Az embernek kötelessége a reflexió

Részletek

Markó Bélával Ayhan Gökhan beszélgetett

(Rab Zoltán felvétele)

Ayhan Gökhan: Az utóbbi időszakban nagy gyakorisággal jelentek meg változatos műfajú munkáid a verstől az esszéig, politikai cikkig, emellett folyamatosan reagálsz a magyarországi és a romániai változásokra, markáns véleményed van. A szépirodalmi szöveg, a vers is egyfajta vélemény, még ha nincs is hatással a társadalmi és politikai helyzetek alakulására. Hogyan választod ki általában a témádhoz legjobban illő műfajt?

Markó Béla: Valóban az látszik, hogy egyidejűleg több műfajt is viszek. Ha csak a költészetről beszélünk, az utóbbi időben tényleg jelentek meg szonett- és haikukönyveim, s elég sok szabadverset is közöltem a lapokban, bár ezeket még nem gyűjtöttem kötetbe. Viszont egyidejűleg, mondjuk, ugyanazon a napon többféle verset nem tudok és nem is akarok írni. Amikor a haikukötet készült, akkor szinte monomániásan csak haikukat írtam. A versforma kiválasztása látásmódot is jelent.

A.G.: Az egésznek kicsit az a látszata, hogy a forma az elsődleges.

M.B.: Így van! Ráállsz egy látásmódra, és utána azt keresed magad körül a világban. Úgy nem megy, hogy most ebből lehetne egy szonett, ebből egy haiku. Vagy egyik szemszögéből figyelsz, vagy sehogy. Legalábbis munka közben nálam ez történik. Az igaz, hogy míg verset monomániásan írok, addig időről-időre megszakítom ezt esszével vagy publicisztikával, s ez sokszor rendelésre is történik. Például a kolozsvári Korunktól Kántor Lajos többször számít egy-egy írásomra. Azt is rendelésnek tartom, hogy az ember nem tud elzárkózni a körülötte zajló világ történéseitől, annál is inkább nem, mert én az elmúlt évtizedeimet elég nagy részben a politikában töltöttem. Egy adott pillanatban aztán úgy határoztam, hogy elég volt és visszatérek az irodalomhoz, de azt soha nem mondtam, hogy nem fogok reagálni arra, ami eddig velem történt, és hogy a politikát teljesen kizárom az életemből. Az embernek kötelessége a reflexió. Óriási tévedésnek tartom, hogy sokan abban a hiszemben élnek, hogy az értelmiségi embernek, legyen tanár vagy író, nem kell beleszólnia a társadalom történéseibe.

A.G.: Viszont, ha az ember visszavonul az irodalom mögé, a politikai tevékenységet lezárja,  – mert az író pozíciójából gondolkodik, és abból szemléli a társadalmat – utólag sokszor az írónak egy életmű során a politikai véleményformálását tagadják meg, szépítik vagy vonják vissza.

M.B.: Igen, s én már ma is érzem, hogy nem úgy nyilvánulok meg politikai kérdésekben, mint akkor, amikor komoly politikai felelősségem volt, bár még most sem vonultam vissza teljesen a politikától, a parlamenti madátumomból van még egy év. De ez csak afféle zsilipkamra igazság szerint, a nehezén már túl vagyok. A politikusi magatartás, életforma óhatatlanul arra kényszeríti az embert, hogy lekerekítse a mondatait és a véleményét, s elhallgasson bizonyos élesebb, sarkosabb megfogalmazásokat. Nyilván hazudni egy aktív politikusnak sem szabad, de megtörtént, hogy magam sem mondtam ki azt, amit gondoltam, mert tudtam, hogy nem hasznos. Nem a magam számára, hanem az általam képviselt szervezet érdekében. Abban a pillanatban, hogy az ember a képviseleti jelleg helyett a saját nevében nyilatkozik, sokkal leplezetlenebb, szabadabb tud lenni, például egy publicisztikában vagy egy közéleti jellegű tanulmányban. Az író szemléletmódja teljesen más, mint a politikusé, ezért is van szükség erre a véleményre.

A.G.: Mindennap írsz valamit, nyilatkoztad egy korábban megjelent Bárka interjúban. Ehhez a mai napig tartod magad?

M.B.: Majdnem mindennap írok. Most is úgy gondolom, hogy az írói mesterség mindennapos munkavégzést kíván.

