Ugyanarról egészen máshogyan írnak

Részletek

Csordás Gábort Szarka Károly kérdezte

(Nagy Béla felvétele)

Szarka Károly: Egy tavalyi Litera-netnaplóban azt írta, hogy párhuzamosan fordította Miljenko Jergović regényét, a Gloria in excelsist, szerkesztette Nádas Péter Világló részletek című memoárjának 1300 oldalas kéziratát, és írt egy szöveget a Jelenkor számára is, ezzel kapcsolatban pedig megállapította, hogy „aki hatvanöt éves korában így szervezi a teendőit, az vagy javíthatatlanul optimista, vagy súlyosan fatalista, vagy nem csekély mértékben elmebeteg.” Az első opciót rögtön ki is zárta. Nehezen mond nemet bármilyen felkérésre?

Csordás Gábor: Nem igazán erről van szó. Nádas Péter szövegeit évtizedek óta én szerkesztem, szó sem lehetett arról, hogy a Világló részletekről lemondjak. Jergović úgy jött ide, hogy évente három regényt le kell fordítanom ahhoz, hogy külföldön fenn tudjam tartani magam, egy ideje ugyanis nem Magyarországon élek. A Jelenkornak adott szöveg pedig egy készülő Montaigne-könyv részlete. Ezen évek óta dolgozom, sok kutatás áll mögötte, egy-egy fejezet sokszor évek alatt érik meg, áll össze.

Sz.K.: Az angol és a francia mellett több kelet-közép-európai nyelvből, ha jól tudom, lengyelből, csehből, szlovákból, szlovénból, szerbhorvátból és románból is fordít. Mennyire okoz nehézséget, illetve mennyire természetes több évtized műfordítói és szerkesztői tapasztalattal a háta mögött ennyiféle irodalomban naprakésznek lenni?

Cs.G.: Csehből, szlovákból és románból a nyersfordítás és eredeti alapján dolgozom, és csak annyit konyítok ezekhez a nyelvekhez, hogy az eredetit is valamennyire értelmezni tudjam, de nyersfordítás nélkül nem mernék belevágni. Szlovénból fordítottam önállóan is, például Kajetan Kovič verseit, de más esetekben többnyire Gálos Orsolya nyersfordításaira támaszkodtam. A naprakészséget pedig jobb, ha hagyjuk, mert a magyar irodalomból is lehetetlenség naprakésznek lenni. Jó, ha egy-két érdekes írót vagy költőt fölfedeztem ezeken a nyelveken. Többnyire itt is mások javaslataira támaszkodom, amelyeket vagy megfogadok, vagy nem.

Sz.K.: Az Izsó Zita, Lesi Zoltán, Urbán Bálint és Zelei Dávid által néhány éve indított, Horizontok című világirodalmi sorozat köteteit közösen adja ki a Fiatal Írók Szövetsége és a Jelenkor Kiadó. Mennyit lendített ez az együttműködés a fordításirodalom helyzetén?

Cs.G.: Minden kezdeményezés aranyat ér e téren, hadd soroljak néhányat a miénk mellett: a L’Harmattan Valahol Európában című sorozatában és azon kívül is sok értékes fordítást jelentet meg, újabban a Typotex, hébe-hóba a Scolar is. Ami a szlovákokat és cseheket illeti, ott van a Kalligram a remekül válogatott, de kissé hanyagul szerkesztett könyveivel. A Noran Libro is egyre-másra jelentet meg kelet-európaiakat, románokat is, és régebben volt egy olasz sorozatuk, kár, hogy vége szakadt. És biztosan kihagytam néhány kiadót, de sajnos aligha sokat. Nem beszélek most a nagy irodalmak, az angol, a német, a francia kiadásáról, mert ott szerencsére majdnem naprakész a magyar könyvkiadás.

Sz.K.: A FISZ és a Jelenkor gondozásában most olyan délszláv szerzők könyvei jelennek meg magyarul, mint az említett Miljenko Jergović vagy Radoslav Petković és Slobodan Tišma. Mennyire érezhetjük a sajátunkéhoz hasonlónak a balkáni népek irodalmát, és mik azok a vonások, amikben markánsan eltérnek a miénktől?

Cs.G.: Az irodalmunk nem igazán hasonló, a balkáni népeknek mások a kulturális hagyományaik, más befolyások érték őket abban a néhány utóbbi évszázadban, amelyekre a fejlett írásbeliségük (tehát nem a szórványos nyelvemlékeik) kiterjed. Az az életvilág ellenben, amelyet ezek az irodalmak feldolgoznak, a nemzeti és világkultúrának az a feszültsége, amely közegüket áthatja, nagyon is ismerős számunkra. Éppen az az érdekes, hogy többé-kevésbé ugyanarról egészen máshogyan írnak.

