A táj maga a leírás

Részletek

Szabó Róbert Csabát Alakváltók című regényéről Szabó R. Ádám kérdezte

Szabó R. Ádám: Alakváltók című regényedben sok „alakváltásra” lehetünk figyelmesek, például az elbeszélő útitársa, Xavér igazi túlélő, Dej és Ceausescu alatt is a felszínen képes maradni, de lesz itt magyar gyerekből román szekustiszt, szökevényből hős. Kiemelkedik neked valamelyik alakváltás a többi közül?

Szabó Róbert Csaba: Nem számomra emelkedik ki, hanem már a regény megírásakor egyértelműnek tűnt, hogy Dej (a „román Sztálin”) figurájába a legbizarabb módon belesűríthető a korszak összes tisztátalansága azáltal, hogy több ízben is varangyként láttatom. Hiszen az ő nevéhez köthető, az ő akaratából lett annyira kegyetlen és véres az ötvenes évek. Metaforikusan az ő torzulásai azok, amik a legmarkánsabban jellemezhetik a regény egyik síkjának jelenét, és az ő alakváltása az általa megalkotott, követendő minta, a példa az ország többi lakója számára. Azt gondolom ugyanis, hogy a történelem fordulópontjai mentén a szereplők, a történelem szereplői, kis és nagy, fő- és mellékszereplők alakot váltanak, eltérő mértékben, mert erre kötelezve vannak. Nem csak a túlélés miatt, bár főképp ez a fő ok, hanem egyszerűen így vagyunk kódolva. Na most a leglátványosabb alakváltásra a hatalmi pozíció csúcsán ülők képesek, illetve az lehet a leginkább sikeres, akinek a legtökéletesebben sikerül alkalmazkodnia ilyen vagy olyan körülmények között, a lényeg, hogy példát „mutatva” mintegy rákényszeríti a saját akaratát mindenki másra.

Sz. R. Á.: A regény keretes szerkezetű, a cselekmény fő szálát, még a tulajdonképpeni főszereplőt is két másik szereplő szűrőjén, leírásán keresztül ismerjük meg. Miért tartottad fontosnak, hogy nem közvetlenül, hanem közvetetten láttass az Alakváltókban?

Sz. R. Cs.: Mert csak szűrőkön keresztül tudunk közelíteni a történetekhez, a történeteket alkotó szereplőkhöz, helyszínekhez, eseményekhez. És nem csak az időbeli távolság miatt. A levéltárban, amikor a belügyi anyagokat olvastam, tudtam, hogy mindenhez nagyon kritikusan kell viszonyulni, hiszen a jelentések mindig meghatározott elvárások és formulák szerint íródtak. Ha az ember rájön, hogy mik a fölösleges elemek egy dossziéban, hogy mik akadályozzák a megértésben, akkor könnyű dolga lesz. És még így sem tekinthet el a kontrollszövegek olvasásától.  A romániai fiatal történészréteg mostanra nagyon szépen föltárta a 20. századi Románia történetét, és ha az ember olvassa ezeket, akkor könnyen tudja kezelni azokat a nyersanyagokat, amiket a levéltárban talál különböző dossziékban. Szóval szűrükön keresztül jutunk el a történetekig. Valakitől halljuk, valakiről olvassuk, és így tovább. A történetek alakulnak az elmondás során, alakot váltanak. Az elbeszélés mindig attól érdekes, hogy hogyan alakulnak át a történetek, mert egy-egy mesélő, egy-egy szűrő mindig hozzátesz vagy elvesz belőle valamit.

Sz. R. Á.: Heroizmus, tiszta értékek nehezen felfedezhetőek az Alakváltókban, mindenki egy kissé az erkölcsi szürkeség határán mozog. Mi különböztet meg szerinted ebben a szürkeségben egy betyárt a szekustól?

Sz. R. Cs.: Ez egy olyan történet, amit már sokan elmondtak és rosszul, mert ítélkeztek, állást foglaltak. Elbeszélőként erre nem vagyok feljogosítva. Meg persze a jó és rossz között vékony a határ, erről szó is van a könyvben. Egy regényhős életében mindig meg kell néznünk, hogy honnan hová jutott el, milyen változtatásokra volt képes az életében. Egy emlékezetes karakter nem egyszerűen csak sodródik azzal az ösztönös élnivágyással, hogy a túlélés érdekében alakot vált, hanem tudatosan változtat az életén. Hogyan jut el A-ból B-be? Mennyire markánsan nyilvánul meg eközben? Mert ha csak egy kicsit, akkor túlságosan is hasonlítani fog az őt körülvevőkre, és az elbeszélés szempontjából értéktelenné válik. A szökevényből lett betyár, Sólyom, a regényben lemond arról, hogy külföldre meneküljön, inkább itthon marad, először bosszúvágyból, később pedig azért, mert segíteni akar másokon.

Sz. R. Á.: „Ezzel együtt eldöntötte, végérvényesen leszokik arról, hogy bármin csodálkozzék. Legalább ebben különbözni akart a szívüket bizakodással megtöltő állampolgároktól, akik a boldog jövő reményében bedőltek az elmúlt hetek és hónapok színjátékának, mert nem is igen tehettek mást.” Amikor először olvastam ezt a részt az Alakváltókban, rögtön megjelöltem az ezt tartalmazó oldalt, mert nagyon aktuálisnak éreztem. Miben áll szerinted manapság egy író felelőssége a történelmi események közepette?

