Hírlevél feliratkozás

Keresés

Mintha minden a rizikóvállalást sürgetné körülöttönk

Fülöp Lászlóval Sifter Veronika beszélgetett
Ez nem egyszerű – még számomra sem, mind a mai napig. A nyitás lassú folyamat, de ha rá vagy kényszerítve, megtörténik. Ma minden a kölcsönhatásról szól, az innovációról, a kommunikációról – nem a biztonságról vagy a biztonság támogatásáról. Mintha minden a rizikóvállalást sürgetné körülöttünk.

A Trafóban a Nextfeszt kapcsán január 5-től 23-ig egymásnak adják a kilincset a szemtelenül fiatal és tehetséges zenészek, táncosok, az Y generáció képviselői. Fülöp László "there's an elephant in every room…" című darabját először a SVUNG táncsorozat nyitódarabjaként láthatta a közönség – az eredeti interjú a bemutató kapcsán készült, 2014 márciusában. Lacival, akivel már korábbról, a Budapest Kortárstánc Főiskolán eltöltött évekből ismerjük egymást, ezt a beszélgetést frissítettük fel.

(Hevér Zsófia felvételei)


Sifter Veronika: 2010-ben végeztél. Hogy alakult a pályád ezt követően?

 

Fülöp László: 2010-ben befejeztem az iskolát, de valójában soha nem végeztem el, mert az utolsó főiskolai évben már annyira kifelé fókuszáltam, dolgozni akartam, hogy nem maradt elég időm és energiám ennek a fejezetnek a lezárására. Az iskolai évek alatt és a rákövetkező 2-3 évben számos alkotóval dolgoztam itthon, akiknek nagyon sokat köszönhetek, mert minél több, különböző hatás ért, annál inkább körül tudtam határolni, hogy mi az én feladatom ebben a rendszerben, mit tudok én, személy szerint hozzáadni az egészhez. Az életem alakulásában a fordulópont az lett, amikor az L1 Egyesület révén – mivel partner szervezet volt egy európai hálózatban, a Development of New Art-ban (DNA) - magyar táncosok is bekerülhettek a dán Granhoj Társulat koprodukciójába. A Men&Mahler című darabbal kezdődött a közös munkánk 2012-ben, amit 2013-ban a Rite of Spring – Extended követett. Szerencsére mindkét darab sikeresnek mondható, rengeteget turnézunk velük, így nem mellékesen, az együttműködés meghozta számomra azt az anyagi biztonságot, hogy ma már nem kell azon görcsölnöm, hogy hogyan maradjak életben, jobban tudok arra fókuszálni, hogy mit várok a művészettől és magamtól, mint alkotótól benne, nem kell mindent elvállalnom pusztán az anyagi helyzetemből kifolyólag, és produkciós kényszer sincs rajtam. Persze ennek is megvan a maga ára, mert az időbeosztásomat tekintve, kevésbé tudok alkalmazkodni más projektekhez, így az elmúlt 2 évben táncosként nem nagyon tudtam bevállalni semmilyen más kezdeményezést, darabot, amit kicsit sajnálok is. De pozitív például, hogy minél többet látok a világból, annál kevésbé érzem azt a hamis képzetet – hogy máshol biztos jobban tudják, mi a „tuti”, vagy, hogy egyáltalán létezne bármi, ami fedheti a „tuti” fogalmát. Jót tenne a hazai táncéletnek – amúgy mindennek –, ha több pénzt, támogatást forgatnának bele, úgy, mint Nyugat-Európában, ugyanakkor a pénz nem biztosítéka a minőségnek: készülnek értékes produkciók semmi pénzekből, és fordítva is mindenütt a világon. Az ár/érték arányban nehéz bármiféle logikát keresni, szóval nehéz a művészetet pénzre alapozni, vagy pénzre váltani, az biztos.

 

SV: A "there's an elephant …" az OFF Mobilitások program keretében végzett kutatásaid kapcsán született.

 

FL: 2012 nyarán 6 hetet tölthettem kutatással a prágai Tanec Praha és a pilzeni Papírna Kulturni Centrum rezidens művészeként az OFF Alapítvány (a HODWORKS társulat fenntartója, a szerk.) és a Tempus Közalapítvány Leonardo Da Vinci Mobilitás programjának támogatásával.

Itt már tudtam, hogy mi az a téma, amin el akarok kezdeni dolgozni, ugyanakkor sok kérdés merült fel bennem magával a művészi munkával, a tánccal kapcsolatban is. Azáltal, hogy kívül kerültem az addigi bejáratott és megszokott közegemből, már semmi sem tűnt annyira magától értetődőnek körülöttem. Ezekről  a belső küzdelmekről írok a záró-beszámolómban a program blog oldalán.

