Az olvasás mégis megmaradt

Részletek

Goretity József irodalomtörténészt, műfordítót Vass Annamária kérdezte

(Vass Annamária felvétele)

Vass Annamária: Három évtizede oktatsz a Debreceni Egyetemen. Hogy látod, hogyan változott a bölcsészek mibenléte és szerepe pályafutásod alatt? Mi a legmeghatározóbb élményed oktatóként?

Goretity József: A bölcsészek státusza, úgy látom, sokat romlott az elmúlt évtizedekben. Amikor egyetemista, illetve pályakezdő egyetemi oktató voltam, a bölcsészetnek presztízse volt, legalábbis szellemi értelemben. Furcsa státusz volt az is, mert hivatalos társadalmi rangja, főként pedig anyagi elismertsége már akkor sem volt a szakmának. Nem állt érdekében az akkori hatalomnak, hogy társadalmi létről, ideológiáról, filozófiáról, irodalomról a hivatalos állásponton kívüli gondolatok szülessenek, hogy a humán értelmiség gondtalanul gondolkodhasson ezekről a kérdésekről. Ugyanakkor, mondjuk, egy egyetemi oktatónak kimondva-kimondatlanul a hétköznapi emberek szemében, a mindennapi életben rangja volt. Közvetlenül a rendszerváltás után ez meg is mutatkozott: ha végignéznénk, kik ültek bent a Parlamentben az első szabad választást követően, nagyon sok humán értelmiségit találnánk a névsorban. Aztán a kapitalizmus velejárójaként szép lassan minden dolgok értékmérője az anyagi haszon, a pénz lett. Ha valaminek nincs közvetlen, azonnali anyagi haszna, az a társadalom szemében értéktelen. Mintha az emberi tényező ki lenne iktatva minden folyamatból. Mintha nem számítana, hogy egy mérnök, egy orvos, egy közgazdász, egy gyári munkás milyen humán értékekkel, műveltséggel rendelkezik. Márpedig ez a műveltség elengedhetetlen minden döntés meghozatalához, és ezt a műveltséget a bölcsészek segítségével-irányításával lehet megszerezni. A bölcsészpálya alulfinanszírozott, az állami büdzsé kialakításakor ma is a „maradványelv” érvényesül, ha kultúráról, oktatásról van szó. Az alulfinanszírozottság pedig a pénz irányította világban egyértelműen presztízsveszteséggel jár. És persze kontraszelekciót eredményez. És ezzel azt is akarom mondani, hogy a bölcsésztársadalom is felelősséggel tartozik azért, hogy a szakma presztízsveszteséget szenvedett/szenved. Mintha egyre kevesebb bölcsésznél tapasztalnám meg azt a belső igényt és igényességet, ami fiatal koromban az akkori „nagy öregeket” még jellemezte. Hogy valóban olyan műveltségre tegyenek szert és „tartsák karban”, amely alulfinanszírozás ide vagy oda, társadalmi tiszteletet tud kivívni magának. A bölcsésztársadalmat ma nagyfokú megosztottság (értékrendbéli, ideológiai, politikai, szakmai) jellemzi, hiányoznak az átfogó, széleskörű és széles látókörre valló koncepciók, önmagukért való, gyakran a részletekben elvesző, a valós humánproblémákat alig-alig érintő diskurzusok zajlanak. Sokszor tapasztalni, hogy – az alulfinanszírozottság következményeként – a humán értelmiség a jobb anyagi körülmények megteremtése érdekében túlságosan elkötelezi magát valamely politikai párt, ideológia, üzleti ág, kutatási irány mellett. Hosszú idő óta kialakult az a nézetem, hogy a „független humán értelmiségi” kifejezés valójában tautológia: ha valaki humán értelmiséginek vallja magát, szükségszerűen függetlennek is kell(ene) lennie. Nem köteleződhet el teljes mértékig, mert a feladata éppen abban áll, hogy minden helyzetben fel tudja tenni a kérdést: „valóban így van?”.

