„Szeretem külön utakon járó embernek látni magam”

Részletek

Hites Sándort Farkas Evelin kérdezte

Farkas Evelin: Mikor kötelezted el magad az irodalom mellett? És miért pont a tudományos pályát választottad és ehhez a klasszikus magyar irodalmat kutatási területként?

Hites Sándor: Ez nagyon esetlegesen alakult. Gimnáziumba többfelé is jártam, két évet Pannonhalmára, egy évet Amerikába, de végül Tatán érettségiztem. Ekkor még egyáltalán nem érdekelt az irodalom. Ha valami, akkor történész szerettem volna lenni. Mindenesetre a gimnáziumi osztályfőnököm, aki egyben az irodalomtanárom is volt, elküldött a magyar irodalmi OKTV-re. Nem nagyon volt kedvem hozzá, de nem volt mit tenni. Megírtam a dolgozatot, „Ady Endre istenes költészete”, ezt a témát választottam, aztán megírtam a teszteket, behívtak a szóbelire, és ott negyedik lettem. (Ez akkor elég komoly dolog volt, Veres András és Zemplényi Ferenc is ott ült a bizottságban, Harcos Bálint lett a harmadik.) A helyezés miatt felvételi nélkül bekerültem az ELTE magyar szakára. A következő évben, 1994-ben filozófiából felvételiztem, s felkészítő tanáromnak, az akkor doktorandusz Simon Zoltánnak köszönhetően oda is felvettek. (Ő végül nem filozófus, hanem újságíró lett, de egyetemi éveim egyik alapélménye volt az általa tartott felkészítő. Péntek délutánonként foglalkozott velem az Ibolya presszóban. Nyilvánvaló zsenisége mellett is remek tanár volt.)

Szóval ott álltam magyar–filozófia szakosként, de egyikben sem éreztem kényelmesen magam. Tandori Dezsőt nagyon szerettem, ezért eljártam Tarján Tamás Tandori-szemináriumára, és az ide írt dolgozatomból lett az első publikációm. A tudományos pálya vonzott, csak nem láttam, hogy hol is teremne nekem babér. Az első egy-két év nagyon frusztráltan telt, tele voltam szorongással, mert éppen mivel nem kellett felvételiznem, ezért irodalomból nem volt meg az az általános tájékozottságom, ami rajtam kívül, legalábbis úgy hittem, nagyjából mindenki másnak megvolt. Aztán valahogy összekapartam magam, és ahogy az lenni szokott, mindig éppen az a korszak kezdett el érdekelni, amiből az adott félévben fölvettem a tárgyakat. Ez a folyamat végül a 19. századnál állt meg. Ebben alapvető szerepe volt Eisemann Györgynek, aki nagyon nagy hatással volt rám. Szinte minden órájára jártam, és bár ma más jellegű dolgokkal foglalkozom, mint ő, de igazából ma is az ő sajátos értelmezői szemlélete határozza meg, hogy miként közelítek egy szöveghez. Olvasás közben reflexszerűen ma is arra figyelek, amit tőle láttam, hogy mit kell figyelni.

Utólag úgy látom, hogy amolyan surranó pályán végeztem el a magyar szakot, igyekeztem elkerülni a nagyobb kihívásokat. (A filozófiát harmadév után abba is hagytam.) Ezért nem is lettem belső tagja semmilyen műhelynek vagy körnek. Mégis, több szerencsés véletlennek köszönhetően bekerültem Szegedy-Maszák Mihály doktori iskolájába, aki arra ébresztett rá, hogy nincs idő a maszatolásra, ha komolyan akarom csinálni, akkor minden energiámat ide kell összpontosítanom. Aztán 2001-ben kikerültem fél évre az amszterdami egyetemre, ahol a nemrég elhunyt Neubauer János volt a fogadó professzorom. Amit tőle tanultam, azért volt fontos, mert onnantól kicsit kívülről is láttam mindazt, ami otthon az irodalomtudományban történik. A doktori iskola elvégzése után újabb mázli-sorozatnak köszönhetően Dávidházi Péter fölvett az Irodalomtudományi Intézetbe, az általa vezetett XIX. Századi Osztályra, és az inaséveimet már ennek békés és inspiráló közegében fejeztem be.

