Sodródó távlatok

Részletek

Antal Balázst Juhász Tibor kérdezte

Juhász Tibor: Az új novelláskötetedet záró Helyszíneket gyűjtök című interjúban sokat mesélsz gyermekkorodról, valamint Csernely vidékéről, ahol felnőttél. Válaszaidból a szereplői közegében otthonosan mozgó író képe rajzolódik ki. Nem féltél attól, hogy az interjúban megemlített helyszínekhez hasonló terekben, tájakon játszódó történetek és a Helyszíneket gyűjtök egymásmellettisége túlságosan is kedvez a referenciális olvasatnak?

Antal Balázs: De, tartottam tőle. Egészében tartottam attól a beszélgetéstől, mint mindentől, ami egy könyvben az olvasó figyelmét elterelheti a lényegről. Csakhogy nem lehetett megkerülni, mert a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclosusban ez a szokás. Az meg evidensnek tűnt, hogy lóri, akivel nagyon régóta barátok vagyunk (több szöveg megjelenés előtti olvasója), a helyszínekre fog rákérdezni. Én meg akkor már válaszolok. De a helyszínek azok helyszínek, a történetek meg történetek. Ahogy a debreceni könyvbemutató-beszélgetésen Kulin Borbála kérdéseire, úgy most is csak ezt a különbségtételt tudom vonni: helyszín és történet – az más. A helyszínek valósak, mármint egy-egy pont, ami körülötte van – az út, ahogy oda el lehet jutni, vagy ami onnan továbbvezet – már nem feltétlen. Nagyjából van róla sejtésem, kik mozognak az ilyen helyeken, de megtörtént események csak igen kis számban kerültek ezekbe az írásokba. A helyszínek kellettek, hogy beindítsanak. Aztán már csak mondatokat akartam írni, jó mondatokat. Azt nem mondom, hogy azokat is írtam, de egyedül csak erre gondoltam. És a mondatok meg erre vittek. Ilyen történetekhez. Bármi is volt az elképzelésem valamilyen eseménysorról, ha a mondatok másfelé vittek, hát én többnyire hagytam magam. Azt hiszem, egy-két szöveget leszámítva, egyszer sem tudtam, mi lesz a vége az írásoknak, ahol meg az adott szöveg végét sejtettem, ott a közbenső rész lett számomra meglepetés. Nem szeretném, ha a „realista” olvasat lehetősége bármi túlérzéshez vezetné el ennek a könyvnek azt a pár olvasóját, aki akad.

J.T.: „Mert én magam munkások közt értelmiséginek, értelmiségiek között azonban munkásnak érzem magam. És míg az egyikből már eljöttem, a másik nem tud nagyon sok olyat mutatni, hogy annyira odavágynék.” – Az ilyen válaszaid miatt lehetővé válik az is, hogy képviseleti prózaként értelmezzük a köteted. Részszint már megválaszoltad a következő kérdésem: szándékolt törekvés ez a részedről? Ha igen, kiket akartál képviselni és miért?

A.B.: Nahát igen, ez lenne az egyik fentebb gondolt túlérzés. Senkit sem akarok képviselni, és meggyőződésem, hogy nem is képviselek. Azt hiszem, mindenki visszautasítana ilyesmi képviseletet. Az idézett szövegrész inkább az én mentalitásomról mond valamit, a beilleszkedési képtelenségeimről. De azt sem úgy gondolnám, hogy a mondott társaságokban képviselek valakiket, hanem hogy kb. ilyesmi szerephelyzetben gondolom olyankor magamat. És abban is csak egy a lényeg: nem odaillőként. Na, hát csak eljutok oda, hogy talán valakiket mégis képviselek: az olyan alakokat, akik nem illenek oda, ahol vannak. Akik mintegy véletlen, vagy ha nem, akkor a saját balfaszságuk miatt lesznek tanúi-részesei olyan dolgoknak, melyekhez különben nincsen közük. És ha már éppen ott vannak, akkor meg beleütik az orrukat. Lehet persze, hogy az ilyenekből nincsen olyan sok, hogy általánosságban lenne érdemes beszélni róluk. De én ilyen vagyok. És ha mégis volna több, akkor is: az ilyeneket nem szokás a hagyományos képviseleti irodalomban a képviseltek között elgondolni. Ha pedig nincsenek többen, akkor meg odajutok vissza, ahonnan elindultam: magamat képviselem, senki mást sem.