Sz. R. Cs.: Van egy ilyen elméletem, hogy bizonyos korszakokról mi, magyarok a legtöbbet szépirodalmi műveken keresztül tudunk. Például 1848-ról A kőszívű ember fiaiból és Petőfi verseiből. Nem tudom, hogy ez jó vagy sem. Csak azt tudom, hogy létezik a jelenség.  Ebből kiindulva, igen, a kérdést lehet árnyalni is, például, hogy van-e abban szerepe a mai prózaírónak vagy költőnek, hogy a történelmet tudatosan közvetítse-e valamilyen formában. Így már elég nagy ostobaságnak tűnik. Igazából a jó történetek a fontosak. Talán a szórakoztatás. A legnagyobb tét egy régi történet elmondásában az aktuális üzenet megfogalmazása. 

Sz. R. Á.: A ’89-es események bukaresti forgatagában az orvos saját testével védi a Sólyom-történet leíró lapokat tartalmazó táskát, miközben a feldühödött tömeg őt rugdossa, egy félreértés folytán szekusnak gondolva. Ő azonban ekkor is két kézzel markolja a lapokat tartalmazó aktatáskát. Ez egy nagyon erős, jelentőségteljes gesztus. Fontosak szerinted ilyenkor, tehát a történelmi fordulatok örvényében a történetek?

Sz. R. Cs.: A történetek bűvöletében le lehet élni akár egy életet is. Én tíz éves korom óta írok történeteket.  Másfelől a történetek birtoklása hatalom, ezt minden önkényúr, minden diktátor nagyon hamar felismeri. Nekünk, íróknak és olvasóknak egyaránt annyi maradt, hogy beleszeressünk a saját történetünkbe, és azt ne engedjük el. Lényegében a túlélésünk egyik eszköze az, hogy eltesszük történeteinket szebb napokra vagy sötét éjszakákra.

Sz. R. Á.: Akkor marad veled ennek a tehernek a nehéz részéből is valami?

Sz. R. Cs.: A felelősséggel a legrosszabb harcolni. Most épp egy forgatókönyvön dolgozom, Márton Áron háromnapos kolozsvári tartózkodásáról, amikor a püspök a Szent Mihály-templomban az akkori egyházi vezetőktől eltérően nyilvánosan kiállt a zsidók mellett, és elmondja, hogy az ő elhurcolásuk súlyos bűn. Erről a beszédről írok forgatókönyvet. És valaki a napokban kimondta, amit a munka elkezdése óta tudok, hogy hát ez óriási felelősség. Megkérdezte, min dolgozom, mondtam, hogy min, és ekkor kimondta. De szerencsére addigra én a felelősség kérdését megvitattam és lezártam magamban, máskülönben megijedtem volna. Amikor az ember beleássa magát egy-egy történetbe, elsősorban a felelősségtől és a félelemtől szeretne szabadulni. Amíg ezektől a félelmeidtől nem szabadulsz, nem tudsz írni. Nem tudnám bátran elmesélni Márton Áron történetét. Ami természetesen szintén szűrőkön keresztül jutott el hozzám (több szempontból is külső szempontból szemlélhetem, hiszen protestáns vagyok, emellett 1981-ben születtem, tehát azért van néhány év távolság). Rárakódott egy csomó minden az alakjára, ezután jött csak életének az a szakasza, amiért elképesztő tisztelet jár neki, és azt hiszem, ha van igaz ember Erdély történetében, akkor ő mindenképpen az. Nehéz egy ilyen alakhoz közel férkőzni, de ha nem sikerül megszabadulnod a félelmeidtől, akkor nem fogsz tudni egy jó forgatókönyvet vagy regényt írni. Márton Áron akkori beszéde elképesztően aktuális ma is, ugyanis azt mondja, hogy a legfőbb keresztényi érték, a szeretet, vallási és faji származásra nincs tekintettel.

Sz. R. Á.: Ha jól tudom, a regény megírásával párhuzamosan fogtál bele forgatókönyvek írásába is. Mennyire hatott rád és a regényre ez a médium?

Sz. R. Cs.: Regényként hamarabb kezdtem el írni Sólyom történetét, ezután alakult úgy, hogy írtunk egy első draftot néhány filmes barátommal a Filmalapnál. Úgy éreztem, kár volna kidobni a jól sikerült karaktereket és helyzeteket, ezért a regény középső részének megírásakor felhasználtam belőle részeket. Egy forgatókönyv mindig más, mint a regény, amiből készül, és fordítva is igaz.  A regénybeli keret például nem szerepelt a forgatókönyvben.

Sz. R. Á.: Bodor Ádám Sinistra körzete óta nem olvastam olyan könyvet, amiben ennyire fontos, kiemelt szerepe lett volna tájnak, a szereplők környezetének, amiben ennyire erős lett volna a tájleíró jelleg.

Sz. R. Cs.: Egyszer jártam életemben azokban az erdőkben, amikről írok, úgy éreztem, hogy ki kell tennem magamért… Komolyra fordítva a szót, úgy éreztem, hogy a szereplők helyzetét, lelkiállapotát így lehet a legjobban kifejezni. Ez régi trükk. Gyerekként jóval posztmodernebb voltam. Emlékszem, nagy Jókai rajongóként elhatároztam, hogy regényt fogok írni, és úgy gondoltam, majd az ő könyveiből merítek ihletet, sőt egyenesen kölcsönveszek részeket. Úgy tudtam, hogy minden jó regény a hegyekben vagy erdőben játszódik, ezért kimásoltam a legsikerültebb tájleírásokat Jókaitól, hogy majd beillesztem a készülő regényembe a megfelelő helyre, hiszen úgy gondoltam, hogy a táj mindig ugyanolyan. Csak egyfajta leírás létezhet róla. Azóta tudom, a táj maga a leírás.