Maga a tanúságtétel a fő kérdés

Részletek

Lőrincz Csongort Smid Róbert kérdezte

Smid Róbert: Ami rögtön feltűnik az új tanulmánykötetedben, hogy irodalmi esettanulmányaid kizárólag prózaolvasatokra szorítkoznak, holott az eddigi négy könyvedből háromnak (A líra medialitása, A költészet konstellációi, Költői képek testamentumai) már a címe is árulkodik fő profilodról – hozzáteszem gyorsan, hogy Heidegger, Gadamer és Szondi kapcsán azért kitérsz Az irodalom tanúságtételeiben is lírai művekre. A kérdésem az lenne ezzel kapcsolatban, hogy voltak esetleg olyan prózai művek, amelyekről szerettél volna írni már régebben, és ezek révén akadtál rá a tanúságtétel felőli megközelítés lehetőségére, vagy maga az elméleti keret indukálta azt, hogy most inkább a próza felé fordultál?

Lőrincz Csongor: A kérdésed jogos, kevés a lírai példa a könyvben (bár két fejezetben is intenzíven foglalkozom Hölderlinnel, illetve egy másikban Georgével). Igazából az ezt megelőző könyvemben, a Költői képek testamentumaiban próbáltam bizonyos pontokon tárgyalni a tanúságtétel kérdését a líraiságban, és ezért úgy gondoltam, hogy abban a könyvben képződne meg a líraelméleti vonatkozása a tanúság-problémának. Illetve tulajdonképpen magam is utólag realizáltam újra, hogy már A költészet konstellációiban többször előkerült a tanúskodás, az igazmondás és nem-igazmondás, a bizalom, a hamis eskü stb. problémaköre. De a kérdés ettől függetlenül fennáll, hogy miért nagyrészt prózából vett példákkal operálok: egyrészt mindenképpen terveztem, hogy erőteljesebben odafordulok narratív-prózai művek olvasásához, másrészt bizonyos narratív összefüggésekben különös élességgel és látványosan állnak elő az adott szó, a hitel, az ígéret stb. kérdései (pl. Kleist klasszikus példája a megbízhatatlan elbeszélő problematikájának), így ez a tanúság komplexumának pregnáns megközelítését ígérte. Különösen az a feszültség, ami narráció és tanúságtétel között tételezhető, foglalkoztatott többször (Kleist, Kosztolányi és Nádas kapcsán). Hogy melyik jött előbb, a prózaolvasás vagy a tanúság elemzésének elméleti igénye, nem könnyű megválaszolnom: az első Kleist-elemzésem már beleütközött ebbe a problematikába, de akkor még nem terveztem, hogy egész könyvet írnék a kérdéskörről, ez nem sokkal utána adta magát és akkor viszont már egyre inkább célzottan választottam ki olyan elbeszélő és más szövegeket, amelyek önprezentációjuk szempontjából is különösen alkalmasnak bizonyultak a tanúság kérdésének körüljárására és további elvi differenciálására. Kaptam egyébként olyan írásos visszajelzést német kollégától (a német változatra: Zeugnisgaben der Literatur. Zeugenschaft und Fiktion als sprachliche Ereignisse. Bielefeld: transcript, 2016), mely szerint „hiszen ez a könyv nem csupán ’esettanulmányokat’ csoportosít a témához”.

S.R.: A tanú, a tanúság és a tanúságtétel között különbséget teszel a könyvben. A tanúságtételt az adomány részének tekinted, az irodalmat pedig a tanúságtétel egyik típusának. Az adomány számodra sem nem csere, mint a strukturalizmusnál (vö. Lévi-Strauss, akinél a kiegyenlítés a fontos), sem nem információközvetítés, mint a médiaelméletben (vö. Krämer, akinél csupán valami célba érése a lényeges). Engem most a tanú alakja/figurája érdekelne, mivel a fő vitapartnered (Krämer) a hírnök-könyvében erre koncentrál. Számos buktatót kell elkerülnöd: először is nem szubjektivizálhatod a tanút, ezt járod körül Gadamernél a belső szó kapcsán, amikor nem potenciálisként–lehetőséglétként (Möglichsein) gondolod el, amely aztán realizálódhatna, hanem a „zulassen” elve alapján a szó tanúsítja a kimondottat. Mindez a tanú alakjához úgy kapcsolódik, hogy, mint utalsz Derridára, nincs olyan imperatívusz: „más is így tanúskodott volna a helyemben” vagy „te is bármikor lehetsz tanú”. Ez szintén ellehetetleníti, hogy a tanút amúgy foucault-iánusan diskurzusok vagy intézmények metszéspontjaként vázold fel (a nyilvánosság szerepére majd a beszélgetés végén térnék vissza). Helyette azzal, amit te esemény- és differenciaelméleti megközelítésnek nevezel, a tanú önmagától való elkülönböződésére, az önmaga számára harmadikká válásra koncentrálsz, ami a (tanúskodás) döntés(e) révén történik meg – így értve történő szubjektivitás ez Nálad, amely nem valamifajta potenciális–aktuális dichotómia mentén következik be. Ebből kifolyólag nem tudásról beszélsz a tanúval kapcsolatban, hanem éppen „nem-tudásról”, nem lehetőségről, hanem lehetetlenségről.

