Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

„Tíz, legfeljebb száz, vagy ezer”

Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony, Csimota Kiadó, Budapest, 2016
A szerző-főszereplő Tárkony azáltal válik nem mindennapi hőssé, hogy mindvégig meglehetősen mindennapi figura marad, olyan értelemben, hogy nem hasonlítható egyetlen klasszikus mesehőshöz sem. A nemköltő költő oximoron afféle állandó eposzi jelzőként kíséri Tárkony nevét minden történet elején, ezzel is kiemelve azt a tulajdonságát, amely mind közül – hogy félős, nyafogós és meglehetősen sértődékeny – a legfontosabb. Ám a kötet végére Tárkony elnyeri a költő címet az Öltözködős vers című alkotással.

 

 

A Milyen madár sikerének is köszönhetően nagy várakozás előzte meg Kollár Árpád új könyvének, A Völgy, írta Tárkonynak a megjelenését. Kollár A Völggyel ezúttal prózaíróként mutatkozott be – pontosabban nem is ő, hanem Tárkony nevű alteregója. Hiszen a cím egy metafikciós játék része: azonosítja a valóságos szerzőt és Tárkonyt, sőt ez utóbbit lépteti Kollár helyébe. Nagy Norbert illusztrációja még inkább megerősíti és kétirányúvá teszi ezt a kapcsolatot, ugyanis az első képen (2.) alapos szemlélődés után kibetűzhető a „Kollár mesék” felirat a vonat asztalán heverő könyvön, később pedig egy könyvespolcon két vastag „Kollár összes” vehető észre (18.). A szellemes játék az olvasó világában is folytatódik, hiszen ez az alakmás „Kollár Árpád Tárkony” név alatt saját profilt kapott a legnagyobb közösségi oldalon.

 

A szerző-főszereplő Tárkony azáltal válik nem mindennapi hőssé, hogy mindvégig meglehetősen mindennapi figura marad, olyan értelemben, hogy nem hasonlítható egyetlen klasszikus mesehőshöz sem. A nemköltő költő oximoron afféle állandó eposzi jelzőként kíséri Tárkony nevét minden történet elején, ezzel is kiemelve azt a tulajdonságát, amely mind közül – hogy félős, nyafogós és meglehetősen sértődékeny – a legfontosabb. Ám a kötet végére Tárkony elnyeri a költő címet az Öltözködős vers című alkotással, erről tanúskodik legalábbis az aláírás: „Írta Tárkony, a költő”. Ezen a ponton viszont hiányérzete támad az olvasónak, mivel arra nem derül fény, hogy ez a vers milyen körülmények között látott napvilágot, holott a nemköltő költő jelző hangsúlyozása éppen hogy felcsigázta a befogadó kíváncsiságát. Ráadásul már sokkal korábban, a Tárkony és a megvilágosodásban megszületik egy vers, bár ennek sikeressége kétséges marad. Irodalmárok számára megmosolyogtató disputa kerekedik Tárkony és Oregán között arról, hogy vers-e egyáltalán („A púpom púpjából csöpög a világ. / Ó.” 14.) – olyan vitapontok mentén, mint a rím, vagy az ó funkciója. Tárkony – velős, de jól értesült – válaszában, miszerint „[a]z Ó meg olyan költői dolog[…] Ettől vers a vers.” (15.) Culler aposztrophéról írott tételeit sejthetjük meg. Hősünk egy harmadik verssel is rácáfol nevére a Tárkony és a világhír című mese végén. De mivel az olvasó csak tudósítást kap e költemény megírásáról – amely elvileg a remete barlangjának meghódítását zengi el –, várakozása itt szintén kielégítetlen marad.

 

A kötet mind a kilenc meséje hasonló ívet jár be: Tárkony nem kifejezetten akar belekeveredni bármibe is, majd – általában barátai közreműködésével – mégis az események sűrűjében találja magát. Pedig A Völgyben az unalom az alapállapot: Tárkony, bár nem szeret, Csücsökkel tud a legjobban unatkozni (9.), délutánonként a semmittevés köti le (20.), a Tündér is naphosszat csak heverészik (27.), sőt még jobb is semmittevésben, mint Tárkony. (74.) A Tárkony és az unalom című történet ellenben csak részben szól az unalomról (nagyobbrészt inkább a kalandba keveredésről), az unom szó refrénszerű ismételgetése, és azoknak a dolgoknak a felsorolása által, amelyek Tárkonyt untatják: „Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat!” (33.) Ebben a kissé álmatag falucskában az idő folyama is különössé válik. Ugyanis az idő képes úgy előrehaladni akár éveket, hogy Tárkony és barátai mindvégig ugyanazt csinálják: „Így nézték egykedvűen napokon, heteken, éveken át a változó felhők rohanását.”(39.) S hogy mindez nem csupán költői túlzás, és az idő előrehaladtával mégis beáll némi változás, azt a narrátor megerősíti a Tárkony és a cserjében: „Napokig és hetekig és hónapokig és évekig nem írt egyetlen verset sem. Már teljesen elfelejtette Cserjét, ahogy elfelejtette az aranyhalat vagy a kóbor kutyát is. Borostás volt az arca, csatakos a haja, hagymaszagú a lehelete.” (23.)

