Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Fotó: Simon Bettina

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Bővebben ...
Költészet

Farkas Arnold Levente versei

Fotó: A szerző archívuma.

hallottalak sírni uram / de a könnyed bizonytal / an bizonytalan minden

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina - Kerber Balázs - Körtesi Márton: Az éjszaka fényszíve

Fotó: Litmusz Műhely

Ömlik belőlem / a malőr, idegesen bámulom a csillárt, / a hátam mögött érzem a fintorgást, / és megtölti az éjszaka kezemben a poharat.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Gergely versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

bárcsaknénik és bezzegbácsik ökoszivárványos szatyraiba / szorult mákszemként hallgatunk 

Bővebben ...
Próza

Palotai Péter: Limbó Hintó

Fotó: Fejes Márton

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Montázs: SZIFONline

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

Bővebben ...
Költészet

Szűcs Anna Emília: a körmök rossz sorrendben nőnek

Fotó: Ladányi Jancsó Jákob

azt hajtogatod, a rosszul megválasztott szavak ölnek, / de szerintünk a jól megválasztottak is

Bővebben ...
Költészet

Majláth Ákos versei

Fotó: Gyéresi Orsolya

A többi mag jó földbe esett. / Szárba szökkent ott a szégyen, / burjánzottak az önvádlás sötétzöld / levelei. Később termést hoztak: / gyomorgörcsöt, értelmetlen alázatot. / Egyik harmincszorost, / másik hatvanszorost, / sőt, volt amelyik százszorost.

Bővebben ...

„Folyamatosan ettem az információt, de megemészteni nem tudtam”

Halász Gábort Sifter Veronika kérdezte
Eredetileg két évre szerződtem a Ballet National De Marseille-be, de aztán öt és fél év lett belőle, és azt gondolom – noha a várost nem kedveltem meg –, hogy akkor ez a lehető legjobb hely volt a számomra. A társulat vezetője, az építész végzettségű Fréderic Flamand nagyfokú önállóságot biztosított a társulat tagjainak. Mi kreáltuk és szerkeszthettük a mozgásanyagokat. Olyan csoportban dolgoztunk, amiben nagyon magas fokú volt a belső kommunikáció.

 

 

Miskolc, Budapest, Drezda, Marseille, majd ismét Miskolc és Budapest. Halász Gáborral nemcsak azokat a városokat vettük sorra, amik pályája során jelentőséggel bírtak, hanem azokat a  véletleneket, döntési helyzeteket is,  melyek útja során végig kísérték.

 

(Didier Philispart felvétele)

 

Sifter Veronika: Azt írod magadról, hogy húsz éves korodig a tánc csak hobbi szinten volt jelen az életedben. Hogyan lesz egy miskolci hip-hop táncosból a Budapest Kortárstánc Főiskola hallgatója?

 

Halász Gábor: Igazság szerint ez a miskolci tánciskola struktúrájának és a tanárnőnek L.Tóth Evelynnek volt köszönhető. A suliban a hiphop mellett modern táncot is tanítottak, ahol egy koreográfiához egy duettben szükség volt fiú táncosra is. Bár nem lelkesedtem az ötletért, más választásom nem nagyon volt; elkezdtem bejárni  a modern tréningekre is. Megtetszett ez a világ, bár a szüleim először nem lelkesedtek azért, hogy hivatásos táncos legyek. Ahhoz a feltételhez kötötték a felvételit, hogy elvégzem az épületgépész technikusi  szakot.

 

S.V.: Ehhez képest pár éven belül már egy nemzetközi ösztöndíj program részese voltál.

 

H.G.: Ami egy újabb véletlen hozadéka volt. Másodéves voltam a főiskolán, és egy korábbi vonattal előbb érkeztem fel a Trafós próbánkra, mint ahogy terveztem. A színházban hatalmas tömeg fogadott, és megtudtam, hogy most zajlik a „Dance Apprantice Network Accros Europe - D.A.N.C.E II.” program válogatása. Kézzel írtam önéletrajzot, tekintve, hogy nem volt túl hosszú – úgy mentem be a terembe a válogatásra. A balettnál azt éreztem, hogy csúnyán elvérzek – különösen a Táncművészeti Főiskola növendékeit látva –, de aztán a kortárs órán jól éreztem magam.  Legnagyobb meglepetésemre továbbjutottam az első fordulóból, és döntenem kellett, hogy vállalom-e a kiutazást Aix-en-Provance-ba a második fordulóra.

 

Amikor kiderült, hogy a második körben is megfeleltem, az első gondolatom az volt, hogy de kár – úgysem fogom tudni miből finanszírozni a képzést, ami rengeteg utazással  is járt. A szüleim viszont azt mondták, hogy ez egy nagyon nagy lehetőség és mindenben támogattak.

 

A Kultúra 2000 keretprogram keretében létrejött D.A.N.C.E  erőssége abban rejlett, hogy a bázisként szolgáló drezdai „Palucca Hochschule für Tanz” intézménnyel karöltve négy társulat művészeti vezetője dolgozott velünk.  Wiliam Forsythe (The Forsythe Company), Wayne McGregor (Random Dance), Angelin Preljocal (Balett Preljocal) és  Fréderic Flamand (Ballet National De Marseille) vállalták, hogy a két éves képzés alatt, a program résztvevőivel együtt színpadra állítanak  egy-egy saját koreográfiát. Több volt ez, mint egy gyakornoki program; a társulatokkal együtt dolgozva olyan sokszínű és intenzív képzést kaptunk, ami azt hiszem, Európában és világszerte is csak keveseknek adatik meg.

 

S.V.: Ennek köszönhetően kaptál állandó szerződést is Marseilles-ben.

