Hírlevél feliratkozás

Keresés

Irodalom nélkül minden és mindenki rosszabbul működik

S. Varga Pál akadémikust Veisz Bettina kérdezte
Ha az irodalom és az irodalomtudomány kapitulál, átadjuk nyelvi világunk megalkotásának esélyét azoknak, akik visszaélnek a nyelv világteremtő hatalmával.

 

(Áfra János felvétele)

Veisz Bettina: Hogyan került kapcsolatba az irodalommal, és milyen megfontolásból döntött úgy, hogy hivatásául fogadja?

 

S. Varga Pál: Bár gyermekkoromban sok könyv volt rám hatással Andersen meséitől a Tüskeváron át az Ezüst tó kincséig (a Vuknak még a folytatását is elkezdtem írni tízéves koromban), nem „ettem” a könyveket; kifejezetten szenvedtem például, amikor A kőszívű ember fiairól olvasónaplót kellett írni nyolcadikban. A fordulat akkor következett be, amikor apám két évvel később kezembe nyomta Sartre Altonai foglyok című drámáját; éppen akkor olvasta, nagy hatással volt rá, s mit sem törődött vele, hogy nem éppen nekem való. Mai napig emlékszem a hatásra: a felét se értettem, de éreztem, hogy itt valami borzasztó nagy dologról van szó. Egy újabb év múlva jött két olyan olvasmány, amely eldöntötte – bár ezt akkor még nem tudtam –, hogy nekem az irodalom közvetlen közelében van a helyem: A bűn és bűnhődés és Az ember tragédiája. Sok kitérő következett még; mivel egyházi iskolában érettségiztem, nem sok esélyem volt, hogy bölcsész szakra felvegyenek, s amikor végül mégis jelentkeztem és felvettek, egy másik nagy csábítás – a film – tartott bűvöletében. Az első egyetemista években a nyelvtörténet miatt a filmhez is hűtlen lettem (utóbb még a finnugor szakot is elvégeztem), mígnem jött József Attila és Pilinszky, akik nemcsak az irodalom iránti eredendő elkötelezettségemre ébresztettek rá ismét, de azt is nyilvánvalóvá tették, hogy líratörténettel fogok foglalkozni. Most jut eszembe: az Ódáról írt diákköri dolgozatomnak is volt előzménye – gimnáziumi magyartanárom, kissé ódivatú ízlése lévén, nem óhajtotta tanítani a verset, ezért egy önként jelentkezőt kért az illető óra megtartására – vállaltam.

 

V.B.: Kutatási témája a klasszikus magyar irodalom líra- és a kritikatörténete. Miért esett erre az időszakra és vizsgálati területre a választása?

 

S.V.P.: A kérdés jogos – végül is hogy jutottam József Attilától meg Pilinszkytől Arany Jánosig meg a 19. század második felének magyar lírájáig? Amikor a magyar líratörténet mellett döntöttem, nem volt kétséges számomra, hogy ez a 20. századdal fogok foglalkozni; a korábbi költészet búvárlását előtanulmánynak szántam – aztán ott ragadtam. Nagy írókkal is megesett ilyesmi: Tolsztoj az 1850-es években a száműzetésből visszatérő dekabristákról akart regényt írni, aztán rájött, hogy ez nem fog menni a dekabrista mozgalom bemutatása nélkül – ezt viszont csak a napóleoni háborúk tükrében lehet megérteni. Így írta meg a Háború és békét, csaknem fél évszázadot hátrálva az időben. Ami engem illet, valahol Kölcseynél álltam meg a hátrálásban; világossá vált, hogy ami őelőtte történt a magyar költészetben, az már más világ. Így aztán belaktam a 19. századot, s – hogy a kör bezáruljon – munkálkodásom fő tárgyául a líra mellett Az ember tragédiáját választottam. A kritikatörténethez sem teljesen tudatos választás útján jutottam; líratörténeti munkálkodásaim során figyeltem fel arra, hogy a nemzeti irodalom fogalma körül nagy a zűrzavar – szükségesnek látszott némi takarítás Augiász istállójában.

 

V.B.: Milyen kutatásokban tevékenykedik jelenleg?