F.E.: Az utóbbi időben az irodalom gazdaságtana, a gazdaság és irodalom kapcsolódási pontjainak feltárása került a kutatásaid középpontjába. Mesélnél erről egy kicsit: hogyan kerültél a téma közelébe, miért lehet fontos a kérdés körbejárása és pontosan milyen kutatásokat végzel most?

H.S.: Szeretem külön utakon járó embernek látni magam, és szerintem a témaválasztásaim is ezt fejezik ki. Azt hiszem, hogy öntudatlanul is olyan területeket választok, amelyek nem annyira belakottak, talán nem is érdekelnek annyi embert, de van bennük valami izgalmasan fura. A doktori dolgozatom témája, Jósika Miklós is ilyen volt. Ha akkoriban valaki történelmi regénnyel akart foglalkozni, akkor Kemény Zsigmondhoz vagy Jókaihoz fordult, nem hozzá. Ezekben a választásokban persze biztos van óvatosság is a részemről…

F.E.: Soha nem gondoltam a kutatási területeidre úgy, hogy azok a tudományos érdeklődés peremvidékein lennének. A Jósika Miklóshoz fűződő munkáid alapműnek számítanak a történelmi regényekre irányuló vizsgálatokhoz, és a gazdasági és irodalmi kapcsolatok feltérképezését sem érzem annyira periférikusnak…

H. S.: Csakugyan egyre több mindenkit érdekel gazdaság és irodalom kapcsolata nálunk is. Részben mivel az élet úgy változik körülöttünk és a tudomány körül is, hogy egyre látványosabbak lesznek a mindennemű emberi tevékenységek gazdasági keretei és feltételei. Ez nyomás alatt tartja a magánembert és a kutatót vagy az egyetemi oktatót is, s ezért aztán kutatási témaként is legitimálódik.

Egyébként ez is egy teljesen esetleges, véletlen történet. A doktori disszertációm után éppen eléggé megundorodtam a történelmi regényektől és mindenféle történelmi narratíváktól, és rájöttem, hogy engem igazából a történelmi regényekben is a múltba helyezett jövőperspektívák érdekeltek, amelyeknek mindig van valamilyen politikai vagy ideológiai üzenete és nyilván poétikája is. Vagyis rájöttem, hogy nem is a múltról, hanem a jövőről való beszéd érdekel. Így elkezdtem a jóslás, az előrejelzés, meg általában az utópiák irodalmával meg eszmetörténetével foglalkozni. Mint minden érdemleges dologban, itt is Széchenyi István tűnt a kulcsfigurának: elkezdtem beleolvasni magam az ő jövővel kapcsolatos mániáiba, ezek egész életében foglalkoztatták. Aztán 2009 körül, valamilyen pályázati ügy miatt a téma aktuális vonatkozásait is végig kellett gondolnom, és arra jutottam, hogy a megjósolhatóság, előre jelezhetőség problémájának azokban az években a gazdasági válság kirobbanása lett a legfontosabb kulturális terepe: ki látta előre, hogyan és miért stb. Igyekeztem beleásni magam ebbe, amennyire Magyarországról lehetett, mert ennek nyilván inkább a nyugati világban folytak a diskurzusai. Ebből írtam egy szöveget, ami a Helikon 2009/4-es, A jövőbelátás poétikái című számában jelent meg, amit én is szerkesztettem.

