„Folyamatosan ettem az információt, de megemészteni nem tudtam”
- Részletek
Halász Gábort Sifter Veronika kérdezte
Eredetileg két évre szerződtem a Ballet National De Marseille-be, de aztán öt és fél év lett belőle, és azt gondolom – noha a várost nem kedveltem meg –, hogy akkor ez a lehető legjobb hely volt a számomra. A társulat vezetője, az építész végzettségű Fréderic Flamand nagyfokú önállóságot biztosított a társulat tagjainak. Mi kreáltuk és szerkeszthettük a mozgásanyagokat. Olyan csoportban dolgoztunk, amiben nagyon magas fokú volt a belső kommunikáció.
Miskolc, Budapest, Drezda, Marseille, majd ismét Miskolc és Budapest. Halász Gáborral nemcsak azokat a városokat vettük sorra, amik pályája során jelentőséggel bírtak, hanem azokat a véletleneket, döntési helyzeteket is, melyek útja során végig kísérték.
(Didier Philispart felvétele)
Sifter Veronika: Azt írod magadról, hogy húsz éves korodig a tánc csak hobbi szinten volt jelen az életedben. Hogyan lesz egy miskolci hip-hop táncosból a Budapest Kortárstánc Főiskola hallgatója?
Halász Gábor: Igazság szerint ez a miskolci tánciskola struktúrájának és a tanárnőnek L.Tóth Evelynnek volt köszönhető. A suliban a hiphop mellett modern táncot is tanítottak, ahol egy koreográfiához egy duettben szükség volt fiú táncosra is. Bár nem lelkesedtem az ötletért, más választásom nem nagyon volt; elkezdtem bejárni a modern tréningekre is. Megtetszett ez a világ, bár a szüleim először nem lelkesedtek azért, hogy hivatásos táncos legyek. Ahhoz a feltételhez kötötték a felvételit, hogy elvégzem az épületgépész technikusi szakot.
S.V.: Ehhez képest pár éven belül már egy nemzetközi ösztöndíj program részese voltál.
H.G.: Ami egy újabb véletlen hozadéka volt. Másodéves voltam a főiskolán, és egy korábbi vonattal előbb érkeztem fel a Trafós próbánkra, mint ahogy terveztem. A színházban hatalmas tömeg fogadott, és megtudtam, hogy most zajlik a „Dance Apprantice Network Accros Europe - D.A.N.C.E II.” program válogatása. Kézzel írtam önéletrajzot, tekintve, hogy nem volt túl hosszú – úgy mentem be a terembe a válogatásra. A balettnál azt éreztem, hogy csúnyán elvérzek – különösen a Táncművészeti Főiskola növendékeit látva –, de aztán a kortárs órán jól éreztem magam. Legnagyobb meglepetésemre továbbjutottam az első fordulóból, és döntenem kellett, hogy vállalom-e a kiutazást Aix-en-Provance-ba a második fordulóra.
Amikor kiderült, hogy a második körben is megfeleltem, az első gondolatom az volt, hogy de kár – úgysem fogom tudni miből finanszírozni a képzést, ami rengeteg utazással is járt. A szüleim viszont azt mondták, hogy ez egy nagyon nagy lehetőség és mindenben támogattak.
A Kultúra 2000 keretprogram keretében létrejött D.A.N.C.E erőssége abban rejlett, hogy a bázisként szolgáló drezdai „Palucca Hochschule für Tanz” intézménnyel karöltve négy társulat művészeti vezetője dolgozott velünk. Wiliam Forsythe (The Forsythe Company), Wayne McGregor (Random Dance), Angelin Preljocal (Balett Preljocal) és Fréderic Flamand (Ballet National De Marseille) vállalták, hogy a két éves képzés alatt, a program résztvevőivel együtt színpadra állítanak egy-egy saját koreográfiát. Több volt ez, mint egy gyakornoki program; a társulatokkal együtt dolgozva olyan sokszínű és intenzív képzést kaptunk, ami azt hiszem, Európában és világszerte is csak keveseknek adatik meg.
S.V.: Ennek köszönhetően kaptál állandó szerződést is Marseilles-ben.
H.G.: Eredetileg két évre szerződtem a Ballet National De Marseille-be, de aztán öt és fél év lett belőle, és azt gondolom – noha a várost nem kedveltem meg –, hogy akkor ez a lehető legjobb hely volt a számomra. A társulat vezetője, az építész végzettségű Fréderic Flamand nagyfokú önállóságot biztosított a társulat tagjainak. Mi kreáltuk és szerkeszthettük a mozgásanyagokat. Olyan csoportban dolgoztunk, amiben nagyon magas fokú volt a belső kommunikáció. Tanultunk egymástól, folyton cserélődtek az alá-és felérendeltségi szerepek – így lehetőségünk volt megtanulni egy bizonyos professzionális alázatot.
