Hírlevél feliratkozás

Keresés

„Réges-régi vonzódás van bennem a költészethez”

Rácz Istvánt Bozsó Georgina és Fagyal József kérdezte
Kellett az akkori ifjonti életkorom, illetve vakmerőségem, hogy abban a pillanatban igent mondjak rá. Holott még mindig csak annyi ismertségem volt a kortárs angol költészetről, hogy ismertem három Philip Larkin- és két Ted Hughes-verset. Éppen akkor fejeztem be a disszertációmat, ami a romantika témájával foglalkozott. Egy kicsit kezdtem is belefáradni, kimondottam vágytam arra, hogy valami új dologgal foglalkozzam. Nem is csalódtam, valósággal beleszerettem a kortárs angol költészetbe.

 

 

Bozsó Georgina, Fagyal József: Hogyan indult a pályád, mi vezetett téged ahhoz, hogy a 70-es évek elején angol irodalommal kezdj foglalkozni?

 

Rácz István: 1972-ben magyar-angol szakra vettek fel, 1977-ig voltam az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar-angol szakos hallgató. Akkoriban egyformán érdekelt a két nyelv irodalma, és mind a két tanszékhez nagyon erősen kötődtem. 1975-76 körül kezdtem el magyar irodalmi témákban publikálni, elsősorban a helyi napilapban, a Hajdú-Bihari Naplóban közöltek könyvkritikákat. Kortárs, frissen megjelent könyvekről, Juhász Ferencről, és más szerzők új szövegeiről írtam. Viszont nem akartam elszakadni az angol irodalomtól sem, úgyhogy némi vívódás után úgy döntöttem, hogy a szakdolgozatomat angol irodalomból írom, a témám pedig Shelley volt. Sőt, középiskolai tanárként is rendszeresen magyar irodalomból publikáltam; nem nagyobb publikációk voltak ezek, hanem szintén csak recenziók, frissen megjelent művekről készült könyvkritikák. De éppen azért, hogy az angol irodalomtól se távolodjak el teljesen, és mivel volt olyan becsvágyam, hogy doktorálok, úgy döntöttem a doktori disszertációmat ismét angol irodalomból írom.

 

B.G., F.J.: Hogyan találtál rá fő kutatási területedre, az angol költészetre?

 

R.I.: Hogy miért a költészet érdekel engem elsősorban, annak valószínűleg mélyebbre nyúló gyökerei vannak. Már gyerekkoromban is olvastam. Imádtam olvasni – még akkor is azt csináltam, amikor mással kellett volna foglalkoznom. Abban az életkorban faltam a meséket, meséskönyveket és valahogy rájöttem, hogy a verses mesék nekem még a többinél is jobban tetszenek. Hogyha egy meséskönyvben rábukkantam egy verses mesére, legelőször azt olvastam el. Réges-régi vonzódás van bennem a költészethez. Ebből már lényegében egyenesen következett, hogy amikor komolyabban kezdtem irodalomtudománnyal foglalkozni, elsősorban a költészet érdekelt. Talán az is benne van, hogy mint minden középiskolás gyerek, én is próbáltam verseket írni, csak nem bizonyultam különösebben tehetségesnek. Amikor azt láttam, hogy a többiektől az iskolaújságban és itt-ott közöltek verseket, az enyémeket meg nem (mert nem gondolták őket elég jónak), eldöntöttem, hogy jobb nekem mások verseivel foglalkozni. Ami a magyar irodalmi publikációimat illeti, főként költészet témájúak voltak. Nem kizárólag, de főleg angol irodalommal és költészettel kezdtem el foglalkozni.

 

B.G., F.J.: Ha végignézzük az életpályádat, láthatóvá válik, hogy Philip Larkin művészete különös jelentőséggel bír. Vissza tudnád idézni az első olyan Larkinhoz köthető emlékedet, ami önálló kutatásra ösztönzött?

