Hírlevél feliratkozás

Keresés

A szépirodalmi mű az olyan objektum, amire, esetleg, le tud szállni a Szentlélek

Szilasi Lászlót Olti Dóra kérdezte
Azért az egy csodálatos világ volt, amikor az alkotásnak meg a befogadásnak a szabályrendszere ugyanaz volt. Több esély volt a megértésre, mert mindenki ugyanazt tudta. Ez azt jelentette, hogy az olvasók is írók voltak. A régi magyar irodalomnak a jó részét börtönben írták, mert ott ráértek, a versírást pedig megtanulták az iskolában. Ez egy szép világ volt, mert a megértés általában létrejött. Akkor még nem voltak kritikai műfajok, nem kellett értelmezni, mert valószínű, hogy nagyjából mindenki megértette.

 

(Stiller Ákos felvétele)

 

Olti Dóra: Mióta érdeklődik az irodalom iránt?

 

Szilasi László: Békéscsabán nőttem fel, elég szegények voltunk. A szüleim nem szerettek kirándulni, unalmas volt az élet, kevés volt az esemény. Anyám egy idő után könyvtáros lett, az iskolának, ahová jártam volt egy fiókkönyvtára. Akkor szerettem meg az olvasást. A könyv volt az esemény, a kalandos dolog. A gimnáziumban egy nagyon kedves tanárnő tanított, Sipos Lászlóné. Ő sok mindenre rányitotta a szememet – ő mutatta meg Esterházyt, Hajnóczyt, amerikai kisrealistákat. Ő nagyon fontos volt nekem. De valahogy úgy képzeltem, hogy régész leszek, mert az olyan romantikus – mint később Indiana Jones. Aztán, amikor a régi magyaros szemináriumon megláttam Ötvös Pétert, akkor úgy gondoltam, hogy változtatok. Elvarázsolt egy tanár. Elkezdtem úgy gondolni, ahogy – mint később megtudtam – Michel Foucault is gondolta – ő részben más okból –, hogy okos és finom emberek közt szeretnék élni. A régi magyar tanszéken az akkor negyven éves Herner János volt a legfiatalabb. Így állt akkoriban, 1989-ben, a káderpolitika.

 

O.D.: Hogyan illeszkedik egymáshoz a régi-, a klasszikus- és a kortárs magyar irodalmi érdeklődés?

 

Sz.L.: A régi magyart tekintettem az otthonomnak, de úgy alakult, hogy akkor még nem volt PhD-ösztöndíj, a Tudományos Minősítő Bizottságnak az ösztöndíja helyettesítette. Régi magyaros hely nem volt, és ezért Szörényi Lászlóhoz kerültem, 19. századi témával. Akkor megkérdezte, hogy vers vagy próza. Mondtam, hogy próza. Akkor Kemény vagy Jókai? Mondtam, hogy Jókai. Aztán ő elment nagykövetnek Rómába, és ráhagyott a Dávidházi Péterre, akit nagyon nagy tudósnak és kitűnő embernek tartok. A modern irodalmat inkább a csoporttársaim erőltették. Akkor valahogy ezek átjárták egymást. Szerintem ez úgy van, hogy amikor ráteszed az életedet erre a dologra, akkor nem korszakot választasz, hanem bizonyos problémákat, és a bizonyos problémák nem biztos, hogy figyelnek arra, hogy melyik korszakban helyezkednek el. Ehhez hozzá jött még a deKON-csoport meg a  Pompei című világlap, ami nem foglalkozott a korszakokkal. Olyan szövegek jelentek meg, amiket azóta is olvastatunk mindenféle magyaros órákon. Most már másképpen van egy kicsit. Az a fontos, hogy mihez férsz hozzá, és már annyi mindenhez hozzá lehet férni, hogy több fronton elég nehéz helyt állni. Amióta a tudományos közlemények is meg kell, hogy jelenjenek neten, azóta tulajdonképpen csak az létezik, ami ott fent van, mindenhez hozzáférsz, és valahogy mindig az az érzésed, hogy soha nem teljes a hivatkozási rendszered. Akkor valahogy tényleg a tehetség számított, de biztos, hogy nem voltunk annyira felkészültek, mint egy mostani PhD-s. Gyakorlatilag van egy tíz éves felsőfokú képzés, nyelvvizsgák, internetes felkészültség… Ezen kívül pedig lezajlott, vagy éppen zajlik egy nagy volumenű mediális váltás.

