Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Figyeljük egymás munkáját

Jelen esetben a munka nagy része mentális síkon is folyt. Mozogtunk persze, de igazából teljesen más dolgokat kerestünk. A táncos nemcsak egy test. Egy része a test, de másik része egy mentális alkotó előadóé. Gondolkodó test. Sifter Vera interjúja Vadas Zsófia Tamarával és Vass Imrével, Egyet neked, egyet nekem című bemutatójuk kapcsán.

(Hevér Zsófia felvétele)

 

Sifter Veronika: Hogyan találtatok rá a kortárs táncra?

 

Vadas Zsófia Tamara: Eredetileg néptáncoltam. Nagyon szerettem mozogni, viszont az ezzel járó létforma nem volt az enyém. A mozgásnyelvet is egy idő után kötöttnek éreztem. Engem a koreografálás érdekelt és az  hogy a mozdulatokat is én találjam ki. Aztán elmentem a Budapest Tánciskolába a gimnázium után felvételizni és ott tudtam, hogy megtaláltam a helyem. De az, hogy belőlem táncos lesz, nemcsak a szüleimnek, nekem is később esett le. Sokszor csak ültem a földön reggel, bemelegítéskor és azon gondolkodtam, hogy mit csinálok itt? Hiába van egy álmod, az nem biztos, hogy találkozik a valósággal – nekem ez az iskolai évek alatt vált valósággá.

 

Vass Imre: Székesfehérváron tanultam, villamosmérnökként, ahonnan egy fél év után kirúgtak. Igazából húszévesen döntöttem el, hogy valami olyasmit akarok csinálni, aminek a színpadhoz van köze és már színitanodákat, meg ilyesmiket nézegettem, mikor megláttam a fent említett tánciskola hirdetését a Székesfehérvár Estben. A felvételit megelőző héten mondtam anyámnak, hogy akkor "Imike elmegy tánciskolába" – feljöttem Pestre, és eldöntöttem, hogy ezt komolyan fogom csinálni – előkészítő kurzusra járok, diákmunkát vállalok, hogy kijöjjek anyagilag – aztán úgy alakult, hogy a családom is tudott támogatni.

 

SV: Új darabotok középpontjában a testvér-viszony áll. A ti testvéreitek hogy fogadják, hogy tánccal foglalkoztok, táncosként éltek?

 

VZST: Egy történet jut eszembe, gyerekkoromból, amikor körülbelül nyolc éves lehettem. Anyukámmal és a nővéremmel beszélgetünk és nagy komolyan felvázoltam nekik, hogy mi lesz, ha felnőtt leszek. A balettről ugyan lekéstem, de ugye, van olyan lehetőség, hogy néptánc, később meg elmegyek majd modern tánc szakra, stb.  Arra emlékszem, hogy a tesóm nagyon pesszimistán reagált, hogy mit tervezek én előre,  mi lesz, ha eltöröm a lábam. Egyébként érdekes, hogy a nővérem sokáig zenélt, zeneművészeti szakközépiskolába és konzervatóriumba járt, így az elején én jártam az ő koncertjeire. Mára ez megfordult, az ő élete elkanyarodott a zenétől, viszont most ő jön az én előadásaimra és elmondása szerint szereti is.

 

VI: "A mi lesz, ha eltöröd a lábad", meg a meddig lehet ezt csinálni" típusú kérdések nálunk is előjöttek. De a bátyámmal soha nem volt nagy lelkizés, hogy akkor most innentől fogva táncolok, és hogy mi ez. A suliban első év végén eljöttek a Trafóba az előadásra, látták, hogy ez egy kreatív cucc – ennyi.

 

SV: "Mindketten átlátunk, elvagyunk mint a befőtt" – írjátok a darab bemutató szövegében. Ezek azért elég kemény állítások, nem?

 

VI: Nekem az "elvagyunk..." a dolgokkal való együttmozgást jelenti – természetes bizalmat az engem körülvevő hatások iránt, amikor elég, ha én jól érzem magam. Szintézise az aktívnak és passzívnak.

 

VZST: Ellenni számomra annyi, mint együtt mozogni a dolgokkal, hol beleengedem magam, hol kijövök. Abszolút pozitív jelző.

 

SV: " A testvérséggel foglalkozunk. Mindketten másodikok és egyben a legkisebbek vagyunk." Mennyire determinál ez a "második testvér"-lét?

 

VI: Persze, mi most erre a testvéri mintára figyeltünk, de jómagam a "testvérséget", mint költészetet fogom fel – annyi minden mástól is függ, hogy mi lesz belőled! Hogy kikkel találkozol / vagy épp: nem találkozol... Én például a tánciskola előtt nem találkoztam olyasvalakivel, aki életvitelszerűen művész volt. Nem mintha hamarabb kellett volna ezeknek a találkozásoknak megtörténnie, de biztos, hogy ez is hatással volt rám.

 

VZST: Az biztos, hogy mint minden másod- és sokadszülött, részesülünk annak az áldásos hatásából, hogy nincs a szülőkben annyi görcs, hogy mi mindenre kell odafigyelni.

 

SV: Hogyan zajlik a próbafolyamat?

 

VZST: Jelen esetben a munka nagy része mentális síkon is folyt. Mozogtunk persze, de igazából teljesen más dolgokat kerestünk. A táncos nemcsak egy test. Egy része a test, de másik része egy mentális alkotó előadóé. Gondolkodó test.

 

VI: Mi most nem arra tettük fel magunkat, hogy egy táncnyelvet alakítsunk ki. Magunkat képezzük arra, hogy meg tudjuk azt csinálni az előadáson,  amit a próbán. Nem az a kérdés, hogy amit csinálunk, hogy néz ki, hogy béna, hogy profi, hogy jó-e, hanem az, hogy belekerüljünk egy olyan fantáziavilágba, ahol létjogosultsága van bármilyen mozgásnak. Ez készültség kérdése.

 

SV: A legtöbbször – mint ebben az esetben is – alkotótársként, koprodukciókban dolgoztok.

 

VI: Mi már 2010 előtt is ezt csináltuk, mielőtt összeomlott volna a finanszírozási rendszer – ez alkati kérdés is, de a külföldi tapasztalatainkból és a projekteket támogató nemzetközi pályázati rendszerből is ez következett. Úgy látszik, ennek a kornak ez a sajátossága. Csak mi már az előtt így dolgoztunk, hogy egzisztenciálisan rá lettünk volna szorítva.

 

VZST: Nekem ez a tánciskolából jött, ahol mindig mindent együtt csináltunk. Ha volt egy projekt, annak volt gazdája, de nem volt meg a koreográfus / táncos különbség. Szerintem az hatalmas dolog, hogy nem volt és a mai napig nincs rivalizálás köztünk. Inkább figyeljük egymás munkáját.

 

 

Vadas Zsófia Tamara-Vass Imre: Egyet neked, egyet nekem - bemutató

MU Színház, november 7. 8. 20.00

Továbi interjúk a mézpumpán olvashatók.

Sifter Vera