Egyetemi oktatóként egyetlen meghatározó élményt nehéz lenne mondanom. Sok van belőle. Meghatározó élmény volt a szegedi egyetemen kapott képzés – mind a magyar, mind az orosz szakon értek olyan hatások több egykori tanáromtól is, amelyek oktatói pályámra jelentős befolyást tettek. Tematika összeállításában, előadói stílusban, szemináriumvezetésben, vizsgáztatási módszerben például. Nagyon sokat köszönhetek a Debreceni Egyetem több kollégájának is, akik tudásukkal, szemléletükkel alakították a pályámat. Oktatóként mind a mai napig óriási élményként élem meg, ha egy-egy előadásomon vagy szemináriumon megtapasztalom azt a szavakkal nehezen kifejezhető katartikus élményt, amely valamilyen irodalmi probléma közös megértésében nyilvánul meg. Néhány évvel ezelőtt egy MA-s évfolyam végzésekor az államvizsgát követő értékeléskor valósággal elszorult a torkom, mert olyan nagy hatással volt rám a felkészültségük, az akarásuk, és hogy mindezt a kollégákkal közös erőfeszítéssel értük el náluk. Nagy élményt jelent egy-egy jól megírt OTDK-dolgozat, szakdolgozat, PhD-disszertáció. Egy-egy tehetséges, szorgalmas hallgató felbukkanása és szakmai érdeklődése. Ezek a „hétköznapi” élmények a legmeghatározóbbak az oktatói munkában.

V.A.: Szakterületed a kortárs orosz irodalom. Milyen kihívásokat jelentett pályád elején, és milyen kihívásokat jelent ma a legújabb orosz irodalmi jelenségek, a legfrissebb irodalmi művek kutatása?

G.J.: Az a helyzet, hogy a pályám elején nem a kortárs orosz irodalommal foglalkoztam. Akkoriban, az 1980-as évek közepe táján a kortárs orosz irodalom nem volt túlságosan izgalmas. Alapjában véve az nem volt más, mint agyonpolitizált szovjet irodalom – már amennyiben szépirodalomnak, és nem inkább propagandairodalomnak lehetett nevezni. Ha voltak izgalmas jelenségek, azok szamizdatos és tamizdatos művek voltak, amelyekhez nálunk, Magyarországon nem nagyon lehetett hozzáférni. Akkoriban a XIX-XX. század fordulójának orosz szimbolista prózájával foglalkoztam: Andrej Belijjel, Fjodor Szolgubbal, Alekszej Remizovval, Leonyid Andrejevvel, Valerij Brjuszovval, Dmitrij Merezskovszkijjal és másokkal. Hozzájuk sem lehetett könnyen hozzájutni, abban az időben a nagyrészük tiltott vagy zárolt irodalom volt. Ugyanakkor a szimbolista próza unikális jelenség, sok tekintetben előrébb járt a nyugat-európai irodalomnál, prózapoétikai szempontból mindenképpen. Nem véletlen, hogy az orosz új irodalom, a posztmodern irodalom egy sor irodalmi eljárásban közvetlenül a szimbolista irodalom leszármazottjának mondható.

A peresztrojka idején, amikor az új orosz irodalom is kezdett előbújni az illegalitásból, a figyelem nem annyira az új jelenségekre irányult, sokkal inkább az „elsikkasztott” irodalomra: a századforduló irodalmára, az avantgárdra, a közelmúlt betiltott irodalmára. Ez utóbbiak között persze sok olyan akadt, amelyik szintén átpolitizált volt (csak éppen a másik oldalról), és leginkább a „leleplező” irodalom tárgykörébe tartozott. Az új jelenségek csak a 90-es évek legelején váltak ismertebbé, és derült ki róluk a magyarországi ruszisták számára is, hogy hallatlanul izgalmas, érdekes szerzőkről és művekről van szó. Más kérdés, hogy nálunk, az inga másik irányba történő erőteljes kilengése okán, éppen ebben az időben gyanúsnak, megvetendőnek, rossznak véltek mindent, ami orosz, vagyis a kortárs orosz irodalom nem érdekelte különösebben sem a folyóiratokat, sem a könyvkiadókat. Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a vélemény megváltozzon, és komoly érdeklődés mutatkozzék, ha nem is a teljes kortárs orosz irodalom, de bizonyos szerzők (Pelevin, Szorokin, Jerofejev, Ulickaja, Tolsztaja és mások) iránt.