Ezután egy amszterdami barátom szólt, hogy lesz náluk egy konferencia az egyetemen, ami a gazdasági válsággal kapcsolatban a jövő menedzselhetőségének, megszelídíthetőségének, irányíthatóságának témái köré épül. Itt tartottam az első, a gazdaság világával érintkező előadásom, a válság amerikai televíziós prófétáiról. Egy csomó emberrel megismerkedtem, akik irodalmi műveket gazdasági szempontokból értelmeztek, és rájöttem, hogy létezik egy egész irányzat, amely gazdasági szempontból ír irodalomtörténetet, vagy tárgyal poétikai jelenségeket. Ezután igyekeztem ebbe is beleásni magam, és lebilincselt minden, amit találtam. Különösen mikor 2012-ben egy edinburghi ösztöndíjnak köszönhetően megismerkedtem Deidre Lynch-csel, aki az egyik alapkönyvet (The Economy of Character) írta a témában. Az érdeklődésem ugyanakkor teljesen diffúz volt és maradt, mert egyszerre érdekelt az irodalmi piac története, a gazdasági eszmetörténet, a gazdasági elmélettörténet, meg az is, hogy a regénytörténetben miként lehet vizsgálni gazdasági reprezentációkat. Ez a szórtság azt is jelenti, szerencsére, hogy még naiv vagy heurisztikus módon érdekel a dolog, vagyis még befelé megyek az egészbe. Ebből eddig lett egy másik Helikon szám (2011/4. – Új gazdasági kritika), meg néhány újabb tanulmány, eszmetörténeti és irodalmi jellegűek is, többek közt Széchényiről és Jókairól.

F.E.: Jelenleg Kanadában tartózkodsz és a Torontói Egyetem Munk School of Global Affairs CERES (Centre for European, Russian, And Eurasian Studies) intézetében, vagyis az Európai, Orosz és Eurázsia tanulmányok programjában vagy vendégtanár. Milyen szerepe van Torontónak Magyarország és Kanada kapcsolatában?

H.S.: Torontó a magyar diaszpórának fontos központja, azon belül a kulturális és tudományos  emigrációnak is, elsősorban George Bisztray révén, aki a Torontói Egyetemen a magyar irodalom professzora volt az 1970-es évektől. Az ő nyugdíjba vonulása után még tanított itt Kenyeres János és Z. Kovács Zoltán is, aztán lassan elhalt a dolog, de talán most épül ki újra. Ha jól tudom, az Indiana Egyetem mellett Észak-Amerikában már csak itt tanítanak magyar irodalmat. A Munk Schoolban mindenféle európai kultúrának vannak programjai: van cseh, orosz és görög program is, illetve a németek is próbálják megvetni a lábukat, nyílt egy DAAD kirendeltség német vendégprofesszorokkal. Magyar nyelvkurzusok is vannak három évfolyamon, ezeket Tömöry Éva tartja, aki a 70-es évektől él itt. Illetve működik magyar filmklub is. Kérdés persze, hogy meddig maradhat fenn mindez, meddig lesz hallgatói utánpótlás.

F.E.: Milyen órákat tartasz vendégtanárként? Kik és miért veszik fel az óráidat?

H.S.: Tartok egy két féléves magyar irodalomtörténet kurzust, ami sok éven át nem volt. Jelenleg nyolc hallgatóm van. Azt mondják, hogy ez elsőre jó alap lehet. Meglátjuk, hogy erre a következő években miként lehet építeni.

A hallgatók nem irodalom szakosak, hanem afféle közismereti tárgyként veszik fel a magyar irodalmat, vannak köztük, akik elsősorban antropológiát, pénzügyeket, vagy egyszerűen European Studies-t hallgatnak. Egy részüknek nyilván van valamilyen magyar háttere, a szülei vagy a nagyszülei magyar származásúak, de nem mindenki ilyen a csoportban. Van például egy dél-koreai hallgatóm, aki építésznek tanul, és a designtörténetből Moholy-Nagy a kedvence, és miatta kezdte el általában érdekelni a magyar kultúra.