 

O.D.: De nem rossz ez, hogy ekkora anyaghoz férünk hozzá tulajdonképpen? Nem fojtja el az egyéni ötleteket? Hiszen gyakorlatilag elvárás, hogyha valakivel vagy valamilyen problémával foglalkozunk, annak az egész szakirodalmát ismerjük, de ez nem veti vissza a kreativitást?

 

Sz.L.: Auerbach a Mimezis című csodálatos könyvét a második világháború alatt, ha jól emlékszem, az isztambuli germanista könyvtárban írta. Ahhoz tudott hozzáférni, ami ott volt. Nagyon jót tett a könyvnek, hogy csak ahhoz tudott hozzáférni. Ez az irtózatos, fölfoghatatlan mennyiség ma egy kicsit el is vesz a publikációk értékéből. A jelentős publikációk viszont valahogy nyomot hagynak. Érződik, hogy azokban volt valamiféle gondolat. Jókai esetében annak idején könyvtárnyinak tűnt a szakirodalom, de most már mindennek könyvtárnyi a szakirodalma. Ez a publikáljál vagy tűnj el, ez rettenetes. Bizonyos tekintetben én az MTMT-t (Magyar Tudományos Művek Tára – OD) a főellenségünknek tartom. Az is elvárás, hogy legyen külföldi publikációd, pedig vagy olyan dologgal foglalkozol, ami külföldön, a művelt Nyugaton is elmegy, már ha létezik egyáltalán ilyen, vagy nem. A mennyiség szerintem nem öli meg a kreativitást, de nyilván óvatosan kell most már kezelni.

 

O.D.: Mintha a régi magyar irodalom most kevésbé lenne népszerű. Vagy ez korábban is így volt? Ha nem, akkor mi lehet az oka, hogy ma az?

 

Sz.L.: Mindnyájan tudjuk, hogy nehéz helyzetben vagyunk. Az egyetemekre és a kultúrára most nem jut elég forrás. Hamarabb adnak pénzt sportlétesítményekre – ez talán nem demagógia. Az egyetem különböző válaszokat próbál adni. Több iránya van a kilábalásnak. Az egyik az, hogy elvisszük valami életszerű irányba, például legyen kreatív írás vagy kultúraművelés, olyan embereket képezzünk, akik tudnak fogalmazni. A másik meg az, hogy elvetemült tudósokat képzünk továbbra is. Régi magyarban szinte csak elvetemült tudósok vannak. Ott azt állítani, hogy ez életszerű, az igen nehéz dolog. Ez két külön út. Én mindkettőt helyeslem. Nyilvánvaló, hogy a 19. századi, klasszikus magyar irodalom az közvetlenül kapcsolatban állt a régiséggel, és hogy a nemzetre vonatkozó nézeteink a 17. századi politikai költészetben jöttek létre. Ezt ki lehet mutatni. Sok áttétellel, de a politika ma is ezt használhatja. De most is vannak elvetemült emberek, akik ezt a dolgot nagyon szeretik, kutatják. A helyzetünk nem rosszabb, mint korábban volt. Csak mondjuk látványosabb a jelenléte egy modernes embernek, aki sokat ír az Élet és Irodalomba, vagy a 19. századosoknak is, akik megírhatnak egy tudományos esszét például a 2000 című folyóiratba. De az, hogy egy régi magyaros valami esszészerűséggel álljon elő a saját területéről, az ritkább. Amióta viszont a három tanszék, a régi-, klasszikus- meg a modern magyar irodalom egyesült itt Szegeden, azóta talán mégiscsak többet beszélgetünk, és közelebb kerültek az álláspontok egymáshoz.

 

O.D.: Mi az, amit csak a régi magyar irodalomból tanulhatunk meg?

 

Sz.L.: Azért az egy csodálatos világ volt, amikor az alkotásnak meg a befogadásnak a szabályrendszere ugyanaz volt. Több esély volt a megértésre, mert mindenki ugyanazt tudta. Ez azt jelentette, hogy az olvasók is írók voltak. A régi magyar irodalomnak a jó részét börtönben írták, mert ott ráértek, a versírást pedig megtanulták az iskolában. Ez egy szép világ volt, mert a megértés általában létrejött. Akkor még nem voltak kritikai műfajok, nem kellett értelmezni, mert valószínű, hogy nagyjából mindenki megértette. Ez aztán szétrobbant, ez az ősi rendszer. Ma már valahogy teljesen széttart, azért tombolhat a mi szakmánk még egy ideig, az értelmezés, a közvetítés a szöveg és az olvasó között. Számomra ez például nagyon tanulságos.