L.Cs.: Igen, tulajdonképpen ez a könyv fő célja, hogy alaposabban vagy mélyebben megértsük a tanúságtétel performativitását. Ez lenne a fő kérdés: miként érthető vagy jellemezhető a tanúságtétel performatív létmódja, mint nyelvi (vagy nyelvben, nyelvként, illetve szöveggel történő) cselekvésé? Ezért a tanú alakja kezdettől fogva nyelvi figuraként van jelen, a tanúságtételtől nem lehet elszakítani a tanú alakját, a tanú a tanúságtétel funkciója, úgy, hogy a tanúság performatív létmódja a tanú(ságo)t médiummá avatja. Ezért helyezem kezdettől fogva a hangsúlyt erre a nyelvi létre és ennek tudható be az, hogy a tanúság tapasztalati vagy észlelési alapjaival keveset foglalkozom (látás, hallás), azért, hogy a tanúság kérdését elválasszuk attól a némileg triviális horizonttól, hogy a tanú mindig „szemtanú” lenne. Szóval a vezérszempont az volna, hogy miként lehet közelebb jutni a performativitás problémaköréhez a tanúságon keresztül. Ezért értelmezem a tanúskodást egyfajta adományszerűség struktúramozzanataként és fordítva. És ezért mondom – talán némileg lakonikusan –, hogy az irodalom a tanúságtétel alesete lehet, kevésbé fordítva, hogy jobban meg tudjuk világítani, vagy valamiképp követni az irodalom performatív viselkedését. Nem mondanám, hogy ez az egyetlen irány utóbbi kikutatására, de számomra ebben a könyvben ez bizonyult a fő csapásiránynak. Eme „tézis” mögött munkált továbbá az a késztetés, hogy elkerüljük az irodalom autonómiájának félrevezető hiposztazálását (ez a modernista dogma több szempontból is kérdéses, pl. az „esztétikai ideológia” eseteként). Kissé abban az értelemben, ahogy Gadamer fogalmazta: „az esztétikának fel kell oldódnia a hermeneutikában” – én azt mondanám: az irodalom esztétikai létmódjának fel kell oldódnia a tanúságtételben. A másik ihletettség nyilván dekonstruktív jellegű lenne, hogy miként juttathat ez a távlat közelebb a performativitás dimenziójának vagy mezejének, textuális aspektusainak olvasásához, úgy is mint differencialitáshoz, akár magában a tanú alakjában, indukálva a tanúság lehetőségét és egyúttal lehetetlenségét, tudását és nem-tudását. A tanúságtétel éppen a nyelv határait érinti, a nyelvvé-válás bizonyos megszakításával – de a nyelven belül (is) – érintkezik. Ez is magyarázhatja a témakörhöz való erőteljes odafordulást az utóbbi két évtizedben.