Ami a kortárs orosz irodalom kutatását illeti – függetlenül a magyarországi fogadtatástól ‒, a legnagyobb problémát a tájékozódás nehézségei jelentik. Szokás mostanában arra panaszkodni, hogy bajban a kiadók, az emberek nem olvasnak, nem vesznek könyvet, ugyanakkor ha bemegy az ember egy moszkvai könyváruházba, olyan elképesztő mennyiségű könyvet lát, mint soha korábban. És itt most nem a könyvnek nevezett könyvgyáripari termékekről beszélek, hanem a szépirodalomról, a valóban értékes művekről. Kritikák alapján, irodalmi díjak alapján próbálkozhat persze tájékozódni az ember, de ez se sokat segít. Egyfelől az orosz irodalmi élet is, hasonlóan a magyarhoz, megosztott, mégpedig ideológiai-politikai alapon, ami nem jó. A kritika ennek megfelelően gyakran úgy néz ki, hogy ha a kritikus a saját táborába tartozó szerző művéről ír, akkor csak dicsérőt mond róla, ha az „ellenséges” táborba tartozóéról, akkor csak negatívat – függetlenül a mű valós esztétikai értékeitől. Ritka kivétel az objektív, az irodalmi értékekre összpontosító, igényes, a kritikus komoly szakmai felkészültségéről árulkodó kritika. Irodalmi díj pedig, ha jól emlékszem az adatra, van ma Oroszországban kb. négyezer. Ez alapján tájékozódni innen, Magyarországról nem túl egyszerű. Nincs más megoldás: minél több időt kell eltölteni Oroszországban, sokat beszélgetni a kortárs irodalmat ismerő legkiválóbb szakemberekkel. Olyanokkal például, mint Natalja Ivanova, Olga Novikova vagy Marija Csernyak, akikkel az utóbbi években kifejezetten szoros szakmai kapcsolatokat sikerült kialakítani. Vagy éppen a kortárs irodalom legjelentősebb és legbefolyásosabb szerzőivel – függetlenül világnézeti, politikai, irodalmi irányultságuktól ‒, olyanokkal, mint Ljudmila Ulickaja vagy Jurij Poljakov.

V. A.: A kortárs irodalom kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy a temérdek irodalmi mű közül vajon melyik lesz az, amelyik időtállónak, és évtizedek múltán is fontosnak, érdekesnek bizonyul. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt megállapítani?  Feladata-e ez egyáltalán egy irodalmárnak?