J.T.: Bár a történet, ahogy mondod, szinte mindig fikció, bizonyára nem véletlen, hogy ezek a helyszínek ilyen cselekményszálak kibontására késztettek. Nem azt akarom sugallni, hogy márpedig valóságalapja van a novelláknak – arra vagyok kíváncsi, hogyan „indít be”egy tér?

A.B.: Persze, nem véletlen, a szociokulturális tudás, ugye, ami csak úgy ragad az emberre, mint a kosz, hogy aztán akarva-akaratlan ebből merítsen – hát az nyilván inkább ilyenekkel van tele az én esetemben. De amúgy semmi különös: erős vizuális emlékből és hangulatból áll össze a tér képzete bennem. Bodor Ádám mondatai e tárgyban is belém égtek: ő mondta valahol, hogy amikor írni kezd, először nagyon gyakran csak egy hangulat van meg. Ehelyett nem is lehetne pontosabbat mondani. Erre a leggyakrabban rárakódik még valami, mondjuk az írás idejének meteorológiai viszonyai. A Le anyagának jelentős részét két tavaszon és nyárelőn írtam a kerti fásszín náddal jól benőtt eresze alatt. Ez nagyon inspiratív helynek bizonyult. Hogy úgy mondjam, legalább annyira beindított, mint maga a szöveg. Más részét meg sötét hajnalokon egy hideg sufniban, amit különben dolgozószobának szoktam nevezni. Ha a kert a maga vagy kétszázötven négyszögölével elég nagy teret ad arra, hogy leballagjak a végéig meg vissza, amikor nem jut eszembe semmi, hát akkor a kis házam könyvekkel meg limlomokkal telezsúfolt tíz négyzetmétere meg éppen a szűk kajüt-élményt adja hozzá az írás hangulatához. De sem a felidézett, sem pedig a körülvevő tér nem jelent sokat, ha nem találok legalább egy mondatot, ami el tud indítani a következő felé. Ez egyfajta bányászmunka – ki tudom-e hozni az ott rejlő mondatot, mondatokat egy-egy helyből, hangulatból. Az nem kérdés, hogy van benne, de nem biztos, hogy elég tehetséges vagyok a megtalálásához.

J.T.: A Leben gyakran hasonlítod össze az adott tér múltját és jelenét, általában előbbi javára. A múlthoz való odafordulást mégsem a nosztalgikus múltidézés szándéka szervezi. A 2003-ban megjelent Öreg című első novellásköteted alapvetően más hangoltságú            – az áradó, dús nyelvezet sokszor elfogódottá tette a környezet vagy a régmúlt történéseinek színrevitelét. Több mint tíz év telt el az első köteted megjelenése óta – evidens, hogy változott a prózanyelved. A terekhez fűződő viszonyod is más lett?

A.B.: Ezt már nem is tudom. Talán fontosabbak lettek a terek azért, mert messzebb vagyok tőlük. A legtöbb helyet, amelyet őrzök, már csak emlékeimben fogom látni. Igazából elérhetetlenek számomra. Az biztos, hogy az Öreg idején még nem a terek vezettek az írásban, bár akkor is elemi fontosságú volt, hogy el tudjam helyezni egy viszonylagosan létező topográfiában a szereplőimet. Nem egyébért, mint hogy pontosan tudjam, honnan merre mehetnek, és ott mit csinálhatnak. Zavarba ejtett, amikor nem tudtam, hogy az egyik helyszínről a következő kanyar pontosan hova is vezet. Akkor ki kellett találnom valamit oda. Ilyenkor jöttek létre a helyszínmixek. Meg olyankor, amikor egyébként szükségem volt rájuk. De például az Öreget nyitó Hagyd el a hegyeket útvonalát be lehetett volna járni a szöveg alapján a Bükk-fennsíkon. Ma már jobban izgatnak az olyan helyek, ahova nem mehetek be, mint azok, ahova igen. És persze ebből jóval több van. Éppenséggel az Öreg helyszíneinek egyike-másika is ilyen lett. Mert mondjuk, aki ott lakott, meghalt. Az új lakóhoz nem vagyok bejáratos, mint ahogy a régihez voltam. Ez mindenképpen jelent valami veszteséget a számomra, de ettől még egyáltalán nem biztos, hogy maga a hely negatív módon változott meg. Kicsiben, nagyban is ott van ez az egyáltalán nem biztos-dolog. Ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem?