S.R.: Ez számomra és az irodalomra vetítve felvetette annak szükségességét, hogy az ún. megbízhatatlan elbeszélő koncepciója újraértésre szorul. Mert sajátos kettős kötés működik nálad temporálisan is. Egyrészt a tanúságnak tanúságtétellé kell válnia, vagyis nem átruházhatóvá, nem általánossá, viszont a tanúság már mindig utólagos is a tanúságtételhez képest. Kettős utólagosság működik tehát; egyik a túlélés (a „survivals” a sebaldi, kleisti és A „világirodalom” tanúi fejezetekben jelenik meg) nem pusztán empirikus utólagossága: „A tanú-lét nemcsak a túlélést jelenti, hanem valamely participációt is, egy szinguláris tényállás, esemény vagy tapasztalat általi afficiálását a tanúnak.” A másik az, amit Krämert követve, de tőle eltérő módon a medialitás metafizikájának nevezel. Ez a testimoniális differenciákban ölt testet az esemény tekintetében, például az abban való részvétel és annak meghaladása között; szemben például Blumenberg vagy Foucault nézetével (ti. a korszakváltásnak nincsenek tanúi, egy kor utólag érthető meg, stb.) Nálad nem kizárja, hanem feltételezi egymást a kettő. Itt a nyelv saját összefüggései egyértelműen segítségedre vannak: a fikció az, ami beteljesíti az eredeti eldönthetetlenségét a megkésettségnek, így a tanúságtétel maga leszögezhetetlen az adomány dinamikus, viszont nem kiegyenlítésre törekvő (tehát nem ökonomikus) természete miatt. Az ismétlésben a nyelv azonban a kauzális viszonyokat felfüggeszti, így nem lehet egy eredetet a következmények alapján feltárni (erre visszatérek még a filológia kérdésénél), ennyiben pedig a nyelvet és nem a masinisztikus automatizmust kell megtenni elsődlegesnek például az ismétlődés vagy egyéb történeti konstellációk realizációjakor, értelmezésed alapján. De alkalmazol még egy csavart: a nyelv mindig közbelép a tanú helyén, annak önmagától való elkülönböződése lényegében a nyelv figuratív mozgásának függvénye. Ezt látjuk olvasatodban az Eljegyzés Santo Domingónnál is, ahol a szereplő és az elbeszélő szólamának a szétválaszthatatlanságát vizsgálod efelől (többek közt). Ugyanerre térsz vissza Nádas Saját halála kapcsán, amikor a nyelvhez képest mindig másodlagos pozícióba helyeződik a tanúság (és nem a tanúságtétel) az elsődleges retorikai reflexió lehetetlensége (pl. egy metanyelv hiánya) miatt. Tehát a Saját halálról nyújtott értelmezésed éppen nem áll be abba a sorba, hogy a halál tapasztalata nem tanúsítható, hanem szerinted Nádas éppen a tanúságra tud reflektálni, a tanúságtételhez viszont nem képes hozzáférni. Nádas ráadásul azért is jó példa, mert éppen a belső beszéd, a psziché időrendjén való túllépés eredményez nála tanúságtételt.

L.Cs.: A tanúságtétel nem-reflexív jellegének, ennek időbeli „okainak” valóban a megbízhatatlan elbeszélő lehet az egyik narratív indexe. Ez az összefüggés körüljárhatóvá tesz bizonyos narratív bonyodalmakat, mind az elbeszélői diskurzus(ok), mind a temporális viszonyok szintjén. Itt csak megerősíteni tudom azt, amit mondasz, hiszen a tanú valóban önnön tanúságtételéhez képest is utólagos, miközben a tanúságtétel már eleve, per definitionem utólagos tevékenység vagy történés. A tanúság önmagában is megkettőződik, mivel a tanúság morfológiai, diszkurzív, tárgyi megragadása mindig is csak utólagos lehet és itt képződik meg a testimoniális differencia a tanúság megtörténése, végbemenetele és a tanúság mint megragadható vagy leírható szöveg között – minden tanúságtételben ez a differencia munkál. Még akkor is, ha a tanúságtételt konkrét értelemben nem jegyezték fel vagy írták le. Ezért is volt fontos számomra Derrida nyom- és írásfogalmát hasznosítani, ugyanis ez nem függ a grafikai megjelenéstől. A tanúságtétel a fő kérdés ebben az egészben: a tanúskodás maga is olyan módon vagy mértékben afficiálhatja a tanút, mint a tanúsított összefüggés, tapasztalat, dimenzió stb. – sőt lehet, hogy ezek utólagosak is valamiképp a tanúságtételhez képest. Maga a tanúságtétel a fő kérdés, ennek végrehajtása vagy nem-végrehajtása, ezek hogyanja, ennek kérdései, ez a kihívás mint olyan – ezt próbáltam előtérbe helyezni. Éppen a performativitás felé irányuló fókuszt fenntartandó – és annak az Általad kiemelt tényállásnak betudhatóan, hogy a metanyelv fenntarthatósága igencsak kérdésessé lett az utóbbi évtizedekben (Derridánál ez a fordítás kérdéskörével is összekapcsolódik). Ebből a háttérből emelkedik ki a tanúságtétel problémaköre, válik egyáltalán virulenssé. A metanyelvi pozíció nem-fenntarthatósága abban gyökerezik, hogy nincsen (maradéktalanul) konstatív nyelv, minden magát ilyenként állító nyelv már mindig performatív effektusokat is működtet, pl. tanúsít valamit. „A nyelv maga lép közbe”, mondtad, és valóban itt válik számomra érdekessé a dolog, hogy hol és mikor jelentkeznek azok a küszöbök, határok, fokozatok (intenzitásfokok), ahol és amikor már tulajdonképpen a nyelv tanúskodik a tanú helyett vagy helyén – bonyolítva a „Más is így tanúskodott volna a helyemben” ígéretét, ami minden tanúságtételben ott munkál, amennyiben ez igazi másság is lehet, nem pusztán egy transzcendentális szubjektum. A nyelv másként, illetve másat is tanúsítani fog (testimoniális differencia), mint amit a tanúságtétel intenciói, pragmatikája, diszkurzivitása, nyilvánossági jegyei szerint válik lehetővé. Fontos itt azonban megjegyezni, hogy nem maga a nyelv mint valamiféle szuverén teszi ezt, hanem inkább a nyelv kimondatlanja, vagyis a nyelv éppen határai, korlátozottsága, egyfajta dezimmunizáció révén tanúskodhat, mely tanúság nyilván meglehetősen törékeny marad. Ezt talán inkább – az „implied author” kifejezés mintája szerint – a tanúságtétel implikált nyelvének lehetne nevezni (amely nyelv mindig is differenciába lép az előzetesen valamiképp meghatározható, identifikálható vagy elvárt tanúsággal, keresztülhúzva a tanúságtétel igazságát avagy autoritását, megnyilvánítva az elsődleges tanúságtétel lehetetlenségét). Talán ebben jelölhető meg az irodalom szerepe: ez nem annyira egy igazibb, megbízhatóbb (épp ellenkezőleg) tanúságot nyújt az elsődleges vagy elvárt tanúságtétel helyén vagy helyett, hanem annak lehetetlenségét prezentálja, inszcenírozza vagy reflektálja, ezt a lehetetlenséget ugyanakkor mint a kimondatlant (vagy ennek ígéretét) hívja. Vagyis mintegy médiummá avatja ezt a lehetetlenséget.