 

R.I.: Sőt, azt az emlékemet is fel tudom idézni, amikor először találkoztam Larkin nevével, de az még nem ösztönzött önálló kutatásra. Középiskolai tanárként 1977 és 1983 között szorgalmasan eljártam a British Council nyári tanfolyamaira. Abban az időszakban ritkaság volt, hogy anyanyelvű beszélővel gyakorolhattuk az angol nyelvet. Külföldre menni csak nagyon módjával lehetett, ide is viszonylag kis számban jöhettek külföldi vendégtanárok, de British Council-lektorok azért voltak. Ezeken a nyári tanfolyamokon egyszerre öten voltak ott közülük. Lehetett velük beszélgetni, azon túl, hogy az órákat is ők tartották. Egyikük előadást tartott a kortárs angol költészetről és behozott három Philip Larkin- és két Ted Hughes-verset. Akkor találkoztam először Larkin és Hughes nevével és ismerkedtem meg a verseikkel. Később, fiatal tanársegéd koromban Abádi-Nagy Zoltán – aki akkor megbízott tanszékvezető volt Pálffy István távollétében – megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem a kortárs angol költészetről előadásokat tartani. Ebben az időben érkezett el odáig a kronológia a 80-as években, hogy a 20. századi irodalomtörténetre nem volt már elég egy félév, ezért úgy döntöttek, hogy kellene már külön egy kurzus az ötödévesekenek a ’45 utáni irodalomtörténetről, mert annyira gazdag, hogy mindenképpen megérdemel egy külön félévet. Abádi-Nagy Zoltán vállalta az angol regény tanítását, hiszen rendkívül otthonosan mozog az angol irodalomtörténetben is. A drámára ott volt maga Pálffy tanár úr, és kerestek még valakit költészetre. Azt mondták, hogy összesen két előadást kellene tartani, előzőleg megkérdezték Szilassy Zoltánt, ő valami miatt nemet mondott, és megkérdeztek engem. Kellett az akkori ifjonti életkorom, illetve vakmerőségem, hogy abban a pillanatban igent mondjak rá. Holott még mindig csak annyi ismertségem volt a kortárs angol költészetről, hogy ismertem három Philip Larkin- és két Ted Hughes-verset. Éppen akkor fejeztem be a disszertációmat, ami a romantika témájával foglalkozott. Egy kicsit kezdtem is belefáradni, kimondottam vágytam arra, hogy valami új dologgal foglalkozzam. Nem is csalódtam, valósággal beleszerettem a kortárs angol költészetbe, különösen Philip Larkinba.

 

B. G, F.J.: Az intézeten belül a brit romantika és Larkin költészete jut rólad a hallgatók eszébe, mégis, hogy állsz a prózával?

 

R.I.: Kevés időt enged a költészet, ennek ellenére a próza is nagyon érdekel. De hozzá kell tennem, hogy én lassú olvasó vagyok, mindenben lassú ember vagyok egy kicsit, olvasásban is. Valószínűleg ennek részben szintén a költészet az oka, ugyanis én a prózát hajlamos vagyok úgy olvasni, mint a költészetet. Nem tudok gyorsan elolvasni egy regényt, mert ha megtetszik egy mondat, akkor elkezdem úgy megrágni, mint a költészetet, mintha vers lenne. Többször elolvasom, gyönyörködöm benne, aztán eszembe jut, hogy egy 800 oldalas regényt így nem lehet befejezni. Megvan egyébként ennek a fajta olvasásnak az előnye. Ahogy az ember egy-egy csodás Dickens-mondatra rátalál, ahhoz is többször visszatér – és ha már Dickenst említettem, őt nagyon szeretem. Nagyon élvezem, amikor nyáron tudok valamennyi időt szakítani arra, hogy egy masszív ezer oldalas regényét végigolvassam. Persze szakmailag is kell regényeket olvasnunk, hiszen Larkinnak is van két befejezett és néhány félbehagyott regénye és néhány prózai zsengéje. Sőt, annak idején prózaíró szeretett volna lenni, csak aztán másképpen alakult a pályája. Említhetnék természetesen sok más példát is. Thomas Mann különböző korszakaiból származó regényei nagyon fontosak nekem, különösen a nagy utolsó szintézis, a Doktor Faustus.

 

B.G., F.J.: Van a munkádnak, illetve akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a lényednek olyan része, amelyik egy picit nagyobb előnyt élvez? Példának okáért a kutatói vagy a tanári énjeidre gondolva. De beszélhetünk akár a kritikus-énről is.

