Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

„Aztán vagy visszhangzik az, vagy nem”

Fekete Vincét Ayhan Gökhan kérdezte
Az idén két gyerekkönyv jön, az egyik, az első pár hete meg is jelent, ez egy felezőnyolcasban írt, tizennégy Cinből (fejezetből) álló, nagyon szépen illusztrált verses meseregény. Az erdélyi gyermekirodalmi hagyományokat követi, néhai Bajor Andor és Veress Zoltán nyomdokain lépegetve. A másik gyerekkönyv decemberben jön az Orpheusznál, Pesten, ez a már említett Piros autó lábnyomai a hóban. És egy száz haikuból álló haiku-kötet is előkészületben van már, gondolom, hogy ez is megjelenik az idén. De a nagy munka, az a Vargaváros, több éve dolgozom rajta.

 

 

Ayhan Gökhan: Az összegyűjtött verseidet tartalmazó Vak visszhang című kötet tavaly jelent meg. Miért érezted szükségét az összegyűjtésnek? Határhoz értél, halaszthatatlanná vált a költészeted újraértelmezése, a válogatás megkívánta felülbírálása?

 

Fekete Vince: Az egyik kolozsvári könyvkiadótól kaptam ajánlatot egy új verseskönyvre valamikor 2013 elején; akkor már pár éve benne voltam a lassan íródó Vargavárosban, csak nem voltam készen még vele (egyébként most sem vagyok), így abban egyeztünk meg, hogy nézzem végig és válogassam át mindazt az anyagot, amit eddig írtam; a válogatás legvégére pedig kerüljön be a Vargavárosból is legalább annyi, ami lapban, folyóiratban 2015 szeptemberével bezárólag megjelenik. (Persze, ezek sem mind kerültek be, csupán huszonegy vers; ennyinek láttam a helyét itt és most.) Szép, tanulságos munka volt, hiszen magam válogathattam ki mindazt a versanyagot (húsz év terméséből), ami így, együtt – számomra – vállalható, aminek íve van, és előre is mutat az utolsó kötetek, a Védett vidék és a Vargaváros irányába. Nyilván ez is egyfajta, hiszen általam (a szerző! által) végzett, sajátos újraértelmezés. Ebben Székely Jánost tekintem nagyon erős mintámnak, aki azt mondta legutolsó, még általa válogatott és összeállított kötetéről, egy kicsit keményen ugyan, hogy ne próbálja felülbírálni senki, ezek a versek azok, amit magáénak vall; ezek és ennyi. Zsengék, alkalmi közlemények, játékos rögtönzések, penzumok csak unalmasabbá, vegyesebbé és vastagabbá tennék az összkiadásokat. De hadd idézzem magát a Mestert: „…a szerző a semmiből csinál valamit, így hát szuverén úr; szabadon rendelkezik legalább tulajdon műveivel.” Mindent összevetve: örülök ennek a felkínált lehetőségnek, mert áttekinthettem az eddigi összes versanyagomat, rendet rakhattam közöttük, kidobhattam, újraértékelhettem; és felmérhettem, hogy hogyan is állok a vanokkal és a nincsekkel.

 

A. G.: Az elmúlt időszak fontos irodalmi eseményei közé tartozik, hogy több összegyűjtött, válogatott kötet is megjelent, elég csak Térey Jánosra, Lackfi Jánosra gondolnunk. Húsz évből válogattál, ehhez képest a Vak visszhang a kétszáz oldalt sem éri el. Ennyire szigorú elvhez kellett igazodnia a válogatásnak?

 

F. V.: Arra törekedtem, hogy azok a versek, amelyek megfelelnek mostani versízlésemnek, csak azok maradjanak benne, és – mint már említettem – hogy meglegyen a tematikus íve a könyvnek, az első versektől a legutolsókig. Egyébként a könyvhét után jöttem haza Pestről, táskámban mind Térey, mind Lackfi legújabb összegyűjtött, válogatott verseinek köteteivel. Előbbi mintegy nyolcszáz oldalt tesz ki, utóbbi picivel több, mint négyszáz. Na de hoztam egy harmadikat is, Gergely Ágnes Viharkabát című, szintén idei, szintén válogatott és új verseket tartalmazó kötetét: ez mindössze 150 oldal.