G.J.: Ez az egyik legnehezebb feladat, szinte a lehetetlennel határos. És nemcsak a számok miatt. A kutató is csak ember, ő sem tudja függetleníteni magát, mondjuk, személyes ismeretségektől, szimpátiáktól vagy antipátiáktól. Erősen hat a kutatóra egy-egy szerző népszerűsége, olvasottsága, idegen nyelvre fordítottsága. Mit tartson értéknek? Azt a művet, amelyet rengetegen olvasnak? Akkor egy-egy lektűr lenne a legértékesebb. Vagy azt, amit csak kevesen, csak a „vájtfülűek” olvasnak? Akkor pedig, ad abszurdum, a legjobb regény az lenne, amelyiknek egy-két olvasója van csupán. Az pedig teljesen megjósolhatatlan, hogy egy szerző, aki a mai ember számára húsbavágóan fontos dolgokról ír, ugyanilyen fontos marad-e a 20-30 év múlva jövő olvasók számára. Vagy hogy – ez is megtörténik gyakran – csak szűk olvasói körrel rendelkező, jelentéktelennek ítélt szerzőt 40-50 év múlva „felfedeznek”. Azt akarom ezzel csak mondani, hogy szinte lehetetlen vállalkozásról van szó, főként amiatt is, mert – egyre többet hallani ezt a véleményt is – valamiféle átmeneti művészeti kort élünk, amelyben a művészeti, szűkebben az irodalmi értékrend nem tisztázott, nem kiforrott. Az irodalmár feladata éppen az, hogy ezt az értékrendet segítsen létrehozni, tisztázni. Ezért, természetesen, feladata, hogy időtálló értékeket tudjon felmutatni, hogy rá tudjon mutatni olyan művekre, amelyek nemcsak a mának szólnak. Hogy egy ilyen ideális cél valamelyest is megközelíthető legyen, először is sok-sok mű ismeretére van szükség. Aztán irodalomelméleti felkészültségre. Aztán általános esztétikai műveltségre és érzékre. Igen, gyakran érzem úgy, hogy ha valamely művet jelentősnek, értékesnek és időtállónak gondolok, akkor, persze, támaszkodom ebben az említett (hiányos) felkészültségemre is, és úgy vélem, meg tudom mondani, le tudom írni, miért tartom ilyennek az adott művet, de mindeközben nagy-nagy segítségemre van az intuícióm is – ami persze vagy jót, vagy rosszat sugall.

V.A.: Mit kutatsz jelenleg? Kik most számodra a legizgalmasabb szerzők?

G.J.: A 90-es években a kortárs orosz irodalmat eluralta a posztmodern, néha úgy tetszik, talán erőszakosan is. Aztán az ezredforduló környékétől kezdődően egyre hangosabbá vált az orosz irodalmi életben, előbb – érdekes módon – a kritikában, majd a szépirodalmi művekben is egy új irodalmár nemzedék, amelyik „új realizmus”-ként emlegeti az általa művelt irodalmat. Aztán persze kiderült, hogy a realista tradíció nem tűnt el az orosz irodalomból, csak háttérbe szorult, úgyhogy a fiatalabb nemzedék felfedezte magának az idősebb generációból is azokat, akikre bátran hivatkozhat. Egyébként nemcsak irodalmi, hanem a mai társadalmi jelenségeket illetően is hallatlanul izgalmas mindaz, amit ezek a szerzők művelnek. Lassacskán itthon, Magyarországon is megjelennek a könyveik. Olyanokra gondolok, mint Zahar Prilepin, Roman Szencsin, Alekszandr Tyerehov, Alekszej Ivanov, Jurij Poljakov – hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Az ő munkásságuk izgat mostanában a leginkább. Tisztában vagyok vele persze, hogy nem feltétlenül csak értékes művek kerülnek ki a kezükből (bár a legjobbak egy bizonyos nívó alá sosem mennek), viszont érdekel maga a jelenség: hogyan kapcsolódik ez a realista irány a klasszikus orosz irodalomhoz, a századforduló realista hagyományához, a szovjet korszak „realizmusához”. És ami pedig végképp izgalmas: hogyan kötődnek ezek a szerzők a posztmodernhez, hiszen bármennyire is bírálják a posztmodern irodalmat, a hatása alól nem tudják kivonni magukat.

V.A.: Rengeteget jársz Oroszországban: konferenciákon lépsz fel, vendégelőadóként egyetemi órákat tartasz, partnerkapcsolatokat építesz ki. Nem csak mint a magyarországi ruszisztika jeles képviselőjét, hanem mint a magyar irodalom szakértőjét is hívnak. Orosz és magyar írókat, orosz és magyar irodalmárokat egyaránt jól ismersz. Milyen különbségeket látsz a magyar és orosz irodalmi élet között?

