Hírlevél feliratkozás

Keresés

A tanár mindig egy eleven emberhez beszél

Imre László akadémikust, irodalomtudóst, a Debreceni Egyetem professzor emeritusát Veisz Bettina kérdezte
Akkor éppen az eposz és a történelmi regény témájával foglalkoztam a nagydoktorim kapcsán. Köztudott, hogy a várostromok, a nagy harcok az eposzból öröklődnek át a regénybe. És mikor épp újraolvastam A Pál utcai fiúkat, döbbentem rá, hogy ott is jelen vannak a történelmi regény elemei: egy nagy ügy, azaz a grund, az önfeláldozó hősök, hiszen szegény Nemecsek belehal a végén. Tehát ugyanaz a heroikus erőfeszítés, csak gyermeki mértékre kicsinyítve.

 

(Matey István felvétele)

 

Veisz Bettina: 1944, 2014 – 70 év. 45 év a katedrán, 50 év a Debreceni Egyetemen. Az ország átellenes csücskéből, Csornáról szinte a másik szegletébe, Debrecenbe. Már gyermekkorában ilyen jövőkoncepciót képzelt el?

 

Imre László: Valójában én nem Csornán nőttem fel, hanem Hódmezővásárhelyen. Vásárhely az ’50-es, ’60-as években kulturális szempontból nagyon lényeges hely volt. Néhány évvel azelőtt volt ott Németh László évekig a gimnázium tanára, futólagosan még magam is találkoztam vele, a szüleim ismerték. Ez nyilvánvalóan inspiráló volt. Mindenki idegen nyelveket tanult, olvasott, pályázatot írt. Tehát egy szellemi ambícióval meglehetősen jól ellátott világban nőttem fel ott. 1963-ban érettségiztem, és akkor még nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre. Származási kategorizálás is volt. A Kádár rendszer elején az ország lakosságának 5%-a volt értelmiségi, így csak 5% lehetett az egyetemre felvettek között is értelmiségi. Szüleim agrár egyetemet végeztek Pallagon, tehát származásomat tekintve értelmiséginek számítottam, így nagyon jónak kellett lennem a felvételin. Olyan szakot kellett választanom az irodalom mellé, ami segíti a felvételt. Gimnáziumban orosz tagozatos is voltam, amellett kezdetektől fogva megvolt az orosz rajongásom. Már 12-15 éves koromban olvastam a Háború és békét, a Bűn és bűnhődést. Kétségtelen, hogy már a gimnáziumban majdnem készen is voltam. A legutóbbi érettségi találkozón mindenki elmondta az életét. Nyilván az ember a külső rangokat nem szívesen említi. Viszont elmondtam, hogy én most is ugyanazt csinálom, mint gimnáziumban. Szavalóversenyekre jártam, pályázatokat írtam, előadásokat tartottam, szerepeltem már akkor is. Lényegében ugyanúgy irodalommal foglalkozom éjjel-nappal. Szeretem csinálni, és ebben bizonyos eredményeket is elérek időnként. A gimnáziumban tanárom, Grezsa Ferenc a szegedi Tiszatáj körhöz tartozott. Megtudtam, hogy cikkeket ír a Tiszatájba. Majd hallottam, hogy benne van a Juhász Gyula kritikai kiadásban. Emlékszem, a tanulószobában ült a katedrán, mi tanultunk, és láttam, ahogy lapozott a könyvben. Gondoltam, most biztos valamilyen jegyzeteket készít a verses szövegekhez. Nekem az úgy tűnt, mint az álmok álma. Mint mikor szeret valaki turistáskodni, de arról álmodozik, hogy egyszer megmássza a Mount Everestet. Hogy valaki ezzel foglalkozzon főhivatásúan, hogy cikkeket, ír, órákat, előadást tart, irodalmi körökben írókkal, költőkkel, kritikusokkal találkozik, ez maga volt az elérhető csúcs. Érdekes, izgalmas volt. Gyönyörű művek, nagyszerű foglalatosság. Ez elég hamar kialakult, és az egyetemen a mai napig szó szerint ugyanezt csinálom.