 

R.I.: Igen, én egyértelműen tanár vagyok. Nagyon régen rájöttem, hogy úgy vagyok megcsinálva, arra teremtettem, hogy a tudásomat átadjam másoknak; ezt viszonylag jó hatékonysággal tudom csinálni. A kollégák közül egyébként a legtöbb emberről valóban meg lehet mondani, hogy elsősorban olyan tudós, aki amellett tanít, vagy pedig olyan tanár, aki amellett megcsinál annyi tudományos munkát, hogy itt, az egyetemen lehessen helye. Majdnem mindenkinél lehet látni, hogy melyik élvez előnyt, csak nagyon keveseknél nem. Abádi-Nagy Zoltánnál ezt nem lehet eldönteni, ő egész életében világszínvonalú tanár és kutató volt. Tökéletesen harmóniában volt nála a kettő. A fiatalabb nemzedékben Bényei Tamásnál látom ugyanezt, de viszonylag kevés példát találunk erre. Én mindig is vállaltam, hogy elsősorban tanár vagyok. Persze kicsit úgy vagyok vele, mint ahogyan Kisfaludy Károly mondta: amikor festett, akkor pihent a költészettől, amikor pedig verset írt, pihent a festészettől. Amikor egy-egy tanév véget ér, nagyon jólesik, hogy belevethetem magam a kutatásba. Voltak olyan időszakaim, amikor néhány hónapig, illetve egy tanév erejéig csak kutatással foglalkozhattam. Jólesett a sok tanítás után, de a vége felé már mindig nagyon vártam, hogy taníthassak megint. Amikor kutatásokat végzek, nagyon gyakran jár a fejemben, hogy ezt majd hogyan tudom az oktatásban hasznosítani.

 

B.G., F.J.: Tanítasz „angol fordítási gyakorlatot” a hallgatóknak és ennek kapcsán felmerült bennem: van számodra olyan regény vagy vers, amelyet szívesen lefordítanál vagy újrafordítanál magyarra?

 

R.I.: Nincs. Ezt nagyon kategorikusan mondhatom. Irigylem azokat a kollégákat, akik műfordítással is foglalkoznak, kicsit úgy vagyok ezzel, ahogy kamaszkoromban voltam a versírással: próbálkoztam vele, de úgy láttam, hogy ez nekem nem nagyon megy. Valószínűleg valami olyan érzék kellene még hozzá, ami bennem nincs meg, éppen ezért különösebben nem is erőltetem. Nyilván le tudnék valamilyen színvonalon fordítani egy prózai művet, szerencsésebb esetben egy verset is, de inkább meghagyom olyanoknak, akiknek ehhez több érzékük van. Mivel főként versekkel foglalkozom, az lenne talán magától értetődő, hogy akkor fordítsak is verseket. Azonban én is azt a nézetet vallom, hogy valaki olyan színvonalon tud verseket fordítani, amilyen színvonalon verset írni tud. Gondoljunk bele, hogy a legnagyobb versfordítók nagy költők is: Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Arany János, lehetne sorolni a példákat. Nagyon kevés kivétel van. Előfordul, hogy írok verset, de azok megmaradnak egy nagyon szűk családi-baráti körnek. Ami készség kialakult bennem, az nem elég arra, hogy verset is tudjak fordítani. Ráadásul, amit én tanítok a mesterprogramban és az alapkézésben, az a „Műfordítás-elemzés”, ami egy külön diszciplína. Többször publikáltam ebben a témában, megvan a maga módszertana. Hogyan lehet, illetve érdemes versfordításokat elemezni, illetve egy műfordítónak a műfordítói életművét értelmezni, hogyan lehet egymáshoz kapcsolni a versírói és a műfordítói tevékenység vizsgálatát. Rengeteg izgalmas probléma vetődik fel. Persze amikor az ember versfordítást elemez, akkor bírál és kritizál is. Tudom, hogy mennyire sérülékeny műfajról van szó. Mások műfordításait elemzem, bírálom, de én magam műfordítással nem foglalkozom.

 

B.G., F.J.: Több kollégától is hallottam már, hogy előnyt jelent egy egyetemi oktatónak, ha van középiskolai tanítási tapasztalata. Ennyi év távlatából hogyan tekintesz a középiskolában eltöltött időszakra?