Sz.K.: Világirodalommal kapcsolatos interjúkban, nemzetközi kerekasztal-beszélgetéseken gyakran elhangzik az a megállapítás, hogy a szomszédos kelet-közép-európai országok irodalmát sem ismerjük, pedig ezer szállal kötődünk hozzájuk, többé-kevésbé közös a történelmünk. A többi európai nemzetétől markánsan eltérő nyelvünk korlátoz bennünket, vagy inkább ott kell keresnünk az okokat, hogy a (fél)periférián élő nemzetek egyébként is megosztottak világnézeti, vallási stb. szempontból, és mélyek a szakadékok az egyes társadalmi csoportok között?

Cs.G.: A sajátos magyar korlátoltság ennél súlyosabb okokra vezethető vissza. A fő ok az egész kultúránkat átható nagynemzeti, uralkodónemzeti gőg, amely sajnos, ha a szomszédaink lenézéséről, lekicsinyléséről van szó, nemcsak a világ (és a nemzet!) számára végleg elveszett nacionalistákat jellemzi, hanem az úgynevezett européer vagy liberális értelmiség megnyilvánulásaiban is kitapintható. Nagyon mélyen beépült ez a kultúránkba, a 19. század óta, de már korábban is észrevehető. Ami ilyen kitéphetetlenül virulenssé teszi, az persze éppen a kudarcokat, az elégtelenségeket kompenzálni igyekvő lelki mechanizmus.

Sz.K.: A hazai piac szűkös, a könyvszakma helyzete nehéz, de ahogy már szóba is jött, több kiadó jelentet meg fordításokat. Az előbb említett Zelei Dávid szerint nem is a fordítások mennyiségével hanem, inkább azzal, hogy ha színvonalasak is ezek a könyvek, alig születik róluk néhány recenzió. Túlságosan befelé figyel a szakma?

Cs.G.: Elég nagy baj, hogy nincs fordításkritika. Jó fordításkritikát az tud írni, aki maga is fordít, mivel azonban ez egy elég szűk szakma, ahol mindenki ismer mindenkit, ódzkodunk attól, hogy nyilvánosan mondjunk véleményt egymás munkájáról. Én is, jóllehet néha igencsak viszket a tenyerem némely fordítók és fordítások láttán. Kár, mert így tisztulhatna a szakma. A kiadók alig kompetensek a kelet-európai nyelvekből készült fordítások megítélésében, így aztán tombol a dilettantizmus. Attól viszont az ég mentsen meg minket, hogy olyanok minősítsenek fordításokat, akik nem ismerik az eredetit. Nem tudom elfelejteni azt az ostoba recenziót, amit első Montaigne-fordításomra kaptam. A jónevű kritikusnő azt írta, hogy ő nem ilyennek ismeri Montaigne-t. Franciául nem tud, Montaigne-képe a korábban megjelent kivonatos, borzalmas fordításokon alapult. A tudatlanság, mint tudjuk, rosszabb, mint a semmi. Egyébként ugyanerre a munkámra Ádám Pétertől kaptam egy majdnemhogy megsemmisítő, de szakmailag megalapozott kritikát, az rendben volt, mert lehetett vele vitatkozni, meg is tettem.

Sz.K.: Mennyire kell ismernie az adott ország irodalmát, kulturális kontextusát egy fordítónak, aki nekiáll lefordítani egy négyszáz oldalas regényt, egy kritikusnak, aki egy alapos és értő kritikát szeretne írni, vagy egy nem szakmabeli olvasónak, aki véletlenszerűen veszi le a polcról a könyveket?

Cs.G.: Az a jó fordítás, amelyik nem igényel különleges, elmélyült ismereteket az olvasó részéről. Nem kell behatóan ismernie a helyet és a kort, mert a jól fordított mű megteremti számára – Bahtyin szavával – a kronotoposzt. Ehhez persze a fordítónak nagyon is kell tudnia, miről van szó, jól kell ismernie a kulturális-történeti kontextust. És persze a kritikusnak is, ha érdemi kritikát akar írni. Ez persze nehéz dolog, mert műveltség kell hozzá, a magyar értelmiség műveltsége pedig egyre ritkásabb és vékonykább, jóformán kimerül az egyetemen hallott néhány elméleti tétel variálásában. Már húsz évvel ezelőtt azt hallottam egy fiatal kritikustól – ma is a pályán van – hogy ő nem olvasta Dosztojevszkijt, és nem is fogja, mert elavult. Nos, elárulhatom, hogy aki Dosztojevszkijt nem olvasta, az nem tud egy irodalmi műről érdemleges véleményt alkotni. Így aztán nem csoda, ha maradnak az úgynevezett méltatások.