Hírlevél feliratkozás

Keresés

Figyeljük egymás munkáját

Jelen esetben a munka nagy része mentális síkon is folyt. Mozogtunk persze, de igazából teljesen más dolgokat kerestünk. A táncos nemcsak egy test. Egy része a test, de másik része egy mentális alkotó előadóé. Gondolkodó test. Sifter Vera interjúja Vadas Zsófia Tamarával és Vass Imrével, Egyet neked, egyet nekem című bemutatójuk kapcsán.

(Hevér Zsófia felvétele)

 

Sifter Veronika: Hogyan találtatok rá a kortárs táncra?

 

Vadas Zsófia Tamara: Eredetileg néptáncoltam. Nagyon szerettem mozogni, viszont az ezzel járó létforma nem volt az enyém. A mozgásnyelvet is egy idő után kötöttnek éreztem. Engem a koreografálás érdekelt és az  hogy a mozdulatokat is én találjam ki. Aztán elmentem a Budapest Tánciskolába a gimnázium után felvételizni és ott tudtam, hogy megtaláltam a helyem. De az, hogy belőlem táncos lesz, nemcsak a szüleimnek, nekem is később esett le. Sokszor csak ültem a földön reggel, bemelegítéskor és azon gondolkodtam, hogy mit csinálok itt? Hiába van egy álmod, az nem biztos, hogy találkozik a valósággal – nekem ez az iskolai évek alatt vált valósággá.

 

Vass Imre: Székesfehérváron tanultam, villamosmérnökként, ahonnan egy fél év után kirúgtak. Igazából húszévesen döntöttem el, hogy valami olyasmit akarok csinálni, aminek a színpadhoz van köze és már színitanodákat, meg ilyesmiket nézegettem, mikor megláttam a fent említett tánciskola hirdetését a Székesfehérvár Estben. A felvételit megelőző héten mondtam anyámnak, hogy akkor "Imike elmegy tánciskolába" – feljöttem Pestre, és eldöntöttem, hogy ezt komolyan fogom csinálni – előkészítő kurzusra járok, diákmunkát vállalok, hogy kijöjjek anyagilag – aztán úgy alakult, hogy a családom is tudott támogatni.

 

SV: Új darabotok középpontjában a testvér-viszony áll. A ti testvéreitek hogy fogadják, hogy tánccal foglalkoztok, táncosként éltek?

 

VZST: Egy történet jut eszembe, gyerekkoromból, amikor körülbelül nyolc éves lehettem. Anyukámmal és a nővéremmel beszélgetünk és nagy komolyan felvázoltam nekik, hogy mi lesz, ha felnőtt leszek. A balettről ugyan lekéstem, de ugye, van olyan lehetőség, hogy néptánc, később meg elmegyek majd modern tánc szakra, stb.  Arra emlékszem, hogy a tesóm nagyon pesszimistán reagált, hogy mit tervezek én előre,  mi lesz, ha eltöröm a lábam. Egyébként érdekes, hogy a nővérem sokáig zenélt, zeneművészeti szakközépiskolába és konzervatóriumba járt, így az elején én jártam az ő koncertjeire. Mára ez megfordult, az ő élete elkanyarodott a zenétől, viszont most ő jön az én előadásaimra és elmondása szerint szereti is.

 

VI: "A mi lesz, ha eltöröd a lábad", meg a meddig lehet ezt csinálni" típusú kérdések nálunk is előjöttek. De a bátyámmal soha nem volt nagy lelkizés, hogy akkor most innentől fogva táncolok, és hogy mi ez. A suliban első év végén eljöttek a Trafóba az előadásra, látták, hogy ez egy kreatív cucc – ennyi.

 

SV: "Mindketten átlátunk, elvagyunk mint a befőtt" – írjátok a darab bemutató szövegében. Ezek azért elég kemény állítások, nem?

 

VI: Nekem az "elvagyunk..." a dolgokkal való együttmozgást jelenti – természetes bizalmat az engem körülvevő hatások iránt, amikor elég, ha én jól érzem magam. Szintézise az aktívnak és passzívnak.

 

VZST: Ellenni számomra annyi, mint együtt mozogni a dolgokkal, hol beleengedem magam, hol kijövök. Abszolút pozitív jelző.

 

SV: " A testvérséggel foglalkozunk. Mindketten másodikok és egyben a legkisebbek vagyunk." Mennyire determinál ez a "második testvér"-lét?

 

VI: Persze, mi most erre a testvéri mintára figyeltünk, de jómagam a "testvérséget", mint költészetet fogom fel – annyi minden mástól is függ, hogy mi lesz belőled! Hogy kikkel találkozol / vagy épp: nem találkozol... Én például a tánciskola előtt nem találkoztam olyasvalakivel, aki életvitelszerűen művész volt. Nem mintha hamarabb kellett volna ezeknek a találkozásoknak megtörténnie, de biztos, hogy ez is hatással volt rám.

 

VZST: Az biztos, hogy mint minden másod- és sokadszülött, részesülünk annak az áldásos hatásából, hogy nincs a szülőkben annyi görcs, hogy mi mindenre kell odafigyelni.

 

SV: Hogyan zajlik a próbafolyamat?

 

VZST: Jelen esetben a munka nagy része mentális síkon is folyt. Mozogtunk persze, de igazából teljesen más dolgokat kerestünk. A táncos nemcsak egy test. Egy része a test, de másik része egy mentális alkotó előadóé. Gondolkodó test.

 

VI: Mi most nem arra tettük fel magunkat, hogy egy táncnyelvet alakítsunk ki. Magunkat képezzük arra, hogy meg tudjuk azt csinálni az előadáson,  amit a próbán. Nem az a kérdés, hogy amit csinálunk, hogy néz ki, hogy béna, hogy profi, hogy jó-e, hanem az, hogy belekerüljünk egy olyan fantáziavilágba, ahol létjogosultsága van bármilyen mozgásnak. Ez készültség kérdése.

 

SV: A legtöbbször – mint ebben az esetben is – alkotótársként, koprodukciókban dolgoztok.

 

VI: Mi már 2010 előtt is ezt csináltuk, mielőtt összeomlott volna a finanszírozási rendszer – ez alkati kérdés is, de a külföldi tapasztalatainkból és a projekteket támogató nemzetközi pályázati rendszerből is ez következett. Úgy látszik, ennek a kornak ez a sajátossága. Csak mi már az előtt így dolgoztunk, hogy egzisztenciálisan rá lettünk volna szorítva.

 

VZST: Nekem ez a tánciskolából jött, ahol mindig mindent együtt csináltunk. Ha volt egy projekt, annak volt gazdája, de nem volt meg a koreográfus / táncos különbség. Szerintem az hatalmas dolog, hogy nem volt és a mai napig nincs rivalizálás köztünk. Inkább figyeljük egymás munkáját.

 

 

Vadas Zsófia Tamara-Vass Imre: Egyet neked, egyet nekem - bemutató

MU Színház, november 7. 8. 20.00

Továbi interjúk a mézpumpán olvashatók.

Sifter Vera