 

R.I.: Nekem nagyon fontos volt. Annak idején, amikor végeztem az egyetemen, a sárospataki Rákóczi Gimnáziumba kerültem magyar-angol szakos középiskolai tanárként. Nagyon örültem neki, hiszen végig ezt akartam. Akkor még nem nagyon volt olyan ambícióm, hogy egyetemi oktatóvá váljak. Persze olyan ambícióim igen, hogy lehetőleg tudós tanár legyek, olyan tanár legalábbis, aki írástudó, publikál, akinek az egyetem világával is megmarad a kapcsolata. Ha nem kaptam volna felkérést 1983-ban, hogy pályázzak meg egy tanársegédi állást Debrecenben, akkor valószínűleg magamtól nem is jutott volna eszembe. Nem mozgolódtam, hogy kilépjek a középiskolából. Nagyon szerettem magyart és angolt tanítani. Valószínűleg a középiskolai tanítás ad valami olyat, amit a felsőoktatás soha nem tud. Ott még egy kicsit szülőként tekintenek a gyerekek a tanárra. Sárospatakon különösen, ahol a gyerekek nagy része kollégista volt és még viszonylag szigorú rendben, havonta egyszer utazhattak haza. Szükségük volt valami szülő-pótlékra, ami nagyon szoros kapcsolatot jelentett a gyerekekkel. Nem csak azzal az osztállyal, amelyiknek az osztályfőnöke voltam, hanem például egy olyan angol tagozatos osztállyal, ahol a magyart is én tanítottam. A pataki angol tagozat akkoriban ritkaságszámba menően heti 8 angol órát jelentett. Az osztály angolos felével, a magyarórákkal együtt, heti 12 órában találkoztam. Valójában sokakkal még annál is többször, mert eljártak magyar szakkörre, szavalóversenyre, tanulmányi versenyekre. Szoros kapcsolat alakult ki velük. Ez, azt hiszem, kellett nekem. Nagyon erősen úgy érzem, hogy hiányozna az életemből, és hasznát vettem itt, az egyetemen is. Valószínűleg olyan módszertani gyakorlatra tehet szert az ember, amit aztán nagyon jól tud hasznosítani a felsőoktatásban.

 

B.G., F.J.: Hallottam már a mondást: „hallgató az hallgató marad” bármilyen széles véleményskálát is fed le ez az aprócska állítás. Látsz lényegi különbséget mondjuk a 20 évvel ezelőtti és a mostani hallgatók között?

 

R.I.: Sokan szeretik azt mondani a kollégáim közül, hogy mennyivel gyengébbek a mostaniak. Én viszont nem szeretem az ilyen sztereotípiákat, mert ezek valószínűleg sztereotípiák, van bennük valamilyen optikai csalódás, megszépítő messzeség. Inkább bizonyos tendenciákat látok, ha áttekintem azt a jó három évtizedet, amit egyetemi oktatóként töltöttem el. Amikor idekerültem 1983-ban, akkor körülbelül tíz évig az volt a jellemző, hogy aki első évben idejön, az jó tanuló, frissen érettségizett, tizennyolc éves kislány – legtöbbször kislány, mert a kisfiú kevesebb volt közöttük. Azzal a lendülettel, amivel abbahagyta a középiskolát, folytatja egyetemen. A 90-es évek elején kezdett el ez változni. Hirtelen sokkal tarkábbá vált a felvételizők köre, nemcsak a frissen érettségizettek jöttek, hanem egyre inkább olyanok, akik pár évet dolgoztak valahol, aztán eszükbe jutott, hogy tovább kellene tanulni. Nagyon érdekes személyiségek jelentek meg: katonatiszti pályáról módosított valaki, volt kivénhedt rock-sztár, aki tizenvalahány év után gondolta úgy, hogy most már tanulni is kellene és így tovább. Köztük aztán a nagyon nehéz háttérrel rendelkező gyerekek is megjelentek; valószínűleg a rendszerváltás után ütötte fel a fejét az a versenyszellem Magyarországon, ami jó értelemben ösztökélte a hátrányos helyzetűeket. Árva, félárva gyerekek, akiknek rettenetes gyerekkoruk volt – persze ez a felvételi elbeszélgetésen sokszor ki is derült. Tarkábbá vált a kép, ami nagyon jó volt. Újabb évtizedekkel később kezdtek megjelenni a külföldi hallgatók, olyanok, akik a teljes képzést itt végzik el. Nem mondanám azt, hogy általában gyengébbek manapság, legalábbis angol szakon nem hiszem. Gondoljunk csak bele, azért az angol szak kivételképpen azok közé a bölcsész szakok közé tartozik, ahol még mindig van olyan két, két és félszeres túljelentkezés. Más szakokon meg nem tudják feltölteni a keretszámot. Nincs ugyan már külön felvételi vizsgánk, de nincs is különösebb jelentősége, mert a középiskolai és érettségi eredmények alapján meg vannak szűrve a hallgatók, válogatott társaság jelenik meg. Az már azonban más kérdés, de szerintem mindig is így volt, hogy van egy olyan szűk hallgatói társaság minden évfolyamon, akikre a világon mindenben lehet számítani. Ők az éltanulók, ők azok, akik TDK-dolgozatot írnak, és a közösségi munkát is ők szervezik. Amellett van egy szürke tömeg, amelyikben szintén vannak jóravaló hallgatók, csak éppen nem nagyon lehet őket észrevenni. Korábban is így volt, csak amíg kisebb létszámú évfolyamok voltak, addig arányaiban nagyobb volt a húzóerő és viszonylag kevesebben voltak a szürkék.

