És nem olyannak kellene lennie egy felnőtt férfinak, mint Mastroianni?

Részletek

Hanula Zsolt Péterrel Szekeres Nikoletta készített interjút

Filmkritikusból író lettél, a szövegek szintjén hogyan történt mindez?

A kötet és az egész folyamat nagyon lassan jött létre. Évekkel ezelőtt, amikor kitaláltam, hogy elkezdek szépirodalmat művelni, és nemcsak újságcikkeket írok, hanem fikciós szövegeket, apránként készültek el a novellák, ami látszik is rajtuk. A kötet első fele így teljesen egybeáll (A fiúk nem sírnak című novella), de az utána következő írások mindenféle másról szólnak. Ráadásul sokáig azt hittem, hogy regényt írok, de be kellett látnom, hogy mivel folyton új dolgok kezdtek el érdekelni, a gondolataim egészen más irányba mozdultak. Egy barátom, Benedek Albert, Benedek Miklós kisebbik fia, aki édesapjához hasonlóan színházi ember, amikor elolvasta azt javasolta, hogy legyenek ezek inkább különálló szövegek. Adtam a véleményére, és elkezdtem az anyagot szétcincálni, tudatosan úgy szerkeszteni tovább, hogy aztán már egyre inkább novelláskötetről beszéltem, így a különbségeket is nyugodtan kiélezhettem.

Szépen kirajzolódik az elbeszélő életrajzi háttere a könyvből, ez azért egy vallomásos jellegű szöveg, így egyfajta számvetésként is olvasható…

Az egésznek az írása, mint mondtam, régóta kezdődött, eközben én is rengeteget változtam. A fiúk nem sírnak ciklusnál éreztem ezt a regénnyé duzzasztási szándékot, de most már túl vagyok rajta, más dolgok foglalkoztatnak. Ebben pontosan ennyi volt, hígítani pedig nem szabad, nem akartam még feleslegesen beleírni 25 meccsre menést, hiszen jó szöveget akartam. Persze tisztában vagyok a tipikus első kötetes hibákkal, de alapvetően azzal is, hogy ha valaki csinál egy alkotói tevékenységet, bármit, az önmagáról szól. Viszont mindenképpen húznom kell egy vonalat ezekkel a szövegekkel, a terápiás jelleggel, ezt le akartam itt zárni, és úgy néz ki, sikerült is.

Intertextus függő vagy? Hozzá kell tennem, az elmúlt tíz év egyik olyan szövegét írtad meg, amiben ez sem erőltetett, sem idegesítő nem volt, sőt, inkább kellően ironikus…

Szeretem a posztmodernben azt, hogy a szövegképzésnek újabb és újabb szinteket adunk. Főleg A lehetetlen háromszögnek van egy ilyen motívuma, ami persze arról szól, hogy milyen nehéz kitalálni új dolgokat, ahányszor szeretnék megfogalmazni valami ilyesmit, folyton az az ambivalens felismerésem támad, hogy ugyanazt már leírták száz évvel ezelőtti szövegekben is. A szövegben sokat előforduló Nádas is elég kanonizált szerzőnk ahhoz, hogy könnyen elszégyelljem magam, amikor az általam kiötölt gondolatot megtalálom nála, de ha ez már így van, akkor megpróbálom mégis csak a javamra fordítani és jól megidézni, adva így a szövegnek egy újabb réteget.

Jellemzik novelláidat az ütős mondatok, az erős sorok, amikre aztán reflektálsz is, akár mint módszerre, szintén kellően ironikusan. Maga az írás hogy történik nálad? És nem, nem arra gondolok, hogy ceruzával vagy géppel…

A legjobb bekezdések tényleg úgy jöttek, hogy nem előzte meg őket sokórás gondolkodás, az ősnovellája A fiúk nem sírnaknak egy pici és tök banális sztori volt, amit azóta százszor szétszedtem már, és eleinte nem akartam sokkal többet írni annál, mint hogy apu meg én meccsre járunk, és csak úgy történnek velünk a dolgok. Aztán arra jutottam, hogy mennyi mindent lehetne még ezek mögé tenni, elszakadni a konkrétumoktól. Így kezdtem játszani azzal, hogy mire gondolhattam akkor, amikor ezeket megéltem.