S.R.: A másik újraértésre szoruló irodalomelméleti fogalom a kötetben az Általad írtak alapján az intertextualitás kérdése lehet. Esterházy Javított kiadásának és Harmonia Caelestisének egymásrahatása kapcsán infratextusról beszélsz, Sebaldnál pedig egyenesen hipertextszerűen képzeled el a benjamini jelenlétet. „Az olvasás ekképpen mintegy »két« tanúságtétel között történik, illetve operál: abban az eseményben […], mely testamentáris jellé változtatja az eldönthetetlen, a tanúskodás kihívásának történését mint az »első« tanúságtétel hiányát [ez a HC–JK viszonyban kiváltképp szembetűnő – S. R.] és ami csak egy »második« (ekként akár virtuális) tanúságtétel felől minősül eseménynek.” Az utóbbi Sebaldnál egyértelműen az olvasatod vezérli, és megfejtését adhatja a furcsa terminushasználatodnak. A Légiháború és irodalom értelmezésekor Sebaldnál a traumát nem politikailag interpretálod, hanem szerinted épp a nyelv felől adódik lehetőség a fenségest – a kanti, benjamini és adornói allúziókon keresztül – mint a traumatizáció okát és hatását szituálni – miközben ismét csak a nyelv függeszti fel itt az egyértelmű kauzalitást. Ennek köszönhetően képződik meg az a roppant bonyolult, de ugyanennyire impozáns viszony, amelynek révén natúra és technológia között nem ellentétet állítasz fel, hanem azokat egymásba hajtva éppen a nyelv tanúságát zárod el olvasatodban mindenfajta referenciától. Vagyis pontosan úgy történik tanúságtétel, hogy a nyelv bejelenti a számadás lehetetlenségét. Itt dobod be a törmelékirodalom kategóriáját, amely összekötődik a testimoniális differencia „restance” jellegével, egyfajta maradvánnyal vagy ülepedéssel – nekem itt a derridai hamu, illetve a parikkai (szilícium)por natúrát és technológiát összekötő jellege ugrott be. Tehát az állításod, hogy a fenséges tapasztalata, amelynek kiindulópontja Kantnál a természet, lényegében a háború pusztításának köszönhetően állhat elő: nem egyszerűen úgy, hogy a lebombázott épületek a civilizáció pusztulását jelentik, és így a háború egy „természetes” állapot (bomlási-újjászületési folyamat?) parciálisan visszaállító, de egyben reintegráló aktusa. (A reintegrációt valamifajta romantikus, a természet körforgását valló rehabilitáció módján értem itt, amelyet bár átszakított a háború mint technológiai intervenció, végső soron azonban ennek visszaállítását eredményezi). Hanem úgy is, hogy a tanúságtétel rejtjel (chiffre), míg maga az emlékezés a háborúra előhívja az immunizáló stratégiákat, azok érzéketlenítő (önaneszteziologikus) hatását, amely viszont szintén a fenséges egyik aspektusává válik Nálad. Beszélnél egy kicsit arról az antropológiáról, amely így a (hadi)technika által kiváltott katasztrófa és a természettörténet sebaldi fogalma összefüggéseiben létrejöhet, mert ezt rendkívül érdekesnek és példanélkülinek találtam a tanulmányodban.