A másik kurzusom a tavaszi félévben kezdődik, ez a 20. századi kelet-európai szellemi és kulturális emigrációval foglalkozik majd. A hallgatói jelentkezésekből úgy tűnik, hogy erre viszonylag nagy az érdeklődés, főleg olyan diákra számíthatok, akik politológiából, történettudományból vagy nemzetközi kapcsolatokból végeznek mesterszakot. Vagyis megint csak fel kell mérnem, hogy kinek is tanítok irodalmat vagy művelődéstörténetet, és aszerint hangszerelni a dolgokat. Ez nagy kihívás, mert nem azt kell adnom és nem is azt kapom, mint amihez otthon a magyar szakosok esetében hozzászokik az ember, teljesen másképp kell kiválasztani és tárgyalni az anyagot. Ettől viszont az ember a saját irodalmi örökségét is teljesen más fényben látja, ami nagyon tanulságos.

F.E.: Nem tudom mennyire szemináriumi jellegű az órád, de volt már olyan élményed, hogy valami magyar irodalmi sajátosságot nem értettek vagy egyszerűen nem lehetett áthidalni a kulturális különbségeket?

H.S.: Szövegolvasó szemináriumot tartok, tehát nem én adom elő magam, hanem szövegeket olvasunk. Most már sokkal könnyebb helyzetben van egy tanár Észak-Amerikában, ha magyar irodalmat kell tanítani, mint akár csak húsz évvel ezelőtt is, mert az utóbbi időben rengeteg jó fordítás jelent meg. Vagyis viszonylag bőséges kínálatból lehetett összeválogatni a műveket. A János vitézzel kezdtünk, ezt bemelegítő órának szántam, és kicsit féltem is a reakcióktól, többek közt mert verses mű, de el voltak tőle ragadtatva. A sikerre tekintettel később a magyar filmklubban – amit szintén egy hallgatóm, egy antropológus lány vezet – megnéztük a Jankovics Marcell-féle rajzfilmfeldolgozást, és az is nagyon tetszett nekik. Ezután jött némi Jókai, a Sárga rózsát próbáltam elolvastatni velük, mert nem olyan hosszú és érdekes ellenpárja is a János vitéznek. Ez viszont teljes csőd volt, aminek az is lehetett az oka, hogy a fordítás is régi, 1900 körüli. Aztán a 20. század már simábban ment, Csáth Gézát és az Esti Kornélt nagyon szerették, Krúdy is tetszett nekik. A Pacsirta és az Utas és holdvilág viszont már keményebb dió volt, és persze azt is tekintetbe kell venni, hogy mennyit lehet elolvastatni velük egy hét alatt: negyven-ötven oldalnál többet nem igazán. Erre a két regényre egyenként két-két hetet terveztem, de még így is beletört a bicskájuk. Így aztán az utolsó órán nem is a betervezett Márai regényt vettük, hanem a Föld, föld!...-ből egy rövidebb részletet, ennek is van angol fordítása. Szakirodalmat nem nagyon olvastattam velük, nem lett volna sok értelme. Úgy fogtam fel, hogy ez a kurzus inkább arra van, hogy jól érezzék magukat az órán. Kellett dolgozniuk a szövegekkel, prezentációt tartaniuk stb., de az óra alapvetően beszélgetés jellegű, s próbálom mindig élményszerűvé tenni. Arra meg utólag jöttem rá, hogy az egész félév alapvetően a szexről, az őrületről és a halálról szólt, hiszen majdnem minden szövegben ez volt az előtérben. Ezek persze általában az irodalom legalapvetőbb témái, de lehet, hogy mégis azt szűrték le mindebből, hogy a magyarok halálkultuszban élő szexmániás őrültek. Talán tudattalanul is úgy válogattam össze a szövegeket, hogy ilyen zsigeri dolgokat érintsenek meg. Voltak nagy pillanatok a félév során, meg persze voltak kudarcok is, de ha az ember tanít, akkor ez mindig így szokott lenni.

F.E.: És esetleg a helyi diaszpórának vannak kulturális eseményei?