A táncosok saját koreográfiái a társulat „Carte Blanche” repertoárjának részét képezték, a kisebb munkáinkat pedig nemzetközi szinten is értékesítették, ezzel biztosítva előadás lehetőséget a darabjainknak.
Ahogy viszont teltek az évek és örök szerződéses tag lettem, egyre kényelmesebb lett az életem Marseilles-ben. Éreztem, hogy kopik ki belőlem a motiváció és egyre kevesebb dolog inspirál. Megvolt számomra a saját univerzumom, de épp azért nem tudtam kiteljesíteni, kinyitni a világom, mert ebben a közegben voltam. A végső lökést talán az adta, amikor beszélgettem az egyik balettmesteremmel és szóba jött, hogy már öt éve itt vagyok, noha eredetileg kettőre jöttem; nevetett és annyit mondott, hogy eredetileg ő is két évre tervezett, de már huszonöt éve itt van.
Ekkor döntöttem úgy, hogy hazajövök. Elkezdtem előkészíteni az itthoni életemet, majd vettem egy használt autót a hazaköltöztetéshez (nem volt sokkal drágább, mintha repülővel mentem volna, de így a turnék alatt gyűjtött emlékeim mind-mind magammal tudtam hozni), majd egy hajnali indulás után egészen Ljubljanáig vezettem. Ezer km-t egy nap alatt. Jó kis road movie és méltó búcsú volt.
S.V.: Mi várt idehaza?
H.G: Eltöltöttem egy évet otthon, Miskolcon, mert szerettem volna a tánctól egy kis távolságot tartani. Ekkorra már világossá vált számomra, hogy vannak hátulütői is annak, hogy ennyire gyorsan követték egymást a pályafutásomat meghatározó események, hiszen ahhoz képest, hogy 19 évesen találtam ki azt, hogy táncos leszek, négy év múlva már egy profi társulat állandó tagja voltam. Ráadásul úgy mentem ki külföldre, hogy szinte semmilyen nyelvet nem beszéltem a magyaron kívül, nem nagyon tudtam kommunikálni a körülöttem lévőkkel. A külföldön töltött idő alatt rengeteget fejlődtem. Mindig történt valami, mindig ért valami inger; folyamatosan ettem az információt, de megemészteni nem tudtam. A tavalyi év az újratervezés jegyében telt – talán, ha négyszer voltam színpadon. Ehelyett inkább a koreografálásra próbáltam fókuszálni, és hogy újra szeressem, amit csinálok.
Az itthoni jelenlétemmel egyelőre felemás élményeim vannak. Miskolcon a szűkebb, baráti kör tudta, milyen pályát írtam le, de a város művészeti vérkeringésébe mégsem volt annyira egyszerű becsatlakozni. Most pedig, hogy visszatértem Budapestre, két dolgot tapasztalok: egyrészt, hogy én vagyok a “messziről jött ember”, akiről sokan hallottak, de még alig láttak színpadon. Én pedig azt érzékelem, hogy az elmúlt években olyan energiák, előadások születtek idehaza, miből én teljesen kimaradtam. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy hatalmas előny az, hogy egy másik világból jövök: magammal hozom és meg tudom osztani a saját szemléletemet, elképzeléseimet.
S.V.: A kezdetektől fogva foglalkozol zeneszerzéssel is.
H.G.: Igen, minden a rappel kezdődött, még épületgépész koromban, valamikor 2002 magasságában. Ahogy egyre népszerűbbé vált a rapzene, a haverokkal összeálltunk egy „ilyet mi is tudunk csinálni” formációba. Én csináltam az alapokat, és mélyebben bele is ástam magam a témába. A Kortárstánc Főiskola óta foglalkozom komolyabban a zenekészítéssel. Mára szinte az összes darabom zenéjét én írom, de felkérésre is dolgozok, más táncelőadások zenéin. Vallom, hogy egy előadásnak jót tesz, ha van egy agy, aki összetartja. Az egyidejű zeneszerzéssel és koreografálással ez a koncepció valósul meg.
S.V.: Jelenleg is zajlanak Gangaray Dance Companyval közös projekt, a „Le Bon Sauvage / Nemes Vadember” próbái. Miért foglalkoztat a „vademberség”?
H.G.: Volt egy balerina kollégám Marseilles-ben, akivel jóban voltam, sokszor ebédeltem náluk. Ő hajtogatta már az elejétől fogva, hogy egy „Sauvage” vagyok. Az elején nem is értettem a kifejezést, de ahogy utána olvastam (meglepően sok információt, képet, könyvet, anyagot találtam), magam is találónak éreztem ezt a kifejezést; ráadásul akkoriban nagyon sok időt töltöttem a természetben is. A kezdetektől tudtam, hogy egy rejtélyes, sötét és erős identitásról szóló darabot akarok csinálni – valamit, amivel az ember felmagasztalását szeretném megkérdőjelezni. Hiszen a fejlettség is relatív.
