamnak írom e munkavázlatot, a saját modoromban, a saját udvariasságról való elképzeléseim alapján, addig úgy fogalmazhatok, ahogy tudok, ahogy helyesnek találom. Mellesleg szükségtelen ilyen hosszan írni. Nem ostobák az állatok, nyilván már eleve tudják, amit mondani fogok. Ügyelni kell, ne essek bele ebbe a csapdába, se. Tehát.

Tisztelt állatok. Én, az ember, arra kérem önöket, térjenek vissza lakóhelyükre és éljenek úgy, mint annak előtte. Érezzék otthon magukat, hiszen otthon is vannak. Biztosíthatom önöket, mindannyiunk érdeke, hogy önök az eredeti környezetükben, az ősi szokásaikat követve éljenek.

De. Mi van akkor, ha az állatok se emlékeznek rá, honnan jöttek? Ha nem emlékeznek rá, milyenek voltak? Akkor beszélhetek hozzájuk, amilyen nyelven csak akarok. S ha félreértenek? Ha azt hiszik például, hogy meglevő otthonaikból akarom kikergetni őket. És ha nem értik a humort, a gúnyt, az iróniát, amit majd beleszövök? Ha nem találok olyan példát, személyes történetet, ami az összes állat számára megfogható, amivel mind azonosulni tudnak? Ha az állati nyelvekben nincs is szó az emberre, az emberi dolgokra? Mit mondok nekik.

Veszélyes. Legjobb lesz inkább csak elkezdeni tanulni, egyetlen állati nyelvet. Hosszú évek munkája, de képes leszek elsajátítani, egyet. Ebben biztos vagyok. Akkor folytatom a munkát, újabb évek telnek el, de megéri, megvan a következő nyelv is. Ha eléggé serényen tanulok, képes leszek, pontosan,… pontosan nagyon sok év alatt elsajátítani az összes állat nyelvét. Addigra a tudásom, látóköröm kiteljesedik, ezáltal képes leszek méltó hangnemben szólni. Addig, azt hiszem, felesleges.

Talán egy madárnyelvvel érdemes kezdeni. Sok madár van, nyelvük némileg hasonlónak tűnő szekvenciákból tevődik össze, szűkös szókincsük lehet. Bizonyára nagyon tömör, összegfoglaló értelmű szavakat használnak. Grammatikájuk struktúráját felvázolni, szabályosságokat és szabálytalanságokat kimutatni, lehetőség szerint logikusan összefoglalni. Elsajátítani. Úgy fogok tanulni, akár a gyermek. Hallgatom a beszédet. Próbálgatom a beszédet. Beszélek. Minden további a felnövéssel jár, további tanulások által. A hangot lefordítom betűkké. Írok.

Nem, mégsem. Inkább most kellene megírni a beszédet. Megszólítás, rövid bevezetés, a téma felvázolása, kibontása. Fél oldal is elég lesz, talán annyi sem kell. Tudnak ezek, mindent tudnak. Nem kell példálózni, gúnyolódni, humorizálni. Ez, kérem, komoly dolog.

Állatok, vissza. Oda, ahonnan. Most. Oda, ahol az emberek. Az emberek menjenek. Haza.

Írok. Az állatok nem írnak. Nem olvasnak. Betűkkel. Beszélnem kellene. Egyszerre nem lehet több nyelven szólni. Nincs közös nyelv.

Kezdjük a madárhangok hallgatásával.