 

V. B.: Szakterülete a XIX–XX. századi magyar irodalom. Mi módon döntött e korszak mellett?

 

I. L.: Az ’50-es években felnövekvő generáció számára nem volt televízió, tenisz óra, angol óra, görög tengerpart, hanem olvasott egész nap. Ez az olvasás nagymértékben a 19. századra koncentrálódott. Tehát Jókai és Mikszáth – Keménynek még a nevét sem hallottuk –, Victor Hugo, Dumas, Dickens és az oroszok, főleg Tolsztoj. Tizennégy éves koromra már jelentősnek mondható olvasottságom volt. De benne volt a családi hagyomány is. Édesapám 1902-ben született, és rengeteget mesélt a régi dolgokról. Egy picit így bele lehetett nézni a múltba, a régi ügyekbe, a magyar történelem bizonyos kérdéseibe. Másodéves koromban odamentem Barta Jánoshoz, hogy szeretném az „Egy költő képkincsének elméleti rendszerezése” című témát kidolgozni. Váci Mihályról írtam középiskolában, tehát a témát ismertem, csak az elméleti rendszerezést kellett kitalálni. Ez annyira tetszett Bartának, hogy első díjra javasolta, és meg is jelentette. Ez 20. századi téma. Mármost azt tudta mindenki, hogy ő 19. százados, tehát elsősorban Madách-, Arany-, Kemény-kutató. Talán az ő személye is szerepet játszott a választásomban. De nekem a 20. század majdnem annyira fontos. Az ember tragédiája pedig valami elképesztő, hogy mennyire tetszett nekem.

 

V. B.: A születésnapi ünnepség alkalmán volt szerencsém átadni egykori hallgatóinak üzeneteit, köszöntéseit. Kiemelték azt is, hogy az órákon tapasztaltakat kamatoztatják immár tanári pályájukon is. Ami egykor elhangzott, az példa lett, követendő és megfogadott. Tanár Úr számára kik jelentették a példát, a hagyományt?

 

I. L.: Az egyetemen a professzorok közül Barta János, Bán Imre, Szabolcsi Miklós voltak elsősorban. A fiatalok közül Fülöp Lászlótól végtelen sokat tanultam. Nagyon jól esett nekem az, hogy hallgatóim hasznát tudták venni annak, amit tőlem hallottak. Amikor mennek a gyerekek a tanítóval az utcán, az egyik tanár a sorban az elsőt húzza maga után, a másik pedig az utolsó gyereket tolja, hogy nehogy lemaradjon. Én úgy éreztem, hogy mindig az utolsót tolom. Arra törekszem, hogy a tananyagot mindenki megértse, mindenki számára emészthető legyen. Ennek a módszernek, mely szerintem egy szép, humánus módszer, az előnye az, hogy egyszerű, világos és tényleg hasznos, ahogyan magyarázok. Ugyanakkor a hátránya volt, hogy viszonylag keveset foglalkoztam az elittel. Azt próbáltam elérni, hogy a hallgatók értsék, érdekesnek találják, és hogy borzasztóan várják a következő gondolatot. De amit én csinálok, az kevésbé a tudósképzésre, mint inkább a tanárképzésre irányul.

 

V. B.: Pályája során számos külföldi egyetemen volt vendégoktató. 1992 és 1996 között tanított a Helsinki Egyetemen Finnországban. Milyen tapasztalat volt külföldi diákoknak magyar irodalmat tanítani?

 

I. L.: Kétségtelen, hogy teljesen másképp kell, mint itthon. Abból kell kiindulni, hogy az a hallgató egy szót nem hallott még Petőfi Sándorról. Fogalma sincs arról, hogy mi történt itt a 19. és 20. században. Rendkívül sok az alapvető, ismeretterjesztő elem. Például nem tudják mi az a végvár. Állandóan a magyar végvárakat rajzoltam a táblán. Igyekeztem világosan, nagyon egyszerűen beszélni. Természetesen ez egy nagy kihívás, hogy mégis egyetemi szintű legyen, és tulajdonképpen elmagyarázzam onnantól, hogy a magyarok hogyan jöttek a Kárpát-medencébe odáig, hogy mi is volt a II. világháborúban Magyarország szerepe.