 

Ezt követően  külföldi rezidenciákon vettünk részt, így tovább tudtunk dolgozni a témánkon, de nem rendelkeztünk semmilyen produkciós alappal, ami a darab létrehozásához szükséges lett volna. Szerencsére, a SÍN Kulturális Központ végül felkarolta a kezdeményezést, és ezzel a darabbal pályázott be az Open Latitude hálózat produkciós támogatására, és az EMMI-nél is elnyertünk egy kisebb összeget. Így juthattunk el nagy nehezen odáig, hogy lassan reális képet kezdett ölteni, hogy csak-csak világra jöhet ez az elefánt. Vicces, hogy a darab címében említett szimbolikus elefánt, érzésre végig velünk volt a folyamat alatt, ott ült minden próbán, minden megbeszélésen, mindenütt. Persze, én inkább a minőségére gondolok, mintsem az eredeti mondás tényleges tartalmára. De ebből is látszik, hogy a helyzetem itthon kissé ilyen itt a piros – hol a piros játék, és a csillagok állásán múlik, meg azon a pár emberen, akik hisznek annyira a munkámban, hogy áldozatokat hoznak érte. Köszönöm nekik.

 

 

SV: Mi a tapasztalatod: mi kel ahhoz, hogy egy fiatal táncos bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe?

 

FL: Ez nem egyszerű – még számomra sem, mind a mai napig. A nyitás lassú folyamat, de ha rá vagy kényszerítve, megtörténik. Ma minden a kölcsönhatásról szól, az innovációról, a kommunikációról – nem a biztonságról vagy a biztonság támogatásáról. Mintha minden a rizikóvállalást sürgetné körülöttünk.

 

 

SV: Cuhorka Emesével a főiskola óta intenzív a munkakapcsolatotok, most is szerepel a darabban.

 

FL: Emesével a főiskola óta igazán szoros a viszonyunk. Mintha testvérek lennénk – belelátunk egymás életébe, és minden szinten támogatjuk egymást. Mivel folyamatosan együtt dolgozunk, nagyon sok közös van már bennünk, nagyon intenzív a kölcsönhatás oda-vissza, rengeteg dolgot együtt fejlesztettünk ki. Persze vannak különbségek is, de az erőssége az együttműködésünknek, hogy van egy közös nyelvünk; már fél mozdulatokból, elkapott tekintetekből megértjük egymást. Azért adalékként hozzátenném, hogy mint a testvérek, gyakran „gyilkoljuk” is egymást, de valahogy, ennek is van egy természetes egyensúlya, és végső soron, egymás fejlesztése, nem pedig bántása a célunk.

 

SV: Miként változott ez a közös nyelv, Biczók Annával, a “there is an elephant…” harmadik szereplőjével együtt dolgozva?

 

FL: Anna persze eleinte, bekerülve ebbe a kettősbe, gyakran érezte magát kívülállónak. Pedig én is, Emese is sokszor dolgozott már vele együtt, barátok is vagyunk, és igyekeztünk is elkerülni minden olyan helyzetet, ahol a 3-ból 2+1 lesz. Bár ezekkel lehet tudatosan dolgozni, attól még meg kell állapítanom, hogy a trió, mint formáció mindig is problematikus lesz, tele diszharmóniával, ugyanakkor ez az erőssége is, folytonos mozgásban van, egyszerre a legtörékenyebb és legstabilabb rendszer. Anna borította a megszokásainkat, de ez fejlesztőleg hatott, mert egy új nézőpont éppúgy rámutat a dolgok gyenge pontjaira, mint az erősségére, így segít továbblépni. A próbafolyamat alatt szerintem úgy összecsiszolódott a trió, hogy a darabban már egy határozott egységként, hármashangzatként jelenik meg, ahol mindenkinek megmarad a saját egyéni hangja, de együtt, közösen egy új minőséget is kiadnak.


SV: Mizsei Zolival, a darab zeneszerzőjével szintén főiskolás korod óta együtt dolgozol.

 

FL: Az a világ, amit mi képviselünk, ott van Zoliban. Amikor fókuszált és inspirált, akkor a zenéjével hozzá tud adni egy új dimenziót a színpadon zajló eseményekhez. És ez nagy szó, mert kevés olyan ember van szerintem, aki nálam válogatósabb és kötekedőbb lenne zenei téren. Szeretek vele dolgozni, és az sem okozott soha problémát, hogy a kezdetekben a tanárunk volt, most pedig alkotótárs - mindig egyenrangú félként kezeltük egymást.

 

 

SV: A darab leírásából és eddigi munkáidból úgy tűnik számomra, hogy az emberi viszonyok, kapcsolódások mélyen foglalkoztatnak.