H.S.: Igen, némelyikre mi is elmentünk. Sok vendégelőadót hívnak, mert együttműködnek a torontói magyar főkonzulátussal és az egyetemmel is. Néhány hete például Hamza Gábor alkotmányjogász tartott előadást. Borhi László történész, aki az Indiana Egyetem vendégprofesszora, októberben tartott előadást a Munk Schoolban, ami egyben a nyitóelőadása is volt egy magyar tematikájú diákkonferenciának, amit a hallgatók maguknak szerveztek. Ez nagyon érdekesre és színvonalasra sikerült, voltak irodalmi, politikai, kulturális és művészettörténeti témájú előadások is. Szó volt például a menekültválságról, a 19. századi történelmi festészetről, a magyar műemlékkultúráról, illetve a kivételesen magas magyar öngyilkossági ráta társadalomlélektani jelentéseiről. A koreai hallgatóm Moholy-Nagy a modern művészetre tett hatásáról adott elő, egy görög srác Spiró György Apámmal a meccsen című novelláját és a Szabadság, szerelem című filmet elemezte a sport és a politika összefüggésében, egy japán lány pedig Kosztolányi Fürdés című novellájában mutatott ki keresztény szimbolikát.

F.E.: És a kutatói atmoszféra? Milyen a közösség az intézetben és mennyire tudsz részévé válni az ottani tudományos életnek?

H.S.: Mivel ez alapvetően politikatudományi intézet, így ebben az értelemben kakukktojás vagyok itt. Tehát nem élek irodalomtudományos közéletet, de ezt nem is sajnálom annyira. Az otthoni kutatásaimat egyelőre abban a tekintetben folytattam, hogy az emigrációval kapcsolatos ismereteimet igyekeztem elmélyíteni. Erre nézve az ősz azzal telt el, hogy a tavaszi kurzust fölépítettem, főleg ahhoz olvasok most. Az irodalmi vagy szellemi emigráció kérdése már jóideje érdekel, például utólag jövök rá arra, hogy már Jósika esetében is egy emigráns regényíróra találtam rá, és a jövőben is akarok még ezen a témán dolgozni. Mivel a témát kelet-európai kontextusban vizsgálom majd a kurzuson, ezért bele kellett ásnom magam a dolog magyar glóbuszon túli/kívüli vetületeibe is – igazából mindig is szerettem volna a vonatkozó ismereteimet regionálissá tenni, kiterjeszteni az egész térségre, illetve az irodalmi emigráción túli, eszmetörténeti területeket is bevonni, és erre most erre kiváló lehetőségem nyílt. Rengeteg olyan könyv van, amit itt az ember egyszerűen kivesz a könyvtárból, míg otthon ezt nem tehetné meg. Jó néhány munkát, a szellemi emigráció 20. századi történetének alapműveit, már évek óta el akartam olvasni, s ezt most végre meg tudtam tenni.

F.E.: Van olyan, ami most otthonról hiányzik, esetleg mi az a könyv, ami nélkül nem indultál volna el Magyarországról?

H.S.: Az ember mindig visz magával könyveket, aztán kiderül, hogy fölöslegesen. Annak idején Edinburghba is elvittem a Széchényi összesemet, hogy majd azt fogom elalvás előtt olvasgatni, de nem azt olvastam. Számomra nincs sok tétje, hogy az ember egy darabka otthont magával vigyen, akár könyvek formájában, amit majd idegenben dédelget. Talán mindenhol azt kell olvasni, ami ahhoz a helyhez tartozik, ami oda kötődik, ami ott jött létre. Ettől még nem vettem elő, mondjuk, Northrop Frye-t vagy McLuhant vagy Linda Hutcheont pusztán azért mert Torontóban vagyok, de Škvorecký-t például már igen, hiszen az ő személyén keresztül Torontó a cseh irodalmi emigráció egyik központja is lett.

A magyar ügyeket, a hazai híreket nem nagyon követem. Amennyi ismerőseim facebook-posztjaiból és kommentárjaiból átjön, annyit látok a magyar világból. Akárhányszor voltam hosszabb ideig külföldön, amikor hazamentem, minden éppen ott tartott, mintha előző nap mentem volna el. Ez valószínűleg most is pontosan így lesz.