 

H.G.: Eredetileg két évre szerződtem a Ballet National De Marseille-be, de aztán öt és fél év lett belőle, és azt gondolom – noha a várost nem kedveltem meg –, hogy akkor ez a lehető legjobb hely volt a számomra. A társulat vezetője, az építész végzettségű Fréderic Flamand nagyfokú önállóságot biztosított a társulat tagjainak. Mi kreáltuk és szerkeszthettük a mozgásanyagokat. Olyan csoportban dolgoztunk, amiben nagyon magas fokú volt a belső kommunikáció. Tanultunk egymástól, folyton cserélődtek az alá-és felérendeltségi szerepek – így lehetőségünk volt  megtanulni egy bizonyos professzionális alázatot.

 

A táncosok saját koreográfiái a társulat „Carte Blanche” repertoárjának részét képezték, a kisebb munkáinkat pedig nemzetközi szinten is értékesítették, ezzel biztosítva előadás lehetőséget a darabjainknak.

 

Ahogy viszont teltek az évek és örök szerződéses tag lettem, egyre kényelmesebb lett az életem Marseilles-ben. Éreztem, hogy kopik ki belőlem a motiváció és egyre kevesebb dolog inspirál. Megvolt számomra a saját univerzumom, de épp azért nem tudtam kiteljesíteni, kinyitni a világom, mert ebben a közegben voltam.  A végső lökést talán az adta, amikor beszélgettem az egyik balettmesteremmel és szóba jött, hogy már öt éve itt vagyok, noha eredetileg kettőre jöttem; nevetett és annyit mondott, hogy eredetileg ő is két évre tervezett, de már huszonöt éve itt van.

 

Ekkor döntöttem úgy, hogy hazajövök. Elkezdtem előkészíteni az itthoni életemet, majd vettem egy használt autót a hazaköltöztetéshez (nem volt sokkal drágább, mintha repülővel mentem volna, de így a turnék alatt gyűjtött emlékeim mind-mind magammal tudtam hozni), majd egy hajnali indulás után egészen Ljubljanáig vezettem. Ezer km-t egy nap alatt. Jó kis road movie és méltó búcsú volt.

 

S.V.: Mi várt idehaza?

 

H.G: Eltöltöttem egy évet otthon, Miskolcon, mert szerettem volna a tánctól egy kis távolságot tartani. Ekkorra már világossá vált számomra, hogy vannak hátulütői is annak, hogy ennyire gyorsan követték egymást a pályafutásomat meghatározó események, hiszen ahhoz képest, hogy 19 évesen találtam ki azt, hogy táncos leszek, négy év múlva már egy profi társulat állandó tagja voltam. Ráadásul úgy mentem ki külföldre, hogy szinte semmilyen nyelvet nem beszéltem a magyaron kívül, nem nagyon tudtam kommunikálni a körülöttem lévőkkel. A külföldön töltött idő alatt rengeteget fejlődtem. Mindig történt valami, mindig ért valami inger; folyamatosan ettem az információt, de megemészteni nem tudtam. A tavalyi év az újratervezés  jegyében telt – talán, ha négyszer voltam színpadon. Ehelyett inkább a koreografálásra próbáltam fókuszálni, és hogy újra szeressem, amit csinálok.

 

Az itthoni jelenlétemmel egyelőre felemás élményeim vannak. Miskolcon a szűkebb, baráti kör tudta, milyen pályát írtam le, de a város művészeti vérkeringésébe mégsem volt annyira egyszerű becsatlakozni. Most pedig, hogy visszatértem Budapestre, két dolgot tapasztalok: egyrészt, hogy én vagyok a “messziről jött ember”, akiről sokan hallottak, de még alig láttak színpadon. Én pedig azt érzékelem, hogy az elmúlt években olyan energiák, előadások születtek idehaza, miből én teljesen kimaradtam. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy hatalmas előny az, hogy egy másik világból jövök: magammal hozom és meg tudom osztani a saját szemléletemet, elképzeléseimet.

 

S.V.: A kezdetektől fogva foglalkozol zeneszerzéssel is.

 

H.G.: Igen, minden a rappel kezdődött, még épületgépész koromban, valamikor 2002 magasságában. Ahogy egyre népszerűbbé vált a rapzene, a haverokkal összeálltunk egy „ilyet mi is tudunk csinálni” formációba. Én csináltam az alapokat, és mélyebben bele is ástam magam a témába. A Kortárstánc Főiskola óta foglalkozom komolyabban a zenekészítéssel. Mára szinte az összes darabom zenéjét én írom, de felkérésre is dolgozok, más táncelőadások zenéin. Vallom, hogy egy előadásnak jót tesz, ha van egy agy, aki összetartja. Az egyidejű  zeneszerzéssel és koreografálással ez a koncepció valósul  meg.

 

S.V.: Jelenleg is zajlanak  Gangaray  Dance Companyval közös projekt, a „Le Bon Sauvage / Nemes Vadember” próbái. Miért foglalkoztat a „vademberség”?

 

H.G.: Volt egy balerina kollégám Marseilles-ben, akivel jóban voltam, sokszor ebédeltem náluk. Ő hajtogatta már az elejétől fogva, hogy egy „Sauvage” vagyok. Az elején nem is értettem a kifejezést, de ahogy utána olvastam (meglepően sok információt, képet, könyvet, anyagot találtam), magam is találónak éreztem ezt a kifejezést; ráadásul akkoriban nagyon sok időt töltöttem a természetben is. A kezdetektől tudtam, hogy egy rejtélyes, sötét és erős identitásról szóló darabot akarok csinálni – valamit, amivel az ember felmagasztalását szeretném megkérdőjelezni. Hiszen a fejlettség is relatív.