G.J.: Hogy jól ismerem-e mindkét irodalmat, azzal kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ismerek belőlük ezt-azt, próbálok bennük tájékozódni. Kicsit úgy van ez, hogy itthon olyannak számítok, aki viszonylag jól ismeri az orosz irodalmat, Oroszországban meg olyannak, aki jól ismeri a magyar irodalmat. Ha az orosz és a magyar kultúra, irodalom összehasonlítására kérnek, akaratlanul is mindig eszembe jut egy kedves orosz író barátom, Jevgenyij Popov megállapítása: Oroszország és Magyarország nagyon hasonlítanak egymásra: mindkettőnek a méreteivel van baja: Oroszország túl nagy, Magyarország túl kicsi. A két irodalom különbségei alapvetően erre vezethetők vissza: más a léptéke a két irodalomnak. A mai magyar irodalom, az utóbbi időkben elért örvendetes és megérdemelt nemzetközi sikerek, főként európai irodalmi díjak ellenére, úgy érzem, sokkal inkább nekünk, magyaroknak szól, semmint a széles nagyvilágnak. Az orosz irodalom pedig minél „oroszabb”, annál általánosabb érvényű tud lenni. Világlátásban, mondandóban, irodalmi eszköztárban. Azt szoktam mondani: derék orosz íróbarátaink már megint kitaláltak valami izgalmasat. Nyilvánvalóan e mögött az a hatalmas klasszikus irodalmi tradíció áll, amely annak idején meghódította a világot. Egyszer Esterházy Péter mondta – szó szerint már nem tudom idézni ‒, hogy egy mai orosz író sokkal könnyebb helyzetben van, mint egy mai magyar: az orosz író, ha másod- vagy harmadvonalbeli is, beleírja magát a XIX. századi orosz irodalmi hagyományba.

Ugyanakkor hasonló a két irodalom abban, hogy óriási benne a megosztottság, ha leegyszerűsítve fogalmazok, akkor van egy nagy törésvonal a konzervatív (népnemzeti illetve „talajos”) és a liberális irodalom között, ha a stílusra fókuszálok, akkor pedig a „realista” és a „posztmodern” között. Mindkét irodalom átél valamely értékvákuumot, érződik bennük a kiforratlanság, az átmenetiség. Mindkét irodalom borzasztóan piacorientált, ami egyrészt megmutatkozik abban, hogy a könyvek sietve készülnek el, gyakran hiányzik az alkotó szerkesztői munka (mondjuk, a szerkezet feszesebbé tételében), illetve hogy a népszerű szerzőket a kiadóik (a piac) mintegy arra serkentik (kényszerítik), hogy évente új könyvet jelentessenek meg, ami persze a minőség rovására megy. És mindkét irodalomból hiányzik az a néhány szerző, aki a nagy áttörést meghozta volna, aki a világ bármely szegletében feltétlen népszerűségnek és irodalmi értéknek számítana – valahogy úgy, ahogyan annak idején Garcia Marquez betört az irodalomba. (Igaz, ilyen feltétel nélkül mindenütt elfogadott szerzőt más nemzeti irodalmakban sem látok – de lehet, hogy ennek csak az én tájékozatlanságom az oka.)

V.P.: A Kuhnya (Konyha) című rendkívül népszerű orosz sorozat egyik részében egy lecsúszott alak napszemüveget kap magára, és Viktor Pelevinnek (kortárs orosz író) adva ki magát besétál egy előkelő moszkvai étterembe, hogy egyen végre egy jót ingyen. Nehezen tudok elképzelni hasonló irodalmi utalást a Barátok köztben, vagy bármely másik populáris magyar sorozatban. Kik olvasnak ma Oroszországban?