 

O.D.: A legutóbbi, Népszabadságnak adott interjújában azt mondta, hogy a szépírói léte közelebb áll a szívéhez, mint a kutatás vagy az egyetemi oktatói munka. Erről tudna még mesélni? Ez miben nyilvánul meg? Ez inkább érzelmi, mint tettekben megragadható?

 

Sz.L.: Igen, de remélem, hogy ez nem látszik kívülről. Valamikor úgy éreztem, hogy az üdvösségemnek a tétjeit a tudományos munkákra helyezem. Úgy gondoltam, hogyha üdvözülni akarok, bármiféle értelemben, akkor meg kell írnom ezt a pompás könyvet, Balassi Bálint költészetének utóéletéről 1594 és 1632 között, mert ha jól megcsinálom, akkor az nagyon jó lesz. Megjelent ez a könyvem, amin éveket dolgoztam. Írtak róla egy-két-három recenziót, és akkor azt éreztem, hogy ebben a könyvben nincs más, csak az, amit én beletettem. És ez nem olyan nagyon lelkesítő. Megcsinálod, hivatkoznak rá, elindít bizonyos folyamatokat, van recepciója, része lesz a diskurzusnak, de nem kielégítő. Amikor ezt írtam, akkor már dolgoztam az első önálló regényemen, és amikor az megjelent, akkor azt éreztem, hogy abban nem csak az van benne, amit beletettem, hanem mindaz is, amit az olvasók gondolnak. Ezt nem hittérítő szándékkal mondom, de a szépirodalmi mű az olyan objektum, amire, esetleg, le tud szállni a Szentlélek. Emiatt most az üdvösségemnek a tétjei inkább a szépirodalomban vannak. De Rilkének teljesen igaza van, hogy valahol pénzt is kell keresni. Muszáj, hogy legyen egy szeretett civil hivatás. Szerintem nagyon sok szemét jön létre – ezt mint irodalomtörténész mondom. Ha azt nézzük, hogy milyen irodalmi termés születik, akkor azt látjuk, hogy az ok gyakorta éppen az, hogy ma sokan szépirodalomból próbálnak megélni. Nekem jó, hogy a pénzkereső szakmám is az irodalomhoz kötődik, ez kivételes helyzet. Nagyon szeretek tanítani, de valahol talán tényleg volt egy olyan folyamat, hogy apránként értelmiségivé váltam, és aztán valahogy átkerültem a termelő oldalra. Akárhogyan is: muszáj azt csinálni, amit az ember a szíve mélyén gondol, különben megrohad.

 

O.D.: A szépirodalmi műveihez korábbi interjúiból úgy tűnik, mintha magukat adták volna a témák. Ezt hogyan kell elképzelni?

 

Sz.L.: Úgy szokták mondani, hogy a téma az utcán hever. Nem hever. A retorika szerint a matéria hever az utcán, az anyag, és amikor föltesszük az értelmező kérdéseinket, akkor alkotunk az anyagból témát. A Szentek hárfájának a témája tényleg elég régóta gyötört, azt nem kellett keresnem. Amikor már megírtam, elég sokat írtak róla, és sok helyen jártam vele, és akkor valahogy eszembe jutott, hogy Békéscsabán, az Ifjúsági Házban, mintha ki lett volna állítva Omaszta Mátyás meg a felesége, nagy olajfestményeken. De erre nem emlékeztem, amikor az anyag összeállt. Az anyagban az is érdekes, hogy néha nem tudod, hogy honnan jön vagy micsoda is pontosan. Ott tehát nem kellett keresni valóban. A Harmadik híd az meg úgy állt össze, hogy volt ez a hajléktalan, Lőrincz Sándor nevű haverom, akivel öt éven keresztül minden nap találkoztam. Az ő élete: miért nem hal meg, milyen kapcsolatai vannak az embertársaival, becsajozott, a csaját elszerették tőle, aztán a csaja meghalt, ő is majdnem utána halt – ezek valóban adták magukat. Szerintem akkor találod meg a témát, amikor van egy erős képszerűsége, ami gyötör. Ha látod ezt a képet, és nem tudod elkergetni, akkor egy idő után egyszerűbb, ha megírod. A most készülő új szövegben az volt a kép, hogy a szegedi egyetemi könyvtárnak a helyén régen egy korcsolyázó-, illetve csónakázótó állt, és akkor egyszer, karácsony előtt világosan látni véltem azt a tavat. Ezeket nem lehet elkerülni. A képek megkeresik az embert. Szóvá akarnak válni.