2013. 10. 04. 13: 32: 12

Elővadászidill

Ewan Dobson: Resurrected And Discarded

kinyitotta tenyerét, hogy becsukja vele szemét. hogy becsukja és ne nyissa ki többé. akkor már a tenyerét is összecsukhatja. végre. nincs több ég meg föld, hülyeség az egész. még innen nézve is. mindig. innen nem nézve, most, már.

ennyi van. lefagyott vérerek. minden ablakot kinyit. minden véreret. engedi a folyást. kisült a Nap, ez lehet a baj, de erre már nem kell tekintettel lenni. egy szempillantás alatt. összekötötte az eget a földdel, valahogy így lehetetett volna, de nem kötötte össze, inkább szétkapcsolt.

valahogy meg kell törni az állandó hallgatást állandóbb hallgatásokkal. hogy akkor a sok semmi együttesen már majdnem feketelyuk. vagy borszeszégő. mikor mi. az a hülye olló, ami a szeme sarkából nyílik az írisz felé, belülről. a csap kicsi szűrőkörén egy csepp víz lesírja magát.

lehúzza a sírás. benne fekszik a sírásban. megásta a maga sírását. minek a Napja megy föl meg le? minek is megy. minek marad. kilyuggatott testburok. hogy szerte kellett szabdaltatni. lehessen kinézni, kihallani, kiszagolni, kiízlelni, kitapintani. ki ki ki. minek.

hártyás kötelekkel összekötöződve. nyirkos, ajtótépett pajta. követ gördítenek elébe. semmit sem kötelező. köteleznek a gyerekek az utcán. jójáték, jót nevetnek. kenyérmáglya. vesztegetik a levegőt. este úgyis kimorzsolja véráramukból az álom téves létezésüket.

süket. csak kiabálnak a fák, törődötten is, reped a torok. minden ajtó csukva, minden ablak nyitva. van ebben valami félelem. aztán a levelek. puskával végig a csöndben. azok a nyikordulások, este, hülye faburkolat. látod a lépcsők vékony falevegőjét. erdőben vagy. lőnek.

anya szeret. anya köveket rak a számba. nem finom. anya szeret. anya kéri, egyem. nem értem. anya szeret. nyelem a köveket. anya szeret. anya köveket rak a számba. nem értem. anya szeret. nyelem a köveket. anya mondja, ügyes. anya szeret.

menni a nap után, körbe a földön. csúszni, elcsúszni, lecsúszni. valami kapaszkodót azért adhatnál. nyújtja a kezét, a keze hátát. lásd, mégsem adja. ágakat marsz el, zuhansz a semmi után. kivágják látóteredből a madarakat, üres madárlyukak maradnak a légben.

mert menekülsz. van ok menekülni. lőnek! mindenki fut. szaggattatnak a körmök. mennyi eltörölhetetlen kenyérigazság. halakat fog és enged el az ár. én lépek, lépnek a fák. hülye sorminta az élet, a fehér ég körül fekete fáj.

őrlöd a köveket, mert köveket adnak. anya szeret. a kő finom. nem finom. nem kő. eszed a köveket, mert anya szeret és szereti a köveket. kiköpöd a vért, pedig kő az, kő! rágódsz az inakon. anya szeret, vágod a köveket. addig kell vágni, ne látsszon kőnek. akkor lehet enni. adni. anya.

szeret. és csak eltörik a lépcső. eltörik a hang. valami van abban a csöndben, ami hang. hamulandó koromladék. hangerőszak. téped a sarat, keresed a helyed. kiköpött mása vagy önmagadnak. lelökhetnélek, de én sem vagyok fent. legörcsörtölődő ágzörejek.

egy pengeélű fehérszikla áll a Napon.

csak ülni a végtagolt sorok között. mészárasztal, boncszék. fajvesztve rohanó táj. vérvörös hópihenő. körben a székek, ülnek az evők. a létlapról választanak néhány fogást. eresztést. eszik a köveket. megtévesztesek. mennyi elvesztegetett tér! húsvétek.

a gödröcben nincs hang. ez jó. föld van. nekem bőrálló cipőm van! futnak a szemek, futnak a szavak. egy kósza felszámolódás. űzvész. futnak a tigrisek. a kókuszanyák tejük nem adják?! lövik a tigriseket, hátha megállnak, fejni lehessen. lőtér van, létőr miért nincs? lépcsőlátás, vigyázat!

a kövek miatt az egész. levett Napfüzér. lebéklyózott szemek. fut a marha, és rákiáltanak, te hülye ember! ember, hallod? ember! lehúzott szemhéjredőny. te marha! hallod, marha! anya szeret. előre megrágja neked a bőröket. fázni fogsz. lerohad a Nap karimája.

kiásott ködödből miért lehunytál.

nyitva az ablak.

ki-bejár a levegő.

nem bírom tovább.