Újraírtad a történelmedet egy nagyon erős apakép mentén, miközben szépen lebontod a bálványaidat…

Igen, apa kezdetben apa volt, és azon kívül semmi több, aztán ahogy teltek az évek, változott az életem, az életfelfogásom, és egyre erősebben jött fel az igény, hogy kifejezzem azt, mennyi mindent jelenthet mégis ez. Amit aztán már én is apaként fogalmaztam meg az eszmeiségről, a bálványokról, a mintákról, amiket követünk. Megnyugodtam, hogy ennek kapcsán messze több dologról lehet beszélni, mint egy konkrét emberről, aki egyébként az apu. Picit féltem eleinte, hogy annyira nem domborodik ki a bálványok lebontása, miközben pontosan arra megy ki az egész, hogy fel kell nőni, még a cím is erre utal, amit a Cure-tól vettem kölcsön. Mivel én filmes újságíró vagyok, mindenkinek az volt az első gondolata, hogy a film alapján van, de ezúton is jelezném mindenkinek, hogy nincs a kötetnek semmi köze a filmhez. Számomra ez az egész arról szól, hogy felnövünk, de azt nem feltétlenül tudjuk, hogy hogyan kellene viselkednie egy felnőtt férfinak. Az alapvető toposzokból indulok ki, hogy a felnőtt férfi erős, határozott, és nem mutat érzelmeket, ami nyilván nem működik, ezek hamis dolgok, és ezért lett az egész kötet címe is A fiúk nem sírnak. A szocializáció során viszont ezeket a képeket kapjuk, és mindegy, hogy az aputól, a pályán vagy a templomban. Pedig az istennek tetsző folyamat az, hogy rádöbbenjünk, kik is vagyunk mi valójában. És persze, hogy közben be kellett fejeznem ezt a könyvet, ahol egy gyerek beszél az apjáról, mert én meg közben apa lettem, totál másik szerepkörbe kerültem, és nem tudok már arról írni, hogy én milyen voltam kisgyereknek, más a felelősségem, más szerepem van egy családban.

Ott nőttél fel, ahol játszódik a regény?

Ez például egy hazugsága a szövegnek, van egy sporttelep, ami apám életének fontos része volt, szinte a második otthona, én azonban teljesen idegen vagyok ott, de mindig rohadtul tetszett, és az jutott eszembe, hogy azt a kocsmát, azt a pályát bele kell írnom a könyvbe. Egyáltalán nem célom igazságot írni, ahogy családtörténetet sem, és akkor meg ott hazudok, ahol akarok.

A sodró lendületű szövegeket, ahogy az egy rendes filmkritikustól elvárható, felforrósítod még egy kis Mastroiannival, Fellinivel, mit keresnek az olaszok a könyvedben?

Legalapvetőbb közhely, hogy mennyire szenvedélyesek, és hogy mennyire szeretnek élni az olaszok, ha kiábrándult is Mastroianni a Dolce vitában, mégis férfias. És valóban, amikor kint jártam, tényleg ezt láttam. Képes lennék csak ülni és nézni őket. Persze ez szépen egybecseng azzal, hogy hogyan viszonyulnak a futballhoz, ahogyan azzal is, hogy mernek sírni. Az apám meg egyáltalán nem hasonlít Mastroiannira, de akartam egy férfi szexikont a könyvbe, egyébként meg Vincenzo, akivel a szövegben mászkálok, az Mastroianni középső neve volt. És nem olyannak kellene lennie egy felnőtt férfinak, mint Mastroianni?

(Dehogynem, ha kérhetem, legyen olyan is, igen.) És te hogy vagy a focival, sőt, a pályával meg a szélével, ahová az a bizonyos apa és fia, mint Esterházy, Mándy és a többiek, annyit kijár?

Na ez az, amit nem vagyok képes elengedni, pedig semmi racionalitás nincs benne. Megmaradt amolyan l’art pour l’art dolognak. Amit mindig megérzek benne, az egyfajta magasztosság. Hogy ma is teltház lesz a meccsen, ami tiszta nonszensz, mert tök szar a magyar foci, és mi mégis elmegyünk rá, miközben nincs belőle semmi hasznunk, nem kapunk érte konkrét, materiális dolgot, csak egy érzést. És nem hiszem, hogy ezt illik lenézni. Ráadásul tele van szenvedéllyel, amiről szó volt az olaszok kapcsán, és nem azzal a bizonyos kelet európai menjünk le pincébe kötéllel életérzéssel.

Hogyan tovább egy ilyen lezáró jellegű szöveg-csokor után?

Amiket most szeretnék írni, az ebből indulna tovább. Még egy betűt sem írtam le, de sokat foglalkozom vele, és ahogy elnézem, kevésbé vicces szöveg lesz. Talán ott veszi fel az előzőnek a fonalát, hogy az elbeszélői én egyszerre légüres térben találja magát. Az ember életét meghatározza vagy a vallás, vagy amit a szülei belé vertek, ezek nagyon konkrét dolgok, amiktől megbízható kis akolban érezzük magunkat, olyan ez, mint a kádárizmus, nem kell döntetünk, mert valaki úgy is dönt helyettünk. Aztán amikor ráébredsz, hogy ezek nem követendő dolgok, akkor könnyen egyedül találhatod magad a káoszban. Én egyedül találtam magam. Ez nem feltétlen rossz dolog, mert az ember ilyenkor megtapasztalja, hogy van saját értékrendje, karaktere, életcélja, amit nem más határozott meg a számára. Ez felszabadító érzés, ha nem is mindig vidám. A tudatlanság sokkal megnyugtatóbb. De innen már nem lehet visszafordulni.