J.T.: Az előző válaszodból, a szerephelyzetekre tett megjegyzéseidből gondolom, hogy lényegében ez is sodródás: vannak emberek, akik nem illenek oda, ahol vannak, de ha már csinálni kell valamit, elvégzik az előttük álló feladatokat. Ez mennyiben vonatkoztatható a Te életedre?

A.B.: Gyakran gondolok rá, hogy egyre jobban. Leszámítva mondjuk a távlatosabb céltudatosságot. Az egyre kevésbé jellemző rám, azt hiszem.

J.T.: Két próza-, egy kritika-, valamint egy megjelenés előtt álló verseskötetet tudhatsz magadénak, rendszeresen publikálsz szépirodalmi és értekező szövegeket egyaránt, szerkesztesz, tanítasz. Ha a távlatos céltudatosság már kevésbé jellemző rád, a céltudatos sodródás talán egyre inkább.

A.B.: Hát… amennyiben nem zárja ki a kettő egymást… Az előbb olyasmire gondoltam, hogy a két idei kötetemmel lezárult egy szokatlanul termékeny, rendkívül lendületes időszak a számomra. Afféle posztkoitális depresszió hatalmasodott el rajtam. Szeretnék belőle valamikor kijönni, új célokat találni az írásban, de egyelőre visszafelé tájékozódom, majdnem kész régebbi munkáim felé, hogy azt befejezzem. És úgy általában munkaterápiát folytatok, határidő-leütésszám-témában. Aztán majd csak lesz valami. Sodródom befelé ebbe a céltalanságba, hogy hátha egyszer kilök valami a túloldalra. Nem tudom, ez olyasmi-e, amiről végül is beszélünk, de azt hiszem.

J.T.: A magyar irodalomban igen nagy hagyománya van a szegénység ábrázolásának, a Le gazdag irodalomtörténeti előzményekkel léptethető párbeszédbe. Milyen viszonyt ápolsz ezzel a hagyománnyal?

A.B.: Kétségtelenül jót, bár nem jobbat, mint más diskurzusokkal. Azért persze Tar Sándor alapélményem. Vagy Darvasi Lászlónak azok a novellái, amelyeket nem olyan gyakran emlegetünk – pl. az Isten. Haza. Csal. az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb könyve számomra. És akkor az olyan kietlen helyeket „megpoetizáló” írókról nem is beszéltem még, mint Mészöly Miklós, Bodor Ádám vagy Hajnóczy Péter. És Krasznahorkai. Persze Bodor Ádámot kellett volna először mondanom, csak hát őt nem elsősorban a szegénység-tematika jellemzi. Viszont a számomra fontosabb, térélményekhez való kötődés igen. És ezekben a terekben többnyire nála is szakadt, rongyos alakok mozognak. Meg egy-két odatévedt jobbsorsú. És ugyanezen a jellegzetes tér a maga jellegzetes embereivel, s az odatévedt kívülállóval-vonalon feltétlen meg kell említenem még Mózes Attilát. De azt hiszem, hogy a Leben olvasható novellák megírásához a végső lökést a pár éve megjelent három Raymond Carver-novelláskötet adta. Kapásból a rajongójuk lettem. És ahogy Carvernek, úgy John Cheevernek és persze Cormac McCarthynak is – s mindőjük előtt Faulknernek. Ja, közben kiléptünk a magyar irodalomból – annyi baj legyen, nem magyarságteljesítmény akart lenni ez az egész, hanem csak néhány novella.