északdélebbre költözöm.

2015. 03. 05. 17: 19: 58

Sétál a cipőben

William Thomas Rowan: Anglo-Saxon Harp (sample)

Amikor reggel belemászott abba a cipőbe, még nem gondolta, ilyen nagy. Amint bent volt, már gondolta, de azért nem állt meg, ha már egyszer belemászott. Beljebb sötétebb és visszafordíthatatlanabb lett, hogy eltévedt. Még ez sem lehetett indok arra, elgondolkozzon rajta, esetleg eltévedt és visszafelé kellene indulnia, hátha visszafordítható eltévedése a világosabban.

Amikor ő már kint bent volt, én még bent bent voltam. De hát ki akar időben felkelni. Ki tud. Ki fog. Kimásztam az ágyból, tettem egy kört a szobában, megkeressem, de ő kint bent volt, ahol én nem voltam, mert épp kint kint sétáltam. Az a cipő pedig ott állt némán. Tudhattam volna, hogy korábban kel és belemászik. Mint tudósító még korábban kellett volna kelnem, előtte is legyek, aztán meg persze mögötte is, mert az elejét és a hátát is kell mutatni a hősnek. Most így még a hátát se. De hát ki kérte, hogy keljen korán. Ki kérhet ilyet.

Fel kell öltözni, gyorsan, legalább a lábnyomait követve utolérjem. Hogy hátha. Arra meg ki gondol, hogy a cipőben különben sötét van, és lábnyom sem marad vagy csak nem látni, mert sötét van. És akkor csak a sötétebb és visszafordíthatatlanabb felé lehet, kell indulni.

Kezdjük: a hős – neve sajnos nincs, ahogy még arca sem – reggel korán felkelt és elindult a cipőbe. A cipőben halad, a sötét és visszafordíthatatlan eltévedés felé. Illetve már elérte. Legmagasabb vagy legmélyebb szint. A beszélő későn kelt fel, s így később indult el a cipőbe. A cipőben halad. Sötét és visszafordíthatatlan, de kifelé majd megint világosodik. Lábnyomok sajnos nincsenek vagy nem látszanak, a hős tehát utolérhetetlenül, követhetetlenül eltűnt a cipőben. A beszélő pedig halad tovább és megkeresi.

De nem ez történik. A tudósító lemond a tudósítottról. Mesél: a hős – legyen immár sáska, mivel ember nem fér cipőbe – a cipőben sétál. Belemászott. Sötét van és eltévedt, elég kétségbeejtő, de egy sáska ne essen kétségbe, csak sétáljon előre nyugodtan. A cipő orrában majd meggondolja, mit csináljon. Hogy tovább próbáljon-e előre, vagy valamelyik oldalra, vagy vissza. De mivel ez a sáska nem csinál semmit, csak sétál, meg különben sem ember, unalmas. Legyen itt egy ember, aki későn kel és belelép a cipőjébe. Abba a cipőbe, nyilván. Vagy egy másikba, de úgy, mintha abba lépne. Hadd féljenek az olvasók. Aggódjanak, akiért akarnak, tudnak. Tehát egy pár láb egy pár cipőben. Sétál. De ez sem elég. Ne legyen nadrág a férfin, és akkor le kell venni a cipőt, közben káromkodni esetleg, aztán nadrágot húzni és úgy. Akkor meg az alsónadrág maradt ki, és akkor azért kell elölről. Hogy melyik cipőben talpal és tapicskol a férfi, még ne dőljön el. Közben nyakkendőt köt, de inget nem, és akkor eszébe jut, hogy ing is kell, vagy csak ing. Vagy valami ilyen. Esetleg megbotlik, akár a cipőben. Valamelyikben. Ha abban, amelyikben a sáska van, esetleg rádöbbenhet, igazából azt kellene felvennie. Ha nem, elég, ha csak káromkodik és a sarokba rúgja a felesleges cipőt. Mindenesetre nem szabad elárulni semmit, csak például azt, hogy a férfi egyik szeme alatt anyajegy van, vagy heg, vagy monokli; és hogy a zsebében öt éve egy nő (az anyja, a felesége, a szeretője) fényképe helyett három kavics van, vagy kettő, de ennek sincs, ennek se legyen semmi jelentősége.