 

O.D.: Van-e titka a szépírásnak? Dragomán György például azt mondja, hogy minél többet kell olvasni és írni. Mit gondol erről?

 

Sz.L.: Vannak olyan szerzők, akik nem tudnak olvasni. Idegesíti őket, féltik a stílusukat a befolyásolástól. Szerintem olvasni sokat kell, de írni nem kell sokat. Az én életem olyan természetű, hogy amikor ún. szorgalmi időszak van, akkor nincs olyan összefüggő idő, amikor le tudnék ülni, el tudnék menekülni. Akkor kis cédulákra mondatokat írok. Nem kell sokat írni, de egyszer aztán neki kell feküdni. Én is a Harmadik hidat végeredményben nyolc hét alatt írtam. Most vezetek Kreatív írás szemináriumot, és ott előkerült a probléma, hogy a történő irodalomban sok a hulladék – mondtam én. Kicsit beszélgettünk róla, és akkor egy kitűnő hallgató azt mondta, hogy hát, végül is: van hely. Miért ne írnának hulladékot is? Elfér. Van hely. Szerinte itt vannak a bölcsészek, a kritikai élet, az értelmezők, a portálok, és minden elfér, mert van elég hely. Majd kirostálja az idő vagy a bíráló szakma. És ez érdekes, mert ez nekem így nem jutott eszembe. Valószínűleg azért, mert beleragadtam a papíralapú hordozókba, ahol lehet, hogy nem kevesebb a hely, de az az érzésed, hogy kevesebb, míg ezzel szemben a felhő alapú rendszerekben ez talán már nem így van.

 

O.D.: Hogyan látja a bölcsészek a helyzetét? Korábban utalt rá, hogy mintha a cél a bizonyítás lenne, hogy van helyünk a világban. Mi most a presztízsünk, a státuszunk tulajdonképpen?

 

Sz.L.: Nem szeretném bizonygatni vagy erősíteni a pozíciónkat, de szerintem számos olyan probléma van a világban, ami inkább bölcsészeknek való. Úgy látom, hogy a természettudományos problémák előbb vagy utóbb megoldódnak. Legyünk kedvesek az idegenekkel… Mi történik akkor, amikor a nemzet fogalma már felbomlóban van… Mi a helyzet a nyelvvel… Ezer és egy probléma, ami megnehezíti az életünket, és elsősorban a bölcsészgondolkodás tud kivezetni minket ezekből. Abszolút mértékben van feladatunk, és egyre többet ér az, hogy képesek vagyunk fogalmazni. Nem a kreatív írásra gondolok. Hanem egyáltalán: a fogalmazásra. Szerintem az igaz – ahogy Márai Sándor mondaná –, hogy az ábra átvette az uralmat a szöveg fölött, az ismeretközlésben biztosan. De néhol mégiscsak szöveget kell termelni, az ábra mellé kell egy értelmező szöveg. Ennek az értéke folyamatosan növekszik, mert az ábrát nem szoktuk még meg.

 

O.D.: Hogyan látja a mai hallgatókat, ha lehet egyáltalán homogén képről beszélni? Van valami változás a korábbiakhoz képest?

 

Sz.L.: Nem tartozom azok közé, akik egyöntetűen kritizálják a hallgatókat. Szerintem a kritika ugyanis sokszor abból fakad, hogy az oktatók, akik általában idősebbek, mint a hallgatók, nem értik, hogy a tanítványaik milyen képességekkel, képzettségekkel rendelkeznek. Azt mindenki látja, hogy már megint itt van egy szerencsétlen, aki nem olvasta Homéroszt. De azt már nem látja mindenki, hogy az internet világában mennyivel jobban mozognak, mint mi. Általában elsősöket tanítok, és most, ebben az évfolyamban van egy-két nagyszerűen fölkészült ember. Próbálok odafigyelni, amikor mondanak valamit. Most már harminc év a korkülönbség, vannak generációs problémák, de próbálok nyitott maradni. Elégedett vagyok a hallgatókkal, de nyilván az lenne a jó, ha többen lennének. De hát ezen meg dolgozunk.

 

O.D.: Milyen egy bölcsész ideális napja? Sokszor említi az órákon, hogy mindig olvassunk olyat, amit nem kötelező. Hogyan lehet ezt beépíteni a mindennapokba?