G.J.: Hát, ez valóban elképzelhetetlen nálunk. Hogy a Barátok közt célközönségéről azt feltételezzék, hogy kortárs magyar irodalmi utalást „fogjon” és megértsen… Hogy kik olvasnak Oroszországban? Ha orosz irodalmat oktató kinti egyetemi kollégákkal beszélek, ők lemondóan azt mondják, hogy senki, legfeljebb az idősebb korosztály. Ami persze nem igaz. Néhány hónappal ezelőtt volt szerencsém orosz szakos hallgatóknak előadást tartani a Voronyezsi Állami Egyetemen a kortárs orosz irodalom magyarországi fogadtatásáról. Az előadást követő kérdésáradatból világos volt, hogy ezek az orosz fiatalok abszolút tájékozottak a mai orosz irodalomban: ismerik a műveket, képesek értékítéletet mondani róluk, kíváncsiak voltak, milyen megfontolásból adták ki Magyarországon egyik vagy másik művet. Sokat járok moszkvai és pétervári könyvesboltokban, amelyekben mindig sok ember válogat és vásárol. Fiatalok is. Figyelem, miket vesznek. Klasszikusokat feltétlenül. Lektűröket is, persze, főként „női” irodalmat. Meg kortárs szerzőket is, a legkülönfélébbeket: Gyina Rubinát, Ljudmila Ulickaját, Viktor Pelevint, Jurij Poljakovot, vagy – ez a legutóbbi élményem a moszkvai Dom knyigiben – Alekszandr Melihov trilógiája iránt érdeklődtek élénken a vásárlók. Ha Moszkvában járok, elég sok időt töltök a metróban. A hosszú utazások során van alkalmam megfigyelni, hogy az emberek olvasnak a metrón. Egyre többen tableten, de mégiscsak olvasnak. Fiatalok, idősebbek, nők, férfiak. Miközben, persze, mindenki fel van szerelve mindenféle modern kütyüvel is, és ugyanúgy sms-eznek meg játszanak az emberek az okos telefonjaikon, mint nálunk. És Moszkva rengeteg kulturális és kevésbé kulturális eseménnyel csábít, bőven van minden, ami elvonja az embereket az olvasástól. De az olvasás mégis megmaradt. Oroszország hagyományosan irodalom-centrikus ország.

V.A.: Szerencsére a magyar irodalomnak van néhány remek orosz műfordítója. Még a határon túli kortárs magyar irodalomból is elérhető egy válogatáskötet oroszul. A paletta persze jócskán bővíthető. A kortárs magyar irodalom eddig még oroszul meg nem jelent könyvei közül melyek tarthatnának számot szerinted érdeklődésre?

G.J.: Ez nagyon bonyolult kérdés, mert az orosz olvasói szokásokat és könyvkiadói stratégiákat még annyira sem ismerem, mint a hazaiakat. Emellett, miközben sok nagy kortárs magyar irodalmi mű is megjelent oroszul (olyanok, mondjuk, mint Esterházy Péter Harmonia caelestis-e, Nádas Péter Párhuzamos történetek-je, Kertész Imre Sorstalanság-a), rengeteg „adóssága” van az orosz könyvkiadásnak a magyar irodalommal szemben. Nemrégiben megjelent Háy Jánostól A gyerek, de jó lenne tőle mást is látni oroszul. Grecsó Krisztiántól eddig nem olvasható oroszul semmi, ha minden jól megy, hamarosan megjelenik tőle odakint a Megyek utánad. Závada Pált, Spiró Györgyöt, Dragomán Györgyöt, Darvasi Lászlót, Tóth Krisztát, Szilasi Lászlót, Térey Jánost is szívesen ajánlanám (ajánlgatom) az orosz fordítóknak. Érdemes lenne talán több gyermekirodalommal is próbálkozni: az utóbbi időben Janikovszky Évának, Békés Pálnak, Berg Juditnak egészen szép sikere volt Oroszországban. Más kérdés persze, hogy mindaz, amiről mi azt gondoljuk, hogy érdekes lehet odakint, arról mit gondolnak az oroszok. Amikor például egy jó évtizede Európa „felfedezte” magának Márait, érdekes módon az oroszokat nem túlságosan érdekelték a könyvei, ki tudja, miért.