A beszélő tehát elmesél valamit, ami nincs, vagy nem úgy van, vagy nem is lehetne úgy, de érdekesebb, mint ami van, illetve érdekesebbnek gondolt az ismeretlen vannál, vagy legalábbis érdekesnek van szánva, aztán úgyis az olvasó dönti el, szerinte milyen. A sáskát sem muszáj megölni. Amíg a férfi az egyik pár cipő valamelyikébe lép, a sáska kisétálhat a másik pár cipő valamelyikéből. Vagy az azon pár másikából. A férfi káromkodhat vagy nem, lecsaphatja vagy kiviheti a fűre. Ráléphet a cipővel vagy a meztelen talpával. Nem léphet rá. Az is lehet, hogy amikor óvatosan kezébe veszi, sérti meg. Vagy a sáska eleve sérülten mászik ki a cipőből. Az is elég, ha leesik az egyik lába és ott marad mozdulatlanul és életfosztva, míg a sáska a többi lábán megy tovább nyugodtan, hogy bemutassuk, nem test vagyunk, hanem lélek, akinek teste van. Például. Aztán egészen más is történhet.

Az igazság azonban az, hogy nem sáska, hanem ember mászott a cipőbe, de hát erről meg mit lehetne mondani hitelesen, az őrület gyanúja nélkül. Ilyesmire nem vállalkozik a beszélő én. Főleg, hogy odabent sötét van és visszafordíthatatlanul eltéved, aki bemászik. Név és arc nélkül. Mint egy igazolványok nélküli ember: nem létezik. Kiről beszélünk?

2014. 07. 24. 10: 01: 33

Ki törődik

Luc Arbogast: Stella Splendens (La Rochelle, 2011)

Becsukja az ablakokat és elhúzza a függönyt. Bemászik a szekrénybe és leül. Becsukja a szekrényt és becsukja a fényt a szemébe. A ruhák ránehezednek. Szokott állás. Húzódzkodnak. Mintha felfelé vagy felfelé másznának. Vagy bennük a molyok. A fában a szú. A hangyák, mindenhol. Felfelé, lefelé. Minden irányban. Másznak, vagy nem másznak. Belülről nehezebb becsukni a szekrényt. Belülről a szemet? Odakint a Nap az égen, mászik, vagy folyik. Felfelé, lefelé. A csapból kimászik a víz. Csöppök. Másznak, vagy folynak. Szét. Ködlabdáznak, völgykutaznak. Itt nem hallja. Itt a fülébe folyó csönd van. Meg a teher, hogy minden rá ül.

Ő ül mindenen.

Abba a szoborba látta a csöndet visszafolyni. Vagy ő maga volt a szobor. Belemászott az elméjébe a nem mászott bele. A csönd az valami semmi, nem? Hagyta, hogy a szobor most ő legyen. Hogy ő a szobor. A szobor az ég. Az ég. És akkor nem volt csukva a szekrény, mert valahogy kinyílt, pedig nem nyílt ki. De annak a szobornak nem volt jó kint. A madarak azok kint vannak az utcán. Fáznak az utcán a madarak. Mert odakint hideg van. És a szobornak nem volt jó a hideg, meg ha leszarják a madarak, hát nem azért állt ki a Napra. Lemászott az emelvényről, és kinyitotta az ajtót és becsukta az ajtót, ugyanígy, sokszor. A szekrényben nem volt sok hely. A szobor nehezen hajlott.