 

S.V.P.: Két nagyobb munka zajlik párhuzamosan. Az egyik klasszikus filoszfeladat: felkértek, hogy készítsem el Arany János 1860 és 1882 között írt kisebb költeményeinek kritikai kiadását. A kevésbé tájékozott olvasó meglepődve kérdezheti, mire való ez, hiszen Arany János összes műveinek kritikai kiadása elkészült (épp a napokban jelenik meg az utolsó, 19. kötet). Igen ám, csakhogy az első kötet több mint hatvan éve jelent meg, s a textológia az elmúlt évtizedekben az irodalomtudomány egyik legdinamikusabban fejlődő ágazatává vált. Az 1951-es első kötet szemlélete és apparátusa a mai olvasó szemében szinte megmosolyogtatóan naivnak és kezdetlegesnek mutatkozik – nem is beszélve arról a hatalmas ismeretanyagról, amely az Arany-életműre vonatkozólag azóta felhalmozódott. Tartozunk Aranynak azzal, hogy műveit a tudomány mai állásának megfelelő színvonalon adjuk ki – a szakmának pedig, hogy e munkával a digitális kiadást is előkészítsük. A másik tervezett munkám irodalomtörténeti jellegű s abból a feltételezésből indul ki, hogy az irodalmi szöveg kulturális médium, amely átélhető modelleket kínál bizonyos élethelyzetek megértésére és kezelésére. Az átélhetőséget – a hatást – hagyományosan a archaikus gyökerű költői eljárások biztosították. Mindenki tudja azonban, hogy a 19. század a regény százada – márpedig a prózaregény (hogy korabeli bírálóival szóljunk) „költőietlen” műfaj. A verses forma és a metaforikus beszéd kerülésével, a történetet mozgató oksági összefüggés kitüntetésével a regény alkalmassá vált arra, hogy a tudományos gondolkodást kitüntető korban is érvényes értelmező-orientáló modelleket alkothasson, elhagyta azonban a költői modellalkotásnak azt a legelemibb közegét, amelyben a világ eleve a benne élő emberre vonatkozik, és ettől kapja értelmét. A prózaregény lényegében annak a modern szubjektumnak a műfaja, akit a külvilág idegen közegként vesz körül. Munkámban viszont azt szeretném megvizsgálni, hogyan tudják bizonyos 19. századi szövegek – a Tolditól a Szent Péter esernyőjéig – a modern ember számára is hozzáférhetővé tenni a nyelv – a költészet – archaikus értelmező-modelláló képességét, s átélhetővé tenni az ebben gyökerező modelleket. A dolog azon fordul meg, hogy Arany is, Mikszáth is felismerte: az ember életét közvetlenül nem az objektív valóság, hanem a maga alkotta nyelvi világ irányítja.

 

V.B.: A klasszikus magyar irodalom kutatásához szervesen kapcsolódik egy mezőgazdasági fogalom, nevezetesen a vetésforgó. Hogyan jött létre ez a kötődés?

 

S.V.P.: Ó, ez életem egyik legkedvesebb története. 1992-ben, hároméves külföldi munkából hazatérve, szakmailag teljesen elárvultnak éreztem magamat. Ezt Dávidházi Péternek is elpanaszoltam. Szó szót követett, és egyszer, amikor hármasban elmélkedtünk – Szajbély Mihály volt a harmadik –, kiötöltük, hogy legyen egy rendszeres alkalom, amely lehetőséget kínál a 19. százados irodalmároknak, hogy megvitassák egymás dolgozatait. Lényegében egy szűk körű szakmai-baráti körnek indult a dolog; persze nem akart exkluzív lenni – mint ahogy az egyébként igen jelentős (és rám is nagy hatást gyakorló) REBAKUCS intézményes jellegét is nagy ívben kerülni akarta. A Vetésforgó elnevezés egyébként (már nem is emlékszem, melyikünktől származik) arra utal, hogy a félévenként megrendezett találkozók helyszíne mindig más, s hogy a megvitatott dolgozatoknak mindig más intézményből kell érkezniük, mint ahol az esemény zajlik. Egyikünk sem álmodta volna, hogy csaknem negyedszázad elteltével nemhogy emlékezni fognak rá, de elevenebb lesz, mint valaha. Ahogy nőtt az érdeklődés, jött az ötlet, hogy a fiatalok felé bővítsük a kört – így alakult ki az a menetrend, hogy a kétnapos találkozó első napján egy „befutott” kutató megjelenés előtt álló dolgozatát, másnap délelőtt egy fiatal tehetség alakuló munkáját vitassuk meg. A Vetésforgót, legnagyobb örömünkre, lassan átvették a fiatalok; ha volt értelme és küldetése, akkor az, hogy felkeltette a fiatalabb tudósnemzedékek érdeklődését a 19. századi magyar irodalom iránt. Ugyanakkor azt a funkciót is kitűnően betöltötte, amely az én igénytelen fölvetésemben rejlett: személyes kapcsolathálót alakított ki a korszak számos – és különböző generációkhoz tartozó – kutatói között, s ez minőségileg más helyzetet teremtett, mint amikor „messziről kiabálunk” egymásnak.

 

V.B.: Ha lehetséges lenne, melyik volna az a 19. századi esemény, amit személyesen átélne? Ha a kor emberével beszélgethetne, miről folyna a diskurzus?