V.P.: Úgy látom, hogy a munkád jelenleg három nagyobb terület köré szerveződik: intézetigazgató vagy és oktatsz a Debreceni Egyetem Szlavisztika Intézetében, rendületlenül műfordítasz, és az orosz-magyar kulturális kapcsolatok kiépítésén dolgozol. Mik a terveid 2016-ra ezen a három területen?

G.J.: A Szlavisztikai Intézetben folytatni szeretném azt a munkát, amelyet három és fél éve megkezdtem: népszerűsíteni a szakot, hallgatókat toborozni, leginkább azzal, hogy közösen, az intézet munkatársaival megmutatjuk: tudunk magas szinten nyelvet, kultúrát, irodalomtudományt, nyelvtudományt oktatni. Hogy érdemes oroszt tanulni, mert perspektívája van. Hogy nálunk, a Debreceni Egyetemen érdemes oroszt tanulni, mert magas színvonalú az oktatás. Igyekszem minél több lehetőséget teremteni arra, hogy a hallgatóink hosszabb-rövidebb időre Oroszországba utazhassanak. Az orosz szakosok ebben a tekintetben nagy hátrányban vannak azokkal az idegennyelv-szakos hallgatókkal szemben, akik az EU országaiba pályázhatnak ösztöndíjra. Ezért nem mellékes, hogy moszkvai, pétervári, voronyezsi egyetemekkel vesszük fel a kapcsolatot hallgatói és oktatói mobilitás, valamint tudományos együttműködés megvalósítása céljából. Sok egyeztetéssel járó munka ez, kis lépéseket tesz lehetővé, de minden kis lépéssel több lehetőség teremtődik. Továbbra is folytatni szeretném azt a hagyományt, hogy minél több neves orosz szakembert hívjak meg az intézetbe néhány előadás megtartására, vagy egy-egy orosz írót hozzak el író-olvasó találkozóra. Vagyis hogy egy darabka Oroszországot varázsoljak ide a hallgatóknak és a kollégáknak. Ebben a munkában kedves kolléganőm, Szűcs Olga óriási segítséget nyújt számomra.

Egy másik kedves kolléganőmmel, Regéczi Ildikóval a vége felé járunk egy kutatási projektnek, amely a kortárs orosz irodalomra irányul. Ennek a lezárásával is lesz még bőven tennivalónk.

A magyar-orosz, orosz-magyar kulturális kapcsolatok építésében vállalt feladataim jobbára a Tolsztoj Társaság ténykedéséhez köthetők. Ennek keretében a már hagyományossá vált magyar-orosz és orosz-magyar műfordítói tábor megszervezésétől kezdve magyar színházi vendégszereplés segítésén át konferenciaszervezésig minden benne volt, és ha erővel bírjuk, benne is lesz. Gondolkodunk például egy irodalmi múzeumi együttműködés kialakításán, aminek még elég képlékenyek ugyan a keretei, de sok-sok egyeztetéssel talán meg tud majd valósulni.

Ami pedig a fordítást illeti: van egy adósságom a Helikon Kiadónak egy Poljakov-kisregény fordítás befejezésével, szerződésem van egy kis Petrusevszkaja-novelláskötet fordítására a Typotex Kiadóval, ugyancsak a Helikonnak fogok fordítani egy Tyerehov-regényt, az év második felére pedig szerződést kötöttem a Magvető Kiadóval az új Ulickaja-regény, a Jákob lajtorjája fordítására. Egyszóval, munka van bőven, remélem idő és energia is lesz elég az elvégzéséhez.

V.P.: Köszönöm az érdekes beszélgetést! És sok sikert kívánok Neked terveid megvalósításához az új évben!