Két dologra jöttem rá már az első hetekben, az egyik, hogy nem szabad érzékletesen beszélni. Azt, hogy bakot lő, felsül, azt nem értik meg. Helyette úgy kell mondani, hogy kudarcot vall, nem sikerül. Minden nyelvben vannak ilyen szemléletes kifejezések, ezeket kerülni kell. Egy platt, egyszerű, szürke, papíros nyelven kell beszélni, nagyon lassan. A másik tanulság pedig, hogy nem szabad hangoztatni a magyarokra jellemző önsajnáltatást, hogy mi szenvedtünk legtöbbet a világon, minket mindenki bánt. Ők nem ismerik ezeket a rettenetes viszonyokat itt a Kárpát-medencében, hogy hol erről nyomnak, hol arról szabadítanak fel, különböző okkal, céllal tönkretesznek. Ha ezt mondom, akkor ő, aki nem ebben nőtt fel, nem érti. Higgadtabbra és szürkébbre, hűvösebbre kellett venni a figurát. Sokat tanultam kint. Épp a nagydoktorim elő- vagy utószavában is megírom, hogy a Műfajok létformája XIX. századi epikánkban című könyv sosem születik meg, ha nekem nem kell megtanítani Szent Istvántól Tandoriig a magyar irodalmat. Rengeteg példát láttam akkor akaratlanul is. A tanítás során sok ötlet felvetődött. Egy példát hagy mondjak erre, hogy mit tanultam én az ottani tanításból. Egyszer bejött hozzám egy finn hallgató, hogy szeretne dolgozatot írni A Pál utcai fiúkból. Nagyon örültem neki, hogy ismeri a művet, mert nem nagyon szeretnek olvasni. Javasoltam, jöjjön két hét múlva, addig én is újraolvasom, mert utoljára 11 évesen olvastam, mint a legtöbb gyerek. Akkor éppen az eposz és a történelmi regény témájával foglalkoztam a nagydoktorim kapcsán. Köztudott, hogy a várostromok, a nagy harcok az eposzból öröklődnek át a regénybe. És mikor épp újraolvastam A Pál utcai fiúkat, döbbentem rá, hogy ott is jelen vannak a történelmi regény elemei: egy nagy ügy, azaz a grund, az önfeláldozó hősök, hiszen szegény Nemecsek belehal a végén. Tehát ugyanaz a heroikus erőfeszítés, csak gyermeki mértékre kicsinyítve. Ez bele is került a disszertációmba. Dávidházi Péternek és másoknak is rettenetesen tetszett ez a gondolat. De ez soha eszembe nem jut, ha nem jön az a finn szakdolgozó. Nagyon élveztem az ottani tanítást. A finn irodalmat is megismertem. Nagyon érdekelt az a világ. Majdnem mindenben más. A finnek zárkózottabb, hidegebb természetűek. Nem zászlólengető, kiabáló hazafiság van, mint nálunk, hanem nagyon szerény, de hihetetlenül komoly, mélyen rejlő. Nem beszélnek erről, de mindent megtesznek azért, hogy Finnország nagy legyen. Ők egy önbizalomhiányban szenvedő nép. Egészen meglepő volt, mikor hatalmas sífutóversenyt rendeztek, és egy orosz versenyző lett az első helyezett, második a finn. Megkérdezték a finnt, hogy nem bánja, hogy csak két méterrel győzött az orosz. Azt válaszolta, hogy nem, mert többször vesztett már ellene, és tudja, hogy az orosz sokkal jobb nála. Ebből a szempontból szerény nép, ugyanakkor az elnyomottság helyzete is jellemző. Náluk olyan volt a svéd uralom, mint nálunk az osztrák. Magasabb kultúrnívójú, racionális és fejlett ország a svéd, de lenézték a finneket. Ám ugyanakkor a finnek mindent átvesznek tőlük, és tisztelik őket. Például mikor talán először világbajnokok lettek jégkorongban, a finn csapat edzője és az ellenfél is svéd volt. Nagyon megható volt, ahogy a finnek örültek a győzelemnek. Nem kirobbanóan, de végre a kisebbségi érzésük legyőzésével. Nem lehet elmondani, milyen boldogok voltak. Beszélgettem utána velük, és elmondták, azért is örülnek, mert a svédek tulajdonképpen jobbak náluk, de most mégis ők győztek. Tehát a kint töltött időnek nagyon sok tanulsága volt, például nemzetkarakterológiai, irodalomtörténeti is. Egy népet megismerni, a kultúráját elsajátítani, és levonni a tanulságokat, azt nagyon komoly dolognak tartom. Én nem vagyok nagy utazó, de ezt nagyon szeretem. Nem kevés időbe kerül, mert tényleg sokat kell olvasni róluk, beszélgetni is velük. Oroszországban is voltam. A finnek nem, de az oroszok nagyon megnyilatkozók világmegváltásról, Istenről, boldogságról, halálról. Állandóan filozofálnak. Sok mindent lehetett tőlük tanulni.

