Mintha csak álmomban látnám

Részletek

Dezső Andrea: Mamuska, Csimota Kiadó, Budapest, 2010.

Pogány Eszter 1991-ben született Budapesten. Idén szerzett diplomát a Károli Gáspár Református Egyetem magyar-angol szakán. Jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatója.

Dezső Andrea Mamuska című mesekönyve, amely Szabó T. Anna fordításában, a Csimota Könyvkiadó gondozásában 2010-ben jelent meg, több szempontból is különleges olvasmány lehet. A gyermeki gyász tematizálásával hiánypótlónak tekinthető – a gyermekirodalom legutóbbi hasonló törekvést felmutató fejleménye, Kollár Árpád Milyen madár című kötete mellett. A szöveget a szerző saját, mesebeli világba kalauzoló fekete-fehér grafikái szelik át, amelyek kiegészítik és továbbgördítik a mese folyamát.

A mesekönyv struktúráját tekintve négy történetet ölel fel, s rendhagyó módon a mesélés aktusa is része lesz az egyes fejezeteknek – a történetek anya és lánya dialógusában képződnek meg. Talán ennél is meglepőbb az a gesztus, hogy a mesék elbeszélője nem az anya, hanem a kislány. E mikrotörténetek mind az elhunyt nagymama alakja körül bonyolódnak. A gyermekelbeszélő gyakran hivatkozik emlékezetére a mesélés során, habár annak hitelességét az anya közbevágásai, hitetlenkedése minduntalan kétségbe vonják. Az anya szólamából derül ki már a legelső mesében (Az árvíz), hogy a nagymama halott, s e ténnyel kívánja cáfolni a történet valószerűségét („Mamuska egy hónappal az árvíz előtt halt meg”[1]). Ugyanakkor már ebben a legelső fejezetben maga az elbeszélő egy hasonlatban összekapcsolja fantázia és emlékezet tartományait: „Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám.”[2] Az elbeszélő az elbeszélt történeteknek részese is; hol ezt kérdőjelezi meg az anya (A vőlegényvásár – „Már hogy emlékezhetnél? – háborog a mama. – Hiszen akkor te még nem is éltél.”[3]), hol a jelenetezés ellen emel kifogást (A kertben – „Egyszer eltévedtem Mamuska kertjében – mondom a mamámnak. – Nahát – mondja ő –, hiszen az a kert csak akkorka volt, mint egy zsebkendő.”[4]). Ilyen módon a történetek nem emléktöredékek puszta felidézéseként jelentkeznek – a közbevetések kiemelik költött mivoltukat; az anya pedig egy olyan kontroll-instanciává válik, amely megpróbálja a valósághoz visszatéríteni a kislányt. Kiemelt fontosságú lesz a vizuális tapasztalatszerzés, több szöveghelyen is hivatkozik a narrátor saját látására, élő, élettelen, emberi és nem emberi tekintetére. Mindezek közül talán a legfontosabb az anyai tekintet, amely két ponton is az elbeszélő tudatáig hatol: „A mama engem néz, mintha tudná, hogy mire gondolok…”[5] illetve: „Mama rám néz, mintha olvasna a gondolataimban.”[6]

A mesék dramaturgiája csaknem azonos ívet jár be: a gyermekelbeszélő mesélni kezd, az anya kétségeinek ad hangot, a mese tovább folytatódik, majd az anya elküldi a kislányt.  Az első két történetben ez az imperatívusz a „futás játszani!”, és annak variációja: „menj játszani”, a harmadikban: „Menj, nézegesd egy kicsit a képeskönyveidet”[7]. Ezt követően egy titkos ajtón át, vagy egy titkos jelre előlépnek az elbeszélő képzeletbeli barátai, Dadi és Jaji. E két karakterrel a szöveg visszatér a fantázia talajára, s az első három fejezet ugyanazon képpel zárul – az elbeszélővel, amint barátaival játszik. Az első fejezetben Dadi és Jaji mesélnek is az elbeszélőnek: „…mesélnek a városukról ott a fal túloldalán, meg a kertekről, igen, a legtöbbet a kertekről mesélnek…”[8] A kert motívuma aztán a harmadik mese (A kertben) színtereként jelentkezik újra. Ez a fejezet hangulatában már előkészíti az utolsó történetet, amely a nagymama szimbolikus eltemetéséről számol be. A kertben sötétebb tónusához járul az elveszés, a válaszképtelenség, a félhomály és az erőteljes, szinesztetikus illat-benyomások. „…a levelek alatti zöld derengésben úgy éreztem magam, mintha egy üvegben ülnék. A földnek gombaszaga és sötétszaga és könnyszaga volt… Mamuska engem keresett. Hallottam a hangját magasan a levelek és a fejem fölött. De aludtam már, nem tudtam válaszolni. Sötét volt, mire felébredtem, nem tudtam, hol vagyok.”[9]

Az utolsó fejezet, A búcsú, mint már említettem, Mamuska temetését beszéli el – a temetés szimbolikus a tekintetben, hogy a nagymama képe kerül egy csokoládés dobozban a földbe. Már felütésében is eltér az előző fejezetektől, mivel a mese a képzeletbeli barátokkal való játékkal indít. A temetést erdei állatok és égitestek kísérik, a búcsút követően egy pillanatra csend áll be – amelynek leírása talán a legköltőibb, legsikerültebb része a szövegnek: „A méhek sem zümmögtek. A hangyák megálltak és letették a morzsát. A fecskék röpte megszakadt, a fecskefiókák kitátott szája sem mozdult a meleg sárfészkekben. Még az érett almák puffanása sem hallatszott körülöttünk. A szél megállt, a csillagok forgása megtorpant egy pillanatra…” Ez után a kerettörténetben is változás áll be, az anya már nem az ellentételezést képviseli: „– Igen. Pontosan így történt – mondja a mama, és megsimogatja a fejemet. Aztán váratlanul így szól: „– Mit szólnál ahhoz, ha meghívnánk Dadit és Jajit ma este vacsorára?”[10] E gesztus egyrészről értelmezhető úgy, mint az anya bekapcsolódása a játékba, a mese legitimációja. Ha viszont a képzeletbeli barátok történet elején való fellépését nem csupán szerkezeti eltérésként értékeljük, és jelenlétüket a fantáziaműködéssel azonosítjuk, feltehető, hogy már maga a kerettörténet, az anya-gyermek dialógus is a képzelet terméke ebben a fejezetben. Amennyiben efelől olvassuk, ha nem is tragikus, de mindenképpen nyomasztó színezetet kap a szövegvilág egésze – egy a gyermeke gyászát elutasító anyával, és egy kislánnyal, aki szomorúságát képzeletbeli barátokkal való játszadozásba és konfabulációba kanalizálja, sőt, az anyjától várt vigasztaláshoz is csak a képzelet világában jut hozzá.

[1] DEZSŐ Andrea, Mamuska, Bp., Csimota, 2010, 7.

[2] Uo.

[3] Uo., 14.

[4] Uo., 25.

[5] Uo., 14.

[6] Uo., 25.

[7] Uo., 31.

[8] Uo., 11.

[9] Uo., 28-29.

[10] Uo., 37.