 

A. G.: A kötetcím nem mondható tipikusan marketingbarátnak, a cím láttán mezei olvasóként nem éreznék indíttatást arra, hogy azonnal a könyv után kapjak. Jó nagy adag (ön)iróniát is érzek a címben, miközben magában a versben egészen más jelentést kap ez az összetétel. Miért gondoltad ezt a címet megfelelőnek?

 

F. V.: Amikor a kötetcímen gondolkodtam, egy percig sem volt kérdés, hogyha már a Védett vidék (2010-es kötetem címe, kedvenc cím!) nem kerülhet a borítóra, akkor ez lesz a legmegfelelőbb. Szerintem kihívó, és inkább „megakasztja” a szemet, mint egy ennél sokkal semlegesebb kötetcím. Könyvbemutatókon, sok helyen rá is kérdeztek, hogy mit jelentsen ez. Visszakérdeztem, hogy emlékeznek még az iskolából, hogy milyen szókép is ez a szókapcsolat? És persze, rögtön előjött, jobb helyeken, a szinte mindenhol unalomig ismételt „lila dalra kelt egy nyakkendő”. De nem erről, nem is az oximoronról, nem is a szinesztéziáról, vagy nem csupán ezekről van itt szó. Hanem a „rekedt kiáltást önmagában visszaküldő vak visszhang”-ról. És hadd legyek most egy kicsit patetikus és szájbarágó: tekintsünk egy kicsit a versre, a költő szavára úgy, mint – teszem fel – a földi tereken, sziklák közt kiránduló (turista?) hangjára, aki belekiáltja az örömét, bánatát (a szerelmét!) az előtte elterülő völgybe, az égbe szökő sziklák közé. Aztán vagy visszhangzik az, vagy nem. Visszajön a hang. Vagy nem jön vissza semmi.

 

A. G.:  A kötetbe a gyerekverseidet is felvetted. Eörsi István egyik kötetében is szerepelnek gyerekszövegek a felnőtt írások mellett. Ez a gesztus számomra azt is jelenti, hogy a jó gyerekvers a felnőttnek is ugyanolyan esztétikai élményt kell, hogy nyújtson, mint a gyerekeknek, tehát a választás egyben kritikája a kortárs gyerekköltészetnek…

 

F. V.: Egyébként Kányádi is felvette a gyerekverseit az ún. felnőtt versei mellé az összegyűjtött (válogatott) verskötetébe. És igen, a jó gyerekvers felnőttnek, gyereknek ugyanazt az élményt kellene, hogy nyújtsa. Az idén újra kiadják egyébként ezt a 2008-ban megjelent, Piros autó lábnyomai című, felnőtteknek és gyerekeknek készült kötetemet Pesten, az Orpheusz kiadónál. Még azon is gondolkodtam, hogy mi lenne, ha – akár egy felnőtteknek szóló könyvet – ezúttal nem rajzolná meg senki, nem lennének benne illusztrációk, mint ahogy azok a korábbiban voltak. Azt gondolom, hogy ugyanúgy működne.

 

A. G.: Az egyik nagyon erős, Babits szövegét is finoman megidéző vers, A kőműves fia című, megszólítottja a Csíksomlyói Szűzanya. Míg Európa egyes országait sokszor éri az a vád, hogy kezd vallástalanná válni, addig Erdélyben, különösen Csíksomlyón a vallási hagyományok és szokások töretlenül tartják magukat. Röviden: hogyan éled meg, hogy két világ határán élsz, íróként befolyásol-e, milyen gondolkodásnak, világlátásnak nyit(hat) ez teret?