                                                                                     

V. B.: Ha némiképp elszakadhatnánk a realitás talajáról, és ha eljátszanánk a gondolattal, hogy a holnapi napon Stephen Hawking bejelentené, az időutazás lehető voltát, ki volna az a 19. vagy 20. századi személy, akivel szívesen folytatna eszmecserét, s miről folyna a társalgás?

 

I. L.: Megvallom, erre sohasem gondoltam. Sok történelmi alak személyisége foglalkoztat. Ilyen például Tisza István. Gyerekkoromban Napóleonról is nagyon sokat olvastam. Velük kétségkívül az ember szívesen találkozna. De ez kicsit irreális nekem. Talán azért mert, ezt egy irodalomtanárnak meg kell némiképp csinálnia. Tehát lehet, nem tudok beszélgetni Mikszáthtal, de ha mégis, sejteném, hogy mit mondana. Mikszáthnak nagyon kedves, aranyos, romantikus, szép történetei vannak, mint például a Szent Péter esernyője. De vannak komorabb regényei is. Egy kortársa naplójában lehet olvasni, hogy Mikszáth sokszor hivatalos volt Jókaiékhoz. 1908-ban egy vendégség estéjén, mikor Jókai már aludni tért, és a vendégek nagy része is elment, akkor Mikszáth teljesen másként kezdett beszélni. Addig mindent anekdotával ütött el. Jellemző volt rá bizonyos mértékű léhaság. De mikor csak 6-an, 7-en maradtak akkor Mikszáth Magyarország jövőjéről kezdett beszélni, a nemzetiségekről, hogy a lakosság fele nem beszél magyarul, és gyűlöli a magyarokat. Megjósolta, hogy az ország szét fog esni. Tehát van egy író, akivel tudom, ha bizalmasan beszélnék, mit mondana, de tudom, hogy a regényeiben erről szó sincs. Ilyen tekintetben én azt hiszem, azzal áltatom magam, hogy talán sejtem, mit mondana. Jókaival nem tudom, miről lehetne beszélgetni. Jókai eléggé felszínes volt azt hiszem. Zseniális író, de sok mindent nem gondolt végig igazán. Például Kacsuka hadnagy és Tímea kapcsolata egy fantasztikus téma lehetne. Valaki évekig ábrándozik egy fiatalemberről, őrülten szerelmes belé, majd hozzá megy, és utána ennyi az egész… Hát ez az igazán érdekes téma, nem Noémi és Mihály esete. Attól félek, hogy Jókai, ha beszélgetnénk, az igazán komoly kérdéseket elkerülné. Édesapám sokat beszélgetett Németh Lászlóval, sok mindent elmesélt. Az interjúkból, vallomásokból szinte lehet tudni, hogy ő mit mondana. Nem szerette a luxust, szinte tolsztoji aszketikus morál jegyében élt. Ki lehet azt találni, hogy ki mit mondana. Napóleon tényleg érdekelt fiatal koromban, de ő az emberi szenvedés iránt teljesen közömbös volt. Ha azt mondták, hogy az ő döntésébe holnap meghal 6 millió ember az sem érdekelte. Csak a karrier, a hatalom, a pénz, a katonai siker. Őt erkölcsi kérdések nem foglalkoztatták, csak az előrejutás. Egy ilyen emberrel miről beszélgessek? Bár, hogy nem volt vele könnyű beszélgetni, azt egy valóságos történet mutatja. Amikor Weimar mellett elvonult a francia hadsereg, akkor Napóleon váratlanul azt mondta, hogy szeretne találkozni Goethével. Mert annak idején nagyon nagy hatással volt rá a Werther. Akkor még a nagy hadvezérek is olvastak regényeket. És Napóleon tényleg elment Goethéhez. A tragédia az, hogy ugyan voltak jelen mások, de egy magnó nem. Ugyan mit beszélt ez a két ember? Valószínűleg a világtörténelem legérdekesebb diktátora és a világ legnagyobb alakja beszélgetnek 3,5 percet. Ebben az az érdekes, hogy állítólag semmi lényeges nem hangzott el. Ez a két őrületes ember nem tudott miről beszélni. Valahogy úgy zajlott le a beszélgetés, hogy Napóleon ezzel kezdte, hogy rá fiatalkorában milyen nagy hatással volt a Werther, mennyire szerette. Erre Goethe valami udvariasságot mondott, hogy nagyon köszönöm, felség. És még három, négy ilyen mondtat, és vége volt. Milyen érdekes dolog, hogy néha a nagy emberekkel nem is olyan könnyű beszélni. Erről egy gyönyörű szép regény szól, Thomas Mann Lotte Weimarban című műve. Melyben negyven év után Lotte elmegy a lányával meglátogatni Goethét, és nem tudnak miről beszélni. Egy feszélyezett, eléggé üres társalgás folyik.