L.Cs.: Az inter- vagy hipertextualitás kérdésköre ugyancsak ennek a performatív dimenziónak lenne a közelebbről szövegelméleti vonatkozása. Hogyan lép kapcsolatba egyik szöveg a másikkal – ez azt is jelenti, hogyan tanúskodik egyik szöveg a másikról, annak kimondatlan mozzanatairól, továbbá általánosságban: miért utalja rá magát egy szöveg már mindig is egy másik, akár virtuális szövegre (pl. infratextusra) mint másik tanúságtételre vagy ellenjegyzésre? Azért, hogy egyáltalán tanúskodni tudjon vagy legalábbis ennek ígéretét adja? E másik szöveg persze egyfajta ellenállást is kifejthet az aktuális szöveg testimoniális funkcióival szemben (pl. ilyesmiről is szó lehet a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás közötti viszonyban). E két szöveg közötti viszony alighanem tanúság és fikció viszonyaként is értelmezhető (ahol a két tag nincs egyszer s mindenkorra előírva, a tanúság és fikcionalitás effektusai váltakozhatnak is a két szöveg között). Ebben az ígéretszerűségben egyébként a Derrida-féle „mintha” vagy „talán” mozzanata is ott működik, ami azonban nem annyira kognitív eldöntetlenséget, hanem magának az ígéretnek az aspektusát jelenti. A hipertextualitást Sebaldnál mint a posztmodern szövegközöttiség példáját igyekeztem elemezni, az ő saját és a Benjamin szövege közötti egymásbaíródás hipertextuális viszonyként megy végbe (ez ismét a metanyelvi vagy metatextuális pozíció lehetetlenségét feltételezi akár történeti-poétikai síkon). A másik kérdésed Sebald kapcsán elég nehéz összefüggést céloz: az antropologikum kérdése ott természet és történelem összefüggése mint egyfajta „unvordenklich”, traumatikus kereszteződésük felől válik virulenssé, radikálisan megbontva a történelemfilozófiák óta megszokott előfeltevést, miszerint az ember maga csinálná a történelmét, de legalábbis képes lenne tanulni belőle. Ezt a humán értelemben felfogott antropológiai létmódot húzza keresztül a „Naturgeschichte”, kimozdítva annak koordinátáit pl. egyfajta animalitás irányába (hogyan válik az ember önmaga animális másikává), jellemző módon a technológiával szemközt. Itt nyílik meg a tanúságkomplexum politikai antropológiai dimenziója: hogyan képes/képtelen az ember önmagát mint embert tanúsítani (hiszen maga ez a képesség alapozná meg magát az antropologikumot mint nyelvi-kulturális értelemben létrehozott entitást), hogyan válik kérdésessé éppen ezen kompetenciája?

S.R.: A világirodalom koncepcionalizálásának lehetőségei újabb kurrens téma, amellyel foglalkozol: „lehetséges, hogy a »világirodalom« ilyen nem-időbeli [ti. a benjamini fordításelmélet messianisztikus merőlegese a jelenre – S. R.] konstellációkban (nem) kereshető? Lehetséges, hogy a »világirodalom« nem pusztán szövegekből és ezek kanonikus alakzataiból áll, hanem olyan fordítás- és értelmezéseseményekben jelentkezik szóra, melyek a »tiszta nyelvet« mint a világirodalom, pontosabban: a világirodalmivá-válás virtuális infratextusát jelzik, egyfajta utó-élet (nem időtlenség) formájában?” A záró tagmondatokkal elkerülöd, hogy az eseményeket a manapság népszerű jelenetek (Campe, Stingelin, Benne, stb.) alá sorold be, sőt Schüttpelzen éppen a túlzó/túlzott empirizmusa miatt vered el a port pl. Derrida kapcsán – ebből a szempontból egyébként szerintem jogosan. Ehelyett az eseményiséget inkább a kísérlettel kapcsolod össze Kosztolányi és Nietzsche segítségével, egyfajta derridai-stiegleri artificiális, de nem művi kapcsolatteremtésként forrásszöveg és transzformációi között. Ez egy másik problémával is összekapcsolódik a köteten belül, nevezetesen a dekanonizáció szükségszerűségével, ami a világirodalom megközelítésében egyáltalában felveti Nálad a fordítások működését mint a „világirodalom” kialakítóját.  Egyrészt persze ott van az olvasás oldalán ez, mint arról már volt szó, de, másrészt, az írás oldalán mutatkozik meg az igazi kísérleti horizont, ha jól értem, méghozzá Esterházy kapcsán a Javított kiadásban, amikor olvashatatlanná teszi a Harmonia Caelestis szövegét, vagyis amikor a referenciális kommentárok megnyitják a többértelműséget. Nálad nem a kísérletről adott tanúság, hanem a tanúságtétel kísérleti jellegéről lehet szó ezért. Ez mit takar, mit foglal magában, mert nyilván nem egy rheinbergeri vagy latouri (bár rájuk hivatkozol) elgondolásról van szó?