 

F. V.: Ezt a környéket, ezt a párszáz négyzetkilométeres területet, ahol én élek, kicsit komolyan, kicsit viccesen, évődve, „szentföldnek” is nevezik egyébként; Felső-Háromszéknek eddig a részéig ért el a reformáció, ezen felül már nagy tömbben katolikus közösségek élnek. Falvakon, városokon nagyon vallásosak az emberek, templomba járók (főleg falvakon), de ebben a kisvárosban is, Kézdivásárhelyen, vasárnaponként, ünnepnaponként tódul a nép a mindenféle (református, katolikus, unitárius stb.) templomokba.  Magam is járok, noha nem túl gyakran, nem minden vasárnap, csak olyankor, amikor ennek szükségét érzem. Akkoriban, amikor nagyon magam alatt voltam (betegség), a végső dolog ez volt, vagyis Ő volt az, akibe próbáltam megkapaszkodni. Ekkor született ez a vers is, és még néhány társa. Befolyásol tehát, nem is tehetne mást, és jól teszi. Arra gondolok, hogy – összevetve az abszolút vallástalansággal – ennyivel én gazdagabb vagyok. Úgyszólván más pozícióból is rálátásom nyílik erre a csodálatos teremtett világra, és ettől lesz még színesebb, még árnyaltabb az egész.

 

A. G.: Kányádi Sándor, később Markó Béla, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, majd László Noémi, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László, Karácsonyi Zsolt és a te költészeted is kedvezően formálta az erdélyi irodalmi életet, magas nívót alakított ki. A pályakezdő erdélyi szerzők jól illeszkednek ebbe a sorba, elégedett vagy a fiatal generációval?

 

F. V.: Olvasom, követem őket, örülök minden újabb és újabb jelentkezésnek. (És nemcsak az itteni, erdélyi fiatalokra gondolok, hanem a magyarországiakra is.) Mint ahogy minden generáció tagjai között, köztük is vannak nagyon tehetségesek, sokat ígérőek, és hát szerényebb képességűek is. De ezek a dolgok – különösen így, az elején – még távolról sincsenek lefutva. Olyan értelemben pedig nagyon jól illeszkednek ebbe az általad említett sorba, hogy hála az Istennek nem figyelnek jobbra-balra: mondják a magukét. És vannak köztük nagyon fiatal, nagyon-nagyon jók is. Még innen, Kézdivásárhely környékéről is.

 

A. G.: Nem rég megkaptad a Romániai Írók Szövetségének a díját. Hogyan viszonyulsz a díjakhoz, tulajdonítasz-e nekik bármilyen jelentőséget? És ha már díj, melyik, akár szóban elhangzott kritikára, olvasói véleményre vagy a legbüszkébb?

 

F. V.: Minden díjnak örül az ember, minden díj jólesik természetesen. De ettől én ugyanazt fogom csinálni továbbra is, mint amit elterveztem. Mondjuk: mintha díjat, díjakat sem kaptam volna. Pár évtizede egyik (jeles) magyarországi költőnő panaszkodott egy másiknak, hogy nem megy az írás, mire azt kérdezte tőle a társa, hogy tudod, hogy mit akarsz csinálni? Hát akkor?! Mert talán ennyi az egész, ha tudja az ember, hogy mit akar csinálni, akkor egy-egy elismerés nyilván jóleső, biztató, stimuláló, inspiráló hatású lehet, de attól ugyanúgy végzi tovább a dolgát. És vonatkozik ez a kritikákra is. Ha hozzáértő, a verset nagyon értő kritikus, netán költő mondja, akkor az megragad az emberben, legalábbis egy bizonyos ideig. Nagyon örülök, ha úgy tetszik: nagyon „büszke vagyok” Markó Béla kritikájára a legutolsó kötetemről (a legelső volt, rögtön a kötet megjelenése után); és Kemény Istvánéra úgyszintén. És még többeket mondhatnék, akik szóban, levélben jelezték a véleményüket. És tudom, hogy nem udvariasságból teszik, tették.  A Védett vidékről Pécsi Györgyi írt olyat, amiből számomra messzemenően kiderül, hogy mennyire érti, fogja, amit én ott megírtam, összeraktam.   Egyébként pár hete egy pesti rendezvényen tett egy megjegyzést egy ottani kitűnő költő a júniusi Kortársban megjelent hosszúversemre, hogy (úgymond) megkoronázza mindazt, amit eddig írtam. És hát az ilyen azért nyilván nagyon jólesik, és nem felejti el az ember egyhamar.

 

A. G.: A Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese vagy. Hatnak rád a beérkező szövegek, segítik-e az alkotói munkát, tudnak inspirálni?