A.G.: Legújabb köteted, a Jelenkor Kiadónál megjelent Elölnézet szonett-gyűjtemény. Mióta abbahagytad az aktív politizálást, előszeretettel térsz vissza a kötött formákhoz, ez jellemzi a Festékfoltok az éjszakán és a Csatolmány című kötetek verseit is. Összefügg-e a kötött formák használata azzal, hogy bármit is gondoljunk a politikáról, rendet és fegyelmet igényel, és ennek hiánya most a kötötten írt versekben érvényesül. Tekinthető-e ez a politizálásban elsajátított rend hozadékának, attól függetlenül, hogy régebben is szeretted a kötött formában írt verseket?

M.B.: A politizálás valóban rendkívül nagy munkabírást és fegyelmet igényel. Előjegyzési naptáram azelőtt például soha nem volt, még a szerkesztői munka ideje alatt sem. Egyáltalán nem éreztem szükségét. Amit kellett, megjegyeztem, még a telefonszámokat is tudtam fejből, aztán a politikában rákényszerültem a naptár használatára. Mindig szerettem a szonettformát, s mivel egy viszonylag hosszú időszakot kihagytam, sokat segített ez a jól ismert forma abban, hogy visszataláljak az irodalomhoz, tulajdonképpen mentőövként szolgált. Az irodalom árama mindig halad, kitér, kanyarog, változik a beszédmód, változik az írásmód, a tematikája a költészetnek, a szókincse, a szóhasználata, és nem olyan könnyű hosszú kihagyás után visszakapcsolni. Az olyan örök formáknak köszönhetően, mint a szonett, visszataláltam az irodalomhoz, ez a forma nagy segítségemre volt a szálak újbóli összebogozásában.

A.G.: Hogy nézett ki ez az elhallgatás? Milyen elhatározásból történt?

M.B.: 1990-ben politikus lettem, erre a pályára sodródtam, utána írtam még néhány évig. Tulajdonképpen 1990 után még egy kötetnyi, számomra fontos verset megírtam. Aztán egyre vékonyodott ez a szál, idő- és energiahiány miatt is. Eltérő dolgok, hivatások nehezen békíthetők össze. Ha íróként élsz, úgy szemléled a világot, leegyszerűsítve, a verset keresed benne. Festőként a színeket, formákat próbálod felfedezni a világban, a látványegyüttest a képhez. A politika akkortájt úgy felszippantotta az embert, hogy hamar kiderült, minden energiám erre megy rá. Egyszerűen az történt, hogy a politikai látásmód kizárta az irodalmat.

A.G.: Mi jelentette a visszatérést?

M.B.: Egyrészt úgy gondoltam, hogy a politikában már nem nagyon tudok többet, újat nyújtani, másrészt pedig akármilyen hosszúra nyúlt a politikai időszakom, ideiglenes vállalásnak tekintettem. Nekem az eredeti hivatásom mindig is az irodalom volt.

A.G.: Azért nehéz ezt megérteni, mert abban az időszakban szünetelt az irodalmi tevékenységed, amikor az erdélyi és a magyarországi magyarok között megnyílt egy átjáró, és a kultúra is folyamatos körforgásban volt, nem voltak többé határok.

M.B.: Ráadásul én elég sokat írtam a nyolcvanas évek végén, sok könyvem jelent meg, Magyarországon is, ismertek engem, sok író-költő barátom volt. Tulajdonképpen – ha fogalmazhatok így – egy felívelő pályát szakítottam meg a politika kedvéért, de ez az én döntésemnek tudható be. Azokban az időkben egyszerűen nem voltak politikusaink Erdélyben. Most már vannak, szerencsére.

A.G.: Menjünk vissza a szonettekhez. Az előző és a mostani szonett-kötetben is festményekre reflektálsz. Hogyan választottad ki a képeket? Követett-e a festmények kiválasztása valamilyen koncepciót?

M.B.: Nem igazán követtem semmilyen koncepciót! A képek egy részét láthattam múzeumokban, a többit albumokban. Engem tulajdonképpen a művészet, mint a teremtésnek egyfajta aktusa érdekelt, és ez a festészetben számomra jobban tetten érhető, mint a zenében vagy akár az irodalomban. A festő egy szabott keretben megkettőzi a világot, egy újat hoz létre. Másrészt pedig a festészeten belül nagyon sokat foglalkoztatott a reneszánsz, illetve nagyon sok újtestamentumi motívumokat feldolgozó festményre reagáltam, főleg a krisztusi szenvedéstörténetet jártam körül alaposabban. Ez engem elsősorban nem teológiai szempontból érdekelt, hanem mint az emberi áldozatvállalás mindannyiunk számára fontos történetének megismerése, megértése.