Pedig nem nyitott ki senki semmit.

A szoborrá vált csönd, vagy a csönddé vált szobor a ruhák alatt ült. Nyirkos volt az arca, mindig így képzelte el, ha bejön a szobor a szobába, párás lesz. Csakúgy. Valamiért. Lerakódik rá az ember. Ha az emberre szobor rakódik le, száraz lesz. Kiszárad. Meghal. Ha a szoborra az ember? Vezetékek húzódzkodnak a falakban. Feszülnek. Feszíti őket a mozdulatlanság. A menekülhetetlenség. Giliszták, kényszerállásban. Fekvésben. Az ember is feszül. Vázra felhúzott izomköteg. Hús. A Napból testesül, testesít. Aztán korom lesz, elfogy a gyertya és menni kell aludni. Ébren lenni nem kell menni. Hová megy, aki aludni megy?

Hová tetted a villanykapcsolót?!

És megint a szekrény. Nem szekrény, csak kizártság. Bezártság. Össze- vagy szétzártság. Az égállomás felé vezető úton, út felé. Ott aztán széttárt szemekkel röpülni tovább. A fák fölött. A felhők felett. Napkorona. Mielőtt a kőeső lever. Hullnak a rügyek az ágról a földre. Nem lesz új levél, virág. Csak elbújnak csendben, aztán elpusztulnak. Nem pusztulnak el. Tapostatás. Egymás után futó lábfészkek. Tányérokká lapított fűcsomók. Tenyerekké. Vakondtűrés. A rügy nem mag. A rügy marad. Nem marad.

Akkor kinyitja a szemét. Nem ő nyitja ki. A szobor. Mármint a szobor az ember szemét. Nem nyitja ki. A szobor a sajátját se. A fény nyitja ki a szemet. A sötét. A csönd az olyan minden, nem? Visszamászik a csapba a víz. A szobor kimászik a szekrényből, kicsukja meg benyitja az ajtókat, egymás előtt és után, alig. Odakint felfolyik az emelvényre. Még visszafordul az emberre. Néz. Húzódzkodnak a fákban az inak. Fakötelek. Az ember arcára húzódott a csönd. A szobor nem hajlik jól. Visszafordul. El. Fekete póz volt, tudta jól. Félreérzés.

Nem az ember felé szeretett volna fordulni.

Az ember a fénnyel a szemében ül. Ráhúzódzkodott a sötét. Abba a csöndbe látta a szobrot visszafolyni. Szobrot. Embert. Szobrot. Bármi is volt. Hideg van. Nyirkos falak. Egy nő, aki félmeztelenül áll. Félnesztelenül. Odaviszik hozzá a porontyokat. Az anya mozdulatlanul áll.

A porontyok erősen isznak. Az anya arckifejezéstelenül áll. Elviszik az első csoport porontyot, hozzák a következőt. Az anya arcfosztva áll. Odaviszik és elviszik az összes porontyot. A nőre visszazárul a feszítés. Rácskötél. A nő anyajegye nem anyajegy volt. A porontyok szertefutnak. Ugatnak, nyihognak. Az őr felbőg. Hallgatás. Kihullnak a vaslátványok és szétterülnek. Szürkefekete. Szikrázás.

Nem. Nem. Nem. Elháborúlt az elméd. Gépzelegsz. Az állatok nem. Tudd. Tudod. Szeméből a fény kitör. Kitöröl. Kitörlődik.

Kitörődik.

A Nap jött szembe, pedig nem is felé indult. Mindenütt csak a fénye látszott. Sárga, nem fehér. Azt hitte, sivatag van. Nem az volt. Nap volt, végtelen.

Nem kell mondani semmit.

A szekrényben a hideg nyirkos. A rács ugat, nyihog. Bőg.

2015. 02. 20. 15: 49: 34