 

F. V.: Az nekem a munkám, és a jó szöveg nyilván örömet szerez, általában írok is rögtön az illetőnek, hiszen tudom, hogy mennyire fontos a visszajelzés. Olyan még nem volt, legalábbis nem emlékszem, hogy inspiráltak volna, az úgynevezett alkotói munkámra hatással lettek volna. Még csak ötlet szintjén sem. Dolgom végeztével aztán nekifogok olvasgatni, azokat, olyanokat, akik nagyon közel állnak hozzám. Onnan már szoktak jönni inspirációk.

 

A. G.: Ha az értesüléseim nem csalnak, a Székelyföld tetemes olvasótábort tudhat maga mögött, az előfizetőkről nem is beszélve. Áruld el, mi a lap titka?

 

F. V.: Mi nagyon jó barátok is vagyunk, már mindjárt húsz éve. És soha nem kell megmondani senkinek, hogy mit csináljon, mindenki tudja és végzi a dolgát. És nagy beszélgetések, borozások, poharazgatások, lazítások, utazásokkal tarkított fellépések (vidék és város, minden), és legendás, év végi, előszilveszteri bulik, októberi, díjátadásos ünneplések, no meg egyéb ünnepségek is vannak nálunk a „dolgos-munkás’ hétköznapok mellett. Ezek is beleférnek. Már szinte húsz esztendeje. Hogyha kell, tudunk komolyak, és tudunk nem komolyak is lenni. Ha úgy van, kiengedni, ha pedig nem, akkor bedobni a gyeplőt a lovak közé. Hóttkomolyan, vagy végtelen, fergeteges humorral libbenni át a dolgokon. Nem véletlen, hogy annyian járnak be hozzánk a szerkesztőségbe, írók és nem írók, kollégák és nem kollégák, akik éppen megfordulnak itt, ezen a környéken. Egyik legnagyobb dicséret, amelyet a lapról mondott egy kolozsvári (volt) professzorunk (ezt el is szoktuk mondani sokszor): hogy szakmailag kifogástalan (kitűnő, nagyon jó), ugyanakkor olvasható (is) a lap. Talán valahol itt, ezek között kereshetnők ezt a bizonyos titkot.

 

A. G.: Lesznek-e változások, újítások, meglepetések a Székelyföldnél?

 

F. V.: Bizonyára igen, egyébként számomra szinte minden lapszám változás, újítás. Körülbelül másfél éve döntöttük el, hogy nem fogadunk többé, csak nagyon kivételes esetben, ami egy a százból, regényrészleteket, és ez mintha megpezsdítette volna a novellakínálatunkat. Jobbnál jobbak érkeznek, ütősek, igazi megvanazelejeközepevége-novellák. Újabban pedig azt próbáljuk bevezetni, hogy a négy-öt vers helyett csak egy-kettőt közöljünk a szerzőinktől, és ne több darab jöjjön, amiből csak egy-kettő kiugróan jó, a többi pedig elmegy (futottakmégként) ezek mellett. Most, májusban volt egy teljes gyerekszámunk. Augusztusban pedig az 1916-os erdélyi, székelyföldi román betöréssel foglalkozunk. Ezeken túl pedig állandóan figyelünk, agyalunk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból és a szerzőinkből.

 

A. G.:  Egy válogatott kötet után mi következik? Mesélj a terveidről!

 

F. V.: Az idén két gyerekkönyv jön, az egyik, az első pár hete meg is jelent, ez egy felezőnyolcasban írt, tizennégy Cinből (fejezetből) álló, nagyon szépen illusztrált verses meseregény. Az erdélyi gyermekirodalmi hagyományokat követi, néhai Bajor Andor és Veress Zoltán nyomdokain lépegetve. A másik gyerekkönyv decemberben jön az Orpheusznál, Pesten, ez a már említett Piros autó lábnyomai a hóban. És egy száz haikuból álló haiku-kötet is előkészületben van már, gondolom, hogy ez is megjelenik az idén. De a nagy munka, az a Vargaváros, több éve dolgozom rajta, talán terjedelmesebb lesz, mint a válogatott verseim kötete, a Vak visszhang, és nagyon szeretném, ha jövőre már leadhatnám, és akkor hátradőlnék egy picit, mondjuk, pár hónapig.