A.G.: Az utóbbi kötetből egy pesszimista hangot véltem kihallani…

M.B.: Igen, azt hiszem, hogy az Elölnézet szkeptikusabb az előző szonett-könyvekhez képest. Ebben a pillanatban nem vagyok túl optimista a körülöttünk lévő helyzet okán sem. Jelenleg a kelet-közép-európai állapotok sem néznek ki túl jól.

A.G.: A szonettek alatt ott a dátum. Különösebben van jelentősége az évet, hónapot, napot jelző számoknak?

M.B.: Nem muszáj ott szerepelnie, sőt régebben úgy szerkesztettem verseskötetet, hogy az egy külön elégtétel volt számomra, amikor összeraktam a puzzle-t. Ezeknél a könyveknél viszont nem volt szükség szerkesztésre. A dátumok, egy-két nap eltéréssel, valósak. Ez egy szonettnapló is, egy látásmódnak a naplója, egy gondolkodásmódnak, szemléletmódnak a története. Szerettem, mert van egy naplójellege, s egy ilyen könyv elviseli az érvényes, de gyengébb szövegeket is, s mint könyv, entitásként viselkedik, egymásból következnek a szonettek is. A keltezéssel támaszkodnak is egymásra, segítik is egymást, ha az egyik nem mondott el valamit, azt a következő szonett elmondja.

A.G.: A dátum kitágítja a jelentéshorizontot, egy dátum láttán az ember óhatatlanul kíváncsi lesz, hogy mi történt aznap, talál-e összefüggést a szonett tartalma és az adott nap között?

M.B.: Miért ne lehetne az összefüggés lehetséges? Ebben van egy fintor is azzal kapcsolatosan, hogy már régóta nem hiszek a mindentől függetlenül létező szövegben. Nem vitás, hogy a  szövegnek érvényesnek kell lennie dátum és szerző nélkül, mindenfajta járulékos körülmény nélkül is, de abban nem hiszek, hogy egy szöveghez nem ad hozzá, hogy ki a szerző, hogy a szöveg mikor született, s hogy a kontextus nem emeli meg vagy adott esetben nem rántja le a szöveget. Azt állítani, hogy az irodalmi mű teljesen független a körülményektől, azért nem szabad, mert a körülményektől teljesen független irodalmi mű betűkből és szavakból áll, üzenet, jelentés, értelem és hangzás nélkül, történetesen a hangzást is mi adjuk hozzá, akik olvassuk vagy előadjuk. Tudom, hogy ez nem feltétlenül korszerű szemlélet, bár lehet, hogy mégiscsak igen. Ma, amikor a kommunikáció forradalmát éljük, kép, szöveg, hang egymásba folyik, és az új generációk teljesen másképp olvasnak, mint az én generációm, akkor lehetséges, hogy ismét fontos a kontextus.

A.G.: Mi jön a szonettek után?

M.B.: Szeretnék még több szabadverset írni. Nehezebb, mint a kötött forma, de számomra mostanában nagyobb elégtételt jelent. A szabadversben jobban fenyeget a lebukás veszélye. A szabadvers azért buktatja le az embert, mert ott a formát is magad teremted, és rögtön látni lehet, hogy egyedi vagy nem egyedi.  Persze, tulajdonképpen a szonettnél is az a nagy kihívás, hogy az a te szonetted-e vagy pusztán egy sokadik szonett.  Annak is az a tétje végső soron, hogy sikerül-e magadhoz hajlítani a formát.

A.G.: Utolsó kérdésként lehetetlen nem szóba hoznom a romániai magyarok helyzetét. Magyarországról másképp látszanak a dolgok, mint ott, Erdélyben, főleg ami az autonómia kérdését illeti. Hogyan áll jelenleg a helyzet?

M.B.: Bizonyos fajta önálló életet már ma is élnek az erdélyi magyarok. Vannak intézményeink, színházaink, lapjaink, magyar nyelvű iskoláink. Az életnek néhány területén tehát rendelkezünk egy bizonyos autonómiával. Politikai-közigazgatási autonómiánk, bármennyire kellene, hogy legyen, egyelőre nincsen. Rövid távon elég kevés esélyt látok erre. Ebben a térségben a nacionalizmus, a kisebbségellenesség nemhogy gyengült volna, inkább erősödött, bizonyos értelemben az összeurópai szemlélettel szemben. Most szinte nagyobb az ellenkezés a román politikában az autonómia gondolatával szemben, mint néhány évvel ezelőtt. Ennek ellenére azt mondom, hogy hosszú távon erre mindenképp szükség lesz, ez nem egy lezárt történet.