 

Sz.L.: A bölcsész mindennapja az olvasás. Rajta kívül úgyse olvas már senki. Én például nagyon hiszek a napirendben. Amikor felkelek, akkor belenézek a világszéles hálóba, megpróbálom elboronálni az e-mailjeimet, és utána vagy elmegyek tanítani vagy otthon dolgozom. Ez vagy olvasást jelent vagy írást. Hogyha, mondjuk, tárcát írok vagy tanulmányt, annak úgy látom, hogy a délelőtt az időpontja. Megebédelek, és utána szoktam olvasni két órát. Csodálatosan édes a kultúra. Nemrégiben egy kicsit gyengélkedtem, és amikor a kis megpróbáltatás után újra visszatérsz a kultúrához, hát, az valami csuda. És hogyha ezt a napi két órát tisztán tartod a művelődésnek, ami nem szakmai vagy nem pénzkereseti valami, az jó. Aztán szoktam aludni egy órácskát, majd pedig egy kicsit sportolok, és akkor este megint lehet olvasni. Nagyjából ugyanez van, amikor írok. Valami napirendhez ragaszkodni kell. De lehet, hogy csak kockafejű vagyok.

 

O.D.: Egyszerre több könyvet olvas? Ha igen, mennyit?

 

Sz.L.: Igen, három-négyet. Mindenképpen van egy olyan kupac, hogy világirodalom meg magyar irodalom. Világirodalomban általában van valami kortárs, meg most például próbálom ezeket az újrafordításokat elolvasni – Dante, Goethe, Shakespeare. És magyar irodalomból szintén, vannak régi elmaradásaim, Márai naplója például, ezen felül pedig több helyről kapom a frissen megjelent köteteket, tehát mondjuk, négy kupac van. Továbbá: eddig nem éreztem magamat elég érettnek a Holokauszt irodalmához, és most ott is próbálom behozni a lemaradásomat. Az egész nagyon üt, nem lehet abbahagyni annak a vizsgálatát, hogy ez végeredményben hogyan is történhetett meg. Ez egy ötödik kupacom, olyan két éve. Van vele dolog.

 

O.D.: A kortárs magyar irodalomból milyen szöveget kell feltétlenül elolvasni?

 

Zoltán Gábor Orgia című kötetét mindenképpen javaslom, ez egy nagyon jó és fontos könyv – a magyar nyilaskeresztesekről. Aztán Németh Gábor könyvét, az Egy mormota nyara címűt – sokan szóltak hozzá az idegenek mozgásához, ez pedig nagy kontextusba állítja ezt a dolgot, hogy hogyan viselkedjünk az ide érkezőkkel. Mindenképpen el kell olvasni, hogy hogyan fordította Nádasdy Ádám Dantét. Ma nagy fordulat zajlik a magyar fordítások történetében. Eddig az a fordítási stratégia volt érvényben, amit Szenczi Molnár Albert dolgozott ki 1607-ben, hogy mindent azonos jelentéssel és azonos formában kell közzé adni. Ez nem biztos, hogy így minden tekintetben a leghelyesebb. Lehet, hogy a forma nem fontos, és lehet, hogy nem kell ragaszkodnunk a jelentéshez, hanem mindenestől hozzáférhetővé kell tenni a szöveget, és ez szerintem mindenre igaz. Olvasod, és nem taszít a régisége. Mondjuk, engem nem taszít, mert a régi magyar irodalom is éppen eléggé régi. És mégis csodálatos. Nemrégen Szegeden járt Thomka Beáta. Arról szólt az előadása, hogy a világirodalom kutatása tekintetében most elég fontos, amikor van egy olyan migráns, aki vagy elfogadja a befogadó országnak a nyelvét, vagy már ott született, és nem az ősei nyelvén ír, hanem az új országa nyelvén. Eddig úgy gondoltuk, hogy a nyelvek adnak egy elméleti keretrendszert ahhoz, hogy hogyan látod a világot, és ez az elsődleges keretrendszer. Most úgy néz ki, hogy ezek az emberek, akik nem az anyanyelvükön írnak, nem a nyelv, hanem a fikció segítségével közvetítik az ő korábbi világukat. Eddig úgy gondoltuk, hogy az anyanyelvünk berendezkedése szerint látjuk a világot. Ezek szerint ez nem biztos, hogy így van. A fikció talán fontosabb. Áthat a nyelveken. Átitat.