L.Cs.: Benjaminból indulva valamiképp engem is az érdekelne a fordítás-kérdésben, mikor és hogyan „lép közbe” annak effektusa, amit ő „tiszta nyelv”-nek nevez. Ez talán azzal áll összefüggésben, amit fentebb a tanúságtétel implikált nyelvének neveztem, egyfajta materialitás vagy materiális megszakítás értelmében (az „elsődleges” tanúságra vetítve). Ez ugyanakkor virtualitást is jelentene, egyfajta emergenciát (a de Man-féle performatív átmenet, „passage” értelmében) a szövegekben, olvasásukban, vagyis nem szubsztanciát vagy szubsztrátumot. Magának a fordításeseménynek a történését, ennek lezáratlanságát – ez vezet a kísérleti létmódhoz is (Benjamin a fordítást „ideiglenes”-nek, „vorläufig”, nevezte, a nyelvek kölcsönös idegenségével való szembesülés móduszaként). Egy szövegnek sosem csak egyetlen, végérvényes fordítása lehetséges és a nyelvnek ez a lezáratlansága (Kosztolányi: „a nyelv sosem készül el.”) ismét csak történést jelent (a „mintha” módján). A kísérletszerűség ezért volt fontos, hogy egyrészt közelebb kerüljünk ehhez a történő jelleghez, lezáratlansághoz, nyitottsághoz, másrészt a nyomszerűséghez, egyszerre materiális és immateriális inskripciókhoz, beíródásokhoz és harmadrészt a kísérleti összefüggéseknek is van (már Nietzschénél) egy politikai antropológiai jelentéssíkjuk („Önmagunk kísérleti állatai akarunk lenni”). Sőt, a lezáratlanság kapcsolatba kerülhet a Nietzsche-féle „keletkezés ártatlanságá”-val – és ez potenciálisan a tanúságra mint az igazságosság médiumára mutathat vissza, természetesen itt is alapvetően performatív jegyek révén (pl. a megbocsátás mint tanúsítás értelmeződik Kleist és Esterházy kapcsán). A nyomhoz még annyit, hogy ott hivatkozom a Derrida-olvasó Hans-Jörg Rheinbergerre (a tudománytörténet és -elmélet egyik német korifeusára), de tudatában vagyok annak, hogy a természettudományos értelemben vett experimentális kultúrák nyomfogalmát el is kellene valamiképp, részben határolni a nyelvi-textuális nyomszerűségtől, szóval itt mind potenciális interferenciák, mind differenciák fennállnak. Ez egy érdekes kutatási irány lehetne.

S.R.: Ha már elkerülöd a jeleneteket, illetve a (fikciós) filológiai gyakorlat referenciális-empirikus horizontja a Te felfogásodban éppen hogy erősíti a nyelvi figurativitást: a filológia kérdése is előkerül a könyvben. Kétfajta viszonyt vizsgálsz meg. Az egyik az a materiális filológia, amelyet deduktívnak nevezel, mert a mű csak visszafejtett mediális feltételrendszere révén kapja meg sajátosságait (Gumbrechtet hozod példaként). A másik Szondié, aki induktív módszert használ, és akivel végülis bővebben foglalkozol: egy rendkívüli állapotot állapítasz meg abban, hogy a szöveghelyek felől folytonosan a műalkotás felé mozdul el. Itt példaszerűség és példanélküliség (nem általánosság) viszonyát vizsgálod a filológiai diszpozícióján keresztül: „Ez az írásszerűség lehetőségfeltétele a példának, a példaszerűségnek, az exemplaritásnak, ugyanakkor ennek következtében válhat a példa hamis példává, hamis tanúsággá.” De Szondinál mégsem az írás (és az ehhez kötődő egyéb faktorok) materialitásán áll vagy bukik a dolog szerinted. A kérdésem az lenne, hogy mit értesz filológia alatt, vagy miként lehet a tanúságtételnek filológiája? Illetve mennyire alkalmazod ezt a Szondi-féle beállítódást az Esterházy-olvasatodban?