 

B.G., F.J.: Idén az Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetében szervezett Gender, Translocality and the City konferencián az egyik választható program a városnézés volt, a Te idegenvezetéseddel. Milyen szálakon kötődsz Debrecenhez?

 

R.I.: Én tősgyökeres debreceni vagyok. Itt születtem, ide jártam iskolába, itt végeztem az egyetemi tanulmányaimat. Azoktól az évektől eltekintve, amikor Sárospatakon laktunk és ott voltam középiskolai tanár, mindig Debrecenben éltem – néhány külföldi megszakítással, természetesen. Nem is vágytam el innen, igaz, hogy Sárospatakon is nagyon szerettünk élni, akár az egész életünket el tudtuk volna képzelni ott a feleségemmel. Viszont Debrecenhez nagyon erősen kötődöm, további kötődésem, hogy apám történészprofesszor volt a Debreceni Egyetemen, és történészként a munkáinak legalább fele helytörténeti jellegű. Én ezt a családból hoztam részben magammal, de nemcsak onnan, hiszen apám nagyon sok dolgot mesélt Debrecenről. Itt magyar szakosnak lenni azt is jelenti, hogy az ember valamit a város kultúrtörténetéről is megtanul. Számomra Julow Viktor nagyon meghatározó egyéniség, kivételes ember volt, aki kötődött az angol irodalomhoz is, hiszen régi magyar irodalmat tanított Csokonaiig bezárólag. Ő fordította Fielding Tom Jones-át magyarra, Francis Bacon esszéit, Pope Fürtrablását egy egészen kiváló bevezetővel. Másodéves koromban tartott Csokonairól speciálkollégiumot, akkor dolgozott a Csokonai-monográfiáján, amit azzal kezdett, hogy előadást tartott Debrecen történetéről kulturális szemszögből – abból is sok dolog megmaradt nekem, hozzá is olvastam. Egyszer fölajánlottam, hogy szívesen vezetek itt vendégeket, és rájöttek, hogy nekem ez jól megy. Mióta Szaffkó Péter a Nyári Egyetem igazgatója, rendszeresen felkér, hogy tartsak idegenvezetést az ide érkező csoportoknak. Minden nyáron megcsinálom és nagyon élvezem, pihenés a többi munkámhoz képest.

 

B.G., F.J.:Végül pedig záró kérdésnek: szabadidődben mivel szeretsz foglalkozni?

 

R.I.: Erre lehetne úgy visszakérdezni, hogy a micsodámban? Persze valamennyi szabadideje mindnyájunknak van. Kertészkedni nagyon szeretek, ez fontos része az életemnek, a kertet is apámtól örököltem és ilyen értelemben is mindig nagyon jó érzés kimenni. Érzelmileg kötődöm hozzá, az öreg gyümölcsfákat még ő ültette, mindet. Emlékszem még arra az időszakra, amikor ketten ott kertészkedtünk. Azon kívül valamennyi szabadidős sportolás hozzátartozik az életemhez, ilyenkor nyáron főként a futás, máskor inkább az úszás. Van egy baráti társaságunk, főleg volt évfolyamtársak és házastársaik, akikkel évente kétszer elmegyünk kirándulni. Az is nagyon fontos része az éves szabadidős ütemezésnek, általában ősszel és tavasszal-nyáron szokott lenni egy-egy kirándulás. Persze a család és most már lassan négy éve a kisunoka is fontos része az életemnek.