J.T.: Azt már elárultad, hol, arról is beszéltél, hogyan állsz neki az alkotásnak. Kritikákat és verseket is írsz, most arra kérdeznék rá, hogy miért? Egyszerűbben – miért ezt a szakmát választottad?

A.B.: Gyerekkoromban a férfiak körülöttem a bányában vagy a gyárban dolgoztak. Esetleg az áramszolgáltatásban. Itt is, ott is, amott is majd megszakadtak a fizikai munkában. Az irodalmárnak hozzájuk képest mégiscsak könnyebb dolga van. A tanárnak. Valószínűleg a nagyapáim sokkal keményebben dolgoztak a maguk szakmájában (bányászok voltak), mint én az enyémben. Mégsem akarta őket meginterjúvolni soha senki… Komolyra fordítva a szót, nagyon nehezen tudok felelni erre a kérdésre, és ennek nem csak a szokványos okai vannak, hanem az egész fentebb érintett dilemma is: a sodródás, a ki tudja, jó helyen vagyok-e megítélhetetlensége. Első generációs értelmiségi vagyok, és egyből olyan közegben (egyetem, művészet) dolgozom, amely leginkább befogadó, amikor viszont nem, olyankor arcpirítóan tudja az ember tudomására hozni, hol van a helye. Évekkel ezelőtt egy kollégámmal részt vettem egy színdarab írásában az itteni színház felkérésére, amiből a mondott kolléga megkérdezésem nélkül, bármilyen jelzés nélkül belenyúlva az egészbe, kivágta az én szövegeim jelentős részét, és úgy küldte el az anyagot rendezőnek, igazgatónak, és csak azután nekem. A szóra sem méltatás nem esett jól, csinálhattam volna mást én is azalatt. De a kolléga is érezte, hogy nem stimmelnek a dolgok, hiszen a rövidesen városunkba – hozzá – látogató neves irodalomtörténésznek már kicsit másképpen adta elő az egészet. Balszerencséjére a történet visszajutott hozzám, amikor a mondott irodalomtörténész – akinek a szavára, véleményére magam mindig is sokat adtam, s most is adok – egy igen közeli barátommal utazott tőle tovább. Valami olyasmit mondott ez a neves irodalomtörténész akkor a barátomnak, hogy ezek a vidéki írogató önjelöltek nem tudják, hogy megy ez: a rendező belenyúl a szövegbe, átírja, ahogy csak akarja, ez a dolgok rendje. Ezt nem tudni, ezen megsértődni súlyos amatőrség. Nekem ugyan rendezővel dolgom nem volt, vagyis a kolléga sunyisága lepleződött itt le, de valahogy mégis gát épült bennem ebből: íme, hát így is tekintenek rám, ez látszik belőlem, ennyire könnyen megítélhető vagyok azok számára, akik az értelmiségi létet máshogy fogják fel, mint én: nem talált tárgyként, hanem beleszületve. Onnan nézvést én egy szerencsétlenkedő, görcsökkel küszködő vidéki önjelölt vagyok. Persze a figyelmeztetés elsősorban annak szól, hogy válogassam meg jobban, kivel fogok bele bármibe, mások sunyiságáért nem felelhetek – elég lesz nekem a magam szarságaival elszámolnom. Például azzal, hogy a mondataimat, az írásaimat még egyszer meg még egyszer meg még jobban meggondoljam és megrágjam – és mégis kivédhetetlenül beég az is, hogy úgyse bírom elég kicsire összehúzni magam, nem lehet olyan foglalkozást választani, amivel nem árthatok. Valaki(k)nek akkor is rossz helyen vagyok éppen. Valaki(k) akkor is úgy tekint(enek) rám, hogy benyomultam oda, ahol nekem semmi keresnivalóm nincsen. Mert valahogy így is meg lehetne fogalmazni, miért akartam irodalommal foglalkozni. De mire ezeket a tapasztalatokat levonhattam, akkorra már benne voltam. És már eldőlt, hogy máshoz még ennyire sem fogok érteni már életemben.