L.Cs.: Az írásszerűség megint csak a testimoniális differenciát feltételezi, hogy tehát egy szóban elmondott tanúság és annak lejegyzett formája között mindig óhatatlanul különbség létesül, hogy a tanúság utólagos lejegyzésében, leírásában és elszakításában a tanúságtétel megtörténésétől vagy mozgásától már mindig is ott kísért a hamis tanúság veszélye. Ezt pl. a példaszerűség kapcsán próbáltam körüljárni a Hölderlin-Szondi-Heidegger fejezetben. A másik: nyilván a filológiának evidens kérdése, hogy mi és hogyan jegyződött vagy íródott le egy szövegben vagy elkészültének különböző fázisaiban, a különböző szövegváltozatokban, külön-külön, de egymáshoz képest is. Amivel megpróbálkoztam ebben a fejezetben, az (per analogiam infratextus-hipertextus) az, hogy a szövegek vagy szövegváltozatok közötti viszonyt testimoniális kapcsolatként határozzam meg. Itt ismét a performativitás köszön vissza, hogy tehát a szövegek és változataik közötti viszony nem annyira tárgyi-referenciális, de még csak nem is szó szerint vett materiális módon jelenne meg számomra, hanem alapvetően mint performatív viszony, ezen belül mint tanúskodási összefüggés, azaz egyik szöveg hogyan tanúskodik a másikról (arról mint nem-jelenlevőről), az előszöveg a későbbi szövegről és vice versa. Ez időbeli viszonylatokat is érint, egy textuális temporalitásban, itt szóba jön a jövő kategóriája, ami mindig is az ígérettel áll összefüggésben, megengedve azt, hogy az időbeliség összefüggéseit is performatív viszonyként értsük. Itt a Szondi és Heidegger közötti vita is tanulságos kontextusnak minősült. Na most nem tudom, kissé félek is, hogy más kollégák mit szólnak a Szondi-kritikámhoz, én úgy érzékelem, hogy a Szondihoz való viszonyom lényegesen kritikusabb, mint ahogy Te ezt jóakaratúan megállapítottad, szóval Szondi esztétista reflexeit (pl. a műalkotás mint esztétikai fenomén egyféle szuverenitását) kíséreltem meg kritizálni vagy dekonstruálni (ez a példaszerűség közegében politikai, de akár etikai kérdéseket is érinthet, és ezek leglátványosabban valóban az Esterházy-fejezetben állnak elő). Régi vesszőparipám az esztétizmus ilyen mintájának bírálata, persze, ha valaki nagyon sokat bírál valamit, könnyen lehet, hogy függ is tőle – néha nem vagyok biztos benne, hogy nem ez az eset áll fenn nálam is.

S.R.: Ezt az előzőt Esterházy kapcsán azért is kérdeztem, mert van valamifajta sajátos performatív ereje is az írásaidnak; nemcsak az, hogy az ember esetleg az általa kevésbé értékelt/kedvelt szerzők olvasásához is kedvet kap az interpretációidnak köszönhetően – számomra Benjamin volt ilyen Az olvasás ismétlése c. könyved után, illetve Ricoeur a mostani könyvedet követően. Hanem demonstratíve is performatív az írásmódod (egyre inkább, ahogy látom), vagyis mintegy színre viszed azt, mihez lehet az új elméletekkel hozzáférni. Így vegyük például Esti Kornél esetét a bolgár kalauzzal, amelyet általában az interkulturalitás idegenségtapasztalata felől szokás olvasni, Te viszont a kutyáról készült képre koncentrálással egy másfajta idegenség felől érted a novellát: az antropocentrizmustól történő távolodásra futtatod ki olvasatod.

L.Cs.: Ehhez csak röviden annyit (hiszen az ember pont ezeket látja önmagában a legkevésbé, ehhez külső tekintet kell), hogy számomra is, mint legtöbbünk számára, az a legnagyobb elégtétel, ha az ember rá tudja irányítani a figyelmet bizonyos szerzőkre, szövegekre, problémákra, hogy mások is kedvet kapnak valamiképpen ezekhez hozzászólni, továbbgondolni vagy akár kritizálni, valamilyen értelemben érdekeltté válnak a kérdésfeltevésben, abban a problémakörben, ami ezáltal megnyílik. A másik felvetésedhez a bolgár kalauzzal és a kutyával: egy ideje egyre jobban érdekel a humanitás-animalitás összefüggés, hogy a manapság „poszthumanizmus”-nak nevezett jelenséghalmazt hogyan tudnám legalábbis a magam számára érthetővé vagy értelmessé tenni. És ahogy mondod, kiemelten fontosnak vélem, hogy ne csak kognitív módon vessünk számot az ide vonatkozó pozíciókkal, elméleti fejleményekkel, hanem hogy magukban a(z adott esetben nagyon is kanonikus) szövegekben tudjuk megmutatni ezeket a kérdéseket, pl. olyan textuális törések formájában, amelyek bizony ott húzódnak ezekben a szövegekben is. Vagyis hogyan hozzák maguk a szövegek mozgásba ezeket a kérdéseket, olyan módon, aminek eddig nem tulajdonítottunk elég nagy jelentőséget. Optimális esetben az új kérdések új optikát is magukkal hoznak, mellyel a szövegek másként, másról bírhatók szóra.