 

A prózaritmus a könyv vége felé haladva egyre dinamikusabbá válik, s az utolsó három történet (Tárkony és a vonal, Tárkony és a vadcsízek, Tárkony és a színnyalók) dramaturgiai és nyelvi teljesítményüket tekintve ki is emelkednek a mesék közül. Ahogy az olvasó egyre inkább elmélyed Tárkonynak és barátainak a kalandjaiban, úgy válik a szöveg is egyre szórakoztatóbbá, egyre mívesebbé; a szerző érezhetően a végére jött igazán bele a prózaírásba. A Tárkony és a vonal mikro meséje kifejezetten izgalmas mind narratív, mind tipográfiai szempontból: a vonal, amely a fő történet bonyodalmait okozza, illusztráció formájában megjelenik a szövegben is, mintegy kettéhasítja azt, és e vonal mentén artikulálódik verzállal szedve a beágyazott mese. Ez az alig pár soros történet – amely a vonal eredetéről ad számot, a világ hatalmas uráról, aki megtiltotta alattvalóinak, hogy nevükön szólíttassanak, és akiket lázadásukért a vonalon túlra rekesztett – stílusában eltér a Tárkony-meséktől, sőt, hangvétele már-már misztikus színezetű lesz.

 

A Tárkony és a vadcsízek költői fantáziájával és nyelvi szépségével lopja be magát az olvasói szívekbe: „A kosárban vadcsízek voltak, karcsú kis énekesmadarak, akik minden télen dalolva röppennek át a Völgy fölött, amikor nyakig ér a hó. Mindig a gát felől érkeznek, akár a nyílvessző, és a présházak felé tűnnek el a semmi égben.”(66.) Ez a történet kissé túl is mutat a gyerekmesék világán – törött hangú madarai, a présházak és a Tündér alakja (amely itt bontakozik ki a leginkább) Bodor Ádám Sinistra körzetére emlékeztetnek. A Tárkony és a színnyalók története a műfajilag hozzá némileg közelebb álló Lencsilány és a fekete csönd című képregényt idézi meg Lakatos Istvántól. De amíg Lencsilányt és világát a fekete csönd valóban bekebelezi, Tárkony és barátai a szerencsének is köszönhetően megmenekülnek az elszíntelenedéstől. S ha már a meglehetősen sötét tónusú Lencsilány került ide párhuzamként, érdemes kiemelni, hogy a Völgy kissé depresszív főszereplőjét, és a „tragikusságokkal” fenyegető lehetőségeket a (nyelvi) humor mindvégig kiegyensúlyozza, például: „A kertek alján szerettek a legeslegjobban focizni[…] Ide nézett a Vörös kerti budija, meg az egész kertje, tarackostul, barackfástul.” (33.)

 

Végezetül Nagy Norbert illusztrációit is érdemes tüzetesen szemügyre venni. Ezek a roppant részletgazdag képek nem csekély szuggesztív erővel vonzzák a tekintetet, és külön kalandra csábítják az olvasót/szemlélőt, aki a rajzokban elmerülve sok apró felfedezést tehet. A Tárkony és a megvilágosodás végén a kétoldalas kép (17–18.) szobabelsőt ábrázoló felén – noha a félhomály jótékonyan megnehezíti a böngészést – egy egész irodalmi arcképcsarnokra lehetünk figyelmesek. A könyvet forgatva külön öröm ilyen félig-meddig rejtett meglepetésekre bukkanni, így aztán az illusztráció nemcsak a szöveg szerves kiegészítőjévé válik, de önmagában is szórakozást nyújt. Mind közül a leglátványosabb a Tárkony és a cserje végén a feketerigók által megszállt ostorfa képe (25.), amely annyira szemet gyönyörködtető, hogy leginkább bekeretezve a falra kívánkozna.

 

Pogány Eszter