S.V.P.: Ugyan ki ne mondaná, hogy 1848. március 15? Rohannék a Pilvaxba, és szólnék Petőfinek, hogy feltétlenül mondja el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, nehogy csalódás érje az utókort… Ami a „kor emberei”-t illeti: annyit foglalkoztam Madáchcsal, Arany Jánossal Vajdával, Reviczkyvel, Komjáthyval, hogy szinte személyes ismerőseimnek érzem őket. Annál inkább zavar, hogy bizonyos kérdésekre nem tudom a választ velük kapcsolatban. Például Arany költészetfelfogásának – mint már fentebb céloztam rá – a naiv a kulcsfogalma; sehol nem fejtette ki tételesen, hogy érti. A tudós világ mai napig vitatkozik rajta, mit tudott Madách Kantról és Hegelről. Egy pohár bor mellett eldiskurálnék velük ezekről a témákról.

 

V.B.: Vendégoktatóként tevékenykedett Jyväskyläban, Kolozsváron, Bécsben és Berlinben. Mennyiben huzalozta át a magyar irodalomról, oktatásról alkotott képét a külföldön átélt tapasztalat?

 

S.V.P.: Irodalomtörténészi perspektívámat nyilván meghatározza az az erős és egységes tapasztalat, hogy külföldi (nem magyar anyanyelvű) diákjaim érdeklődését mindig az keltette fel igazán a magyar irodalomban, ami különbözik az övéktől vagy az ismert nagy európai irodalmaktól. Ez nemcsak olyan, valóban specifikusan magyar műveket érintett, mint például Arany balladái, de a „kozmopolita” Az ember tragédiáját is. Legszebb emlékem talán az, amikor Kölcsey esszéjét, a Nemzeti hagyományokat sikerült közel vinnem berlini diákjaimhoz (ebben persze Herder és Friedrich Schlegel Kölcseyre gyakorolt hatása is segített, de a hangsúly mégis Kölcsey koncepciójára esett). Kolozsvár persze egészen más (ott egyébként nem oktattam tartósan); a nemzeti irodalom mibenlétéről szólva az ottani hallgatókkal még a hazaiakhoz képest is könnyű volt a közös hangot megtalálni. Szinte azt mondhatnám: fél szavakból értettük egymást.

 

V.B.: Tanárként mi volt a legmeghatározóbb emléke?

 

S.V.P.: Nehezet kérdez – mit is választhatnék ki 36 év tanárkodás után? Hiszen még gimnáziumi tanár koromból is vannak szép emlékek. Előfordult, hogy A vén cigányt hatodik órában, tornaóra után tanítottam; tíz perccel kicsengetés után néztem az órámra, mert egy pisszenés sem volt… Ilyen élményekre, emlékekre minden tanárkodó embernek szüksége van, hogy leküzdje örök kételyét. Ám a legfontosabbat alighanem Az ember tragédiájáról szóló munkámra készülve éltem át. Módszertanilag eléggé helytelenül egy egész félévben Madách művét szeminarizáltuk (ne felejtsük, akkor még egy egész év jutott a korszak tanítására). A koncepcióm megvolt, de – az órákra nézve szerencsés módon – tele volt hézagokkal és ellentmondásokkal, úgyhogy eleve adva volt a dialógus lehetősége. Kitűnő csoporthoz volt szerencsém – az óráról órára zajló párbeszédben a koncepció kikerekedett, itt-ott meg is változott, a hallgatók pedig egyre inkább a magukénak érezték. Ez a szellemi partnerség, az ilyesfajta közös alkotás az egyetemi oktatómunka ideális célja.

 

V.B.: Ha megszólíthatná a most egyetemet kezdő hallgatókat, leendő tanárokat, irodalomtörténészeket, milyen tanáccsal, intelemmel látná el őket?

 

S.V.P.: Tanáccsal, intelemmel aligha szolgálhatok; az én – 1970-es, 80-as években kialakult – elkötelezettségem, viszonyulásom bizonyára egészen más, mint a maiaké. Arról az egyre erősödő meggyőződésemről azonban beszámolhatok, hogy az irodalom és a művészet szerepe annál nagyobb és nélkülözhetetlenebb a (poszt)modern társadalomban, minél inkább kiszorulni látszik belőle. Aki hajlamot érez magában az irodalom iránt, ne legyen kishitű, ne dőljön be azoknak az álérveknek, amelyek a „társadalmi hasznosság” elvét a GDP növekedésében betöltött szerephez kötik; irodalom nélkül minden és mindenki rosszabbul működik, az egyes ember csakúgy, mint a társadalom. Ha az irodalom és az irodalomtudomány kapitulál, átadjuk nyelvi világunk megalkotásának esélyét azoknak, akik visszaélnek a nyelv világteremtő hatalmával.