 

V. B.: Tanárként mi volt a legmeghatározóbb emléke?

 

I. L.: Nem könnyű válaszolni rá. 40 év alatt sok minden történt. De egészen biztosan tudok egyet mondani. A ’90-es évek vagy a 2000-es évek elején szemináriumon vettük Az ember tragédiáját. Egyik alkalommal a római színt elemeztük, melynek alapgondolata az élvezetek hajszolása. Tehát olyan módon akarnak örömöt találni az evésben, ivásban, szexben, hogy semmiféle eszmény, korlátozó tényező nincsen. Az egyik hallgató ekkor azt mondta: „Tanár Úr, ez van most.” Rám ez hihetetlenül hatott. Aki 70 éve született, az sok típust látott már, sok célt, sok eszményt, sok politikai vezetőt. De most oda jutottunk el, hogy a hallgató szerint ez van most? Hát az borzalmas, ha valaki úgy érzi magát a világban, ahogy a római színnek a szereplői. De attól félek, nem ez az egyetlen hallgató érezte így. Tehát ez szinte azt jelenti, hogy minden korábbinál rosszabb világban élünk. A tanár mindig egy eleven emberhez beszél. És akaratlanul is, de szeretné, ha annak az élete jól sikerülne, ha jól érezné magát a világban. Szolidáris vagyok vele, mert tudom, hogy ő bizonyos értelemben engem tanáraként elfogad, rám figyel. Én pedig drukkolok, mert szeretném, ha az élete jól sikerülne.

 

V.B.: Ha alkalma volna a most egyetemet kezdő hallgatóknak, leendő tanároknak, irodalomtörténészeknek üzenni, milyen jó tanáccsal, intelemmel látná el őket?

 

I. L.: Éljenek azzal a lehetőséggel, hogy az összes tudomány közül a művészettörténet, az irodalomtudomány, a zeneesztétika az, ami egyszerre két dologra irányul. Az irodalomtörténész, a magyartanár olvas, élményekre tesz szert, és ezt úgy hálája meg, hogy ezekhez másokat is hozzásegít. Mikor én megértem azt, hogy a Jókai-regényeknek melyik vonása honnan származik, ez mind értelmi úton történik. De a műalkotásnak aurája, hangulata van, amelyiknek a megnevezése már nem tisztán értelmi jellegű, ahol nekem egy erőteljes invencióval kell élnem. Itt már nem elég a logika, az adatok halmozása, hanem már beleérzésre van szükség. Amit régen szoktunk volt mondani, hogy az embereket nem tanítják meg élni. Tehát ahhoz, hogy valaki gazdag, boldog, értékes személy legyen, ahhoz tudni kell, hogy hogyan viselkedjen a szüleivel, a házastársával, munkatársával stb. Ennek egy tankönyve van, az irodalom. A legfontosabb könyvek úgyis szóba jöhetnek, mint az élet tankönyvei. Az irodalom megtanítja, hogy a tisztességes, önbecsülő, elfogadható, kellemes életvitelnek milyen törvényszerűségei vannak. Máshoz képest valami pluszt ad hozzá. Az életben is el tud igazítani. Egy irodalomtanár nem egyszerűen csak megtanítja, hogy hol született Kölcsey, hogy mikor halt meg Szabó Lőrinc. Arany János írja, hogy az erkölcsi mondanivaló fontos a versben, de nem szabad, hogy az írónak az ujja kilátszódjon a papírról. Az irodalomtanár az emberiség szerencsés teremtményei közé tartozik, mert egy olyan világba vezet be másokat, melyet ő nagyon érdekesnek, hasznosnak, szépnek, vonzónak és fontosnak tart. Talán azt mondanám befejezésül a leendő tanároknak, hogy találják meg azt, hogy 2030-ban mi az a hanghordozás, mi az a módszer, amelyikkel el tudják érni azt, amit velem elért Grezsa Ferenc 1962-ben. Tehát arra buzdítanék mindenkit, hogy persze tanulja meg a tanítás csínját-bínját, olvasson sokat, de úgy próbálja ezt a gyakorlatba átvinni, hogy annak a kornak a kérdéseire adott válaszként szolgáljanak.