 

FL: Valóban; alkotóként sem aktuálpolitikával, sem gazdasági kérdésekkel nem foglalkozom, noha egyébként érdeklődöm e témák  iránt. Igazából jobban megmozgatnak azok a folyamatok, amik sokkal kisebb csoportokban vagy személyes szinteken zajlanak, mert meggyőződésem, hogy amúgy is, ezek képezik a nagyobb, globálisabb jelenségek alapjait. Önmagunk, a saját rejtett motivációink és kódolt mechanizmusaink ismerete nélkül, vagy a közvetlen környezetünk ismerete nélkül hogyan is érthetnénk meg bármi távolabbit? Először ebből a ködből kéne kilátnunk, ami körülöttünk van, és akkor, talán idővel elláthatunk majd messzebbre is.

 

Minden darabom személyes élményekre épül, amelyeket vagy mi, résztvevők éltünk át, vagy valamelyik ismerősünktől hallottunk, vagy az utcán, kávézókban csíptünk el, és mély nyomot hagyott bennünk. Igyekszünk erre a személyes érintettségre és részletgazdagságra fókuszálni, és elkerülni az általánosítást. Azt érzem, amikor  egy általános érvényű állítást akarunk megfogalmazni, akkor annyi mindent le kell metszenünk róla ahhoz, hogy ezt megtehessük, hogy a végeredményt ugyan megértem, de végül, számomra már nem ad semmit, steril és terméketlen. Valójában az a sok apró dolog számított, a „kosz”, ami hozzá kapcsolódott. Számomra maga az alapállítás, a kiindulópont pusztán csak felület, vagy ürügy, célja hogy segítsen láttatni, a festmény pedig mindaz rajta, kiemelkedik ebből a vászonból, ami túlmutat a logikán és a tudatos célokon.

 

 

SV: Mik a terveid a jövőre nézve?

 

FL: 2014 őszén létrejött egy közös koprodukció a német BigNOTWendigkeit társulattal, Hysterology címmel. (A darab kapcsán Biczók Annával készült interjúnk itt olvasható – a szerk.) Ezenkívül, magyar alkotóként részt veszek egy Közép- és Kelet-Európa táncművészeti helyzetére fókuszáló programban – Identity.Move! elnevezéssel – ahol egy görög építésszel fogok együtt kutatni. Erre azért van lehetőségem, mert ismét, az L1 Egyesület partnerszervezet ebben a hálózatban, így magyar alkotók is bepályázhattak a munkájukkal. És persze a dán Granhoj Dans társulattal is sokat fogunk turnézni, szóval tartalmas év lesz. Új, független produkcióba majd csak 2015-ben kezdek. Azért sem siettetem annyira új darabok létrehozását, mert azt látom, hogy a már meglévő darabjainkat is igen nehéz az emberekhez eljuttatni, színházaknak eladni. Ha elkészült egy darab, akkor azt játsszuk egy párszor, és aztán ennyi. Márpedig, nem gondolom azt, hogy mindez azért történne, mert ez a darab most pont nem volt az igazi, de majd a következővel tömegeket fogunk tudni megmozgatni. Ez sokkal összetettebb ennél. Néha el is bizonytalanodom abban, hogy tényleg alkotóként tudom a legtöbbet adni a környezetemnek, mert azontúl, hogy én szeretem ezt csinálni, nem tűnik túl effektívnek a dolog. Dolgozom, mint előadó, mint koreográfus, mint PR menedzser, tömegével írom a pályázatokat, videót vágok, honlapot szerkesztek, kapcsolatot tartok, termet foglalok, időpontokat egyeztetek, plakátozom, stb... és bár mindezt a tudathasadásos helyzetet még túl is élem valahogy, én már nem tudom, hova tudnám még fokozni a befektetett energiáimat és időmet. Szóval,  valahol lyukas lehet a  rendszer, de amíg még lendületben vagyok, addig bírom és csinálom.

Azért van pozitív példám is: Az emese&emil darabunk esetén például előadásról-előadásra egyre többen jöttek. Általában a premiereken vannak többen a nézők, majd ez a szám egyre fogy. Ennek a darabnak kapcsán ez fordítva történt. Mert az emberek között híre ment, személyesen ajánlották ismerőseiknek a darabot, akik látták, hogy „na arra, arra menjetek el, mert jó.”, így végül olyan emberek is kezdték megtölteni a nézőteret, akiket mi magunk nem is ismertünk, nem is nagyon jártak táncelőadásokra. Ez igen felemelő érzés, hisz valakik, akiknek semmi érdekük benne, hiszen nem kapnak érte fizetést, semmilyen jutalmat, sőt ők maguk fizettek a jegyért, szóval ezek az emberek méltónak találták a darabot arra, hogy extra energiát beleölve eljuttassák másokhoz is. Ez igazi elismerés. Jólesik.