S.R.: Egy kicsit furcsának hathat a kérdés: már amikor a tartalomjegyzékre ránéztem anno, felmerült bennem, hogy Kleisttől a vendégség témakörében miért maradt ki az Amphitryon (bár Sosias Szondi révén megjelenik Nálad), hiszen az a darabja még inkább tematizálja azt a viszonyt, amiről beszélsz, sőt olyannyira, hogy a francia nyelvben egyenesen a jó házigazdát nevezik így a dráma megjelenését követően. Aztán elolvasva mindkét Kleist-interpretációd tisztább lett, hogy a vendégszeretetet nyilvánosság és titok között szituálod; a vendég/vendéglátó nem ismerete szüli a titkot, ezzel leválasztja a vendégséget a konvenciókról (ahogyan az a tanúságtétellel is megtörténik). Kleistnél ráadásul elbizonytalanodik a vendéglátó és a vendég identitása is, mindig egy átverés, ha úgy tetszik eredendően hamis tanúságtétel a státuszról nyitja meg a vendégség lehetőségét: ezért lehet egyáltalában eseményszerű a vendégség, és nem általános szokások mentén kialakított. A nyilvánosság és a privát szféra (mely utóbbitól szintén eltávolítod a tanúságtételt, tehát nem tereled be valamifajta privát nyelvbe, a belső szó nem marad szubjektíve idioszinkretikus, mint azt a Gadamer-fejezetben megmutatod) viszonya jelenik meg az O. Márkinében is: a nyilvánosság referenciális viszonykijelölése képtelen a tanú azonosítására. A márkiné, aki lényegében immunis (jogai vannak, kötelezettségei nincsenek) már mindig egy konvenció révén (tehát a nyilvánosságnak kiszolgáltatva) bírhat titokkal (ti. öntudatlan fogantatásáról). A két novella szerintem éppen abban kapcsolható össze, hogy a privát szféra (vendégség, áldott állapot) megmutatja: az intimitás szükségszerűen hamis, illuzórikus a tanúságtétel esetében, a tanúság vallomása/megvallása már mindig is elidegenedett.

L.Cs.: Hát legkésőbb itt viszonoznom kell a pozitív méltatást: a Te kérdéseid, kommentárjaid is performatívak, jelesül ez a megfigyelés is a Santo Domingo-elbeszélés kapcsán, hogy tulajdonképpen az egész cselekmény egy hamis tanúságon alapszik. Ez összekapcsolható azzal a tényállással, hogy a tanúság kezdettől fogva hamis tanúság is, sőt lehet, hogy elsődlegesen hamis tanúság, hogy ti. a hazugság, a hamis eskü sosem zárhatók ki, és ez bizonyos értelemben megelőzi a tanúságot (Kleist ezt szépen demonstrálja vagy viszi színre, mint a performativitás szerzője, ha lehet ilyet mondani, minden műfajban, amelyben alkotott, lényegében ez érdekelte). Az Amphytrion – jogos a felvetésed – nagyon erős példa lenne ebben az összefüggésben, nincs is mentségem, hogy miért nem azt elemeztem. A Santo Domingo-novellában a vendégség kérdése izgatott, hogy tehát vendéglátó és vendég pozíciói vagy instanciái miként utólagosak a nyelvi történéssel szemben és hogy felcserélhetőségük is lényegében ebből, a nyelvi esemény általi előidézettségéből magyarázható (ez a szempont némileg elsikkad a vendégség kultúratudományos megközelítéseiben, amelyek szintén hangsúlyozzák ezt a kiazmust, de talán nem eléggé tudják megmagyarázni kiváltóját). A tanúságtétel titokjellegű létmódja mint gondolat megint csak Derridától származik: a titok, ami kihívja a tanúságtételt, de amelyet a tanúságtétel mintegy evokál is, részesedik benne, de produkálja is azt. Ez kezdettől fogva bevonja a nyilvánosság problémáját is – a tanúságtétel sosem választható el a nyilvánosság kérdésétől, több mint egy okból, ez pedig a probléma politikaelméleti tétjeit is jelzi, amelyeket érintek a könyvben. Az alapvető igény itt az lenne, hogyan kerüljük el a tanúság totalizációját egy előzetesen lefektetett nyilvánossági diszpozitívum felől és ezzel talán a nyilvánosság fogalmát is valamiképpen áthelyezzük a tanúságtétel felől.

S.R.: És akkor zárásként egy rövid kérdés: min dolgozol mostanában?

L.Cs.: Két kurrens irányultságról tudok most beszámolni. Az egyik nyelvelméleti érdekeltségű lenne, a nyelv mint médium kérdése elméleti szempontból, itt is a performativitás felől (pl. Wilhelm von Humboldt alapján). A másik irodalomelméletibb és -történetibb lenne, itt a líraolvasáshoz szeretnék visszatérni alaposabban, több szerző kapcsán, az első pontban tartalmazott elméleti összefüggés (legáltalánosabban performativitás és medialitás között) applikatív szándékával is.