Nem szeretem a sünit, mert szúrós, de mégis szeretem
- Részletek
Kollár Árpád: Milyen madár, Csimota, Budapest, 2014
A Milyen madár versei gyermekek és felnőttek számára más-más mondanivalóval bírhatnak, a szövegek rétegzettsége arra invitál, hogy időt szánjunk az olvasásra. A kötetet egy különös hangulat lengi körbe, amely egyszerre érzékelteti a világ felfedezésének csodáját, és a tudással együtt járó szomorúságot. Kollár Árpád költészete a gyermeklírai hagyományt eredményesen gondolja tovább, igazi élménnyé alakítva a Milyen madár olvasását.Móré Tünde 1987-ben született Miskolcon. Irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem PhD-hallgatója.
A Milyen madár szövegei a címadó verssel kezdődően egy sajátos logikai rend alapján szerveződnek: ennek a rendnek a legfontosabb ismertetőjegye, hogy nem illeszkedik a megszokott gondolkodásmódhoz. Az így kialakított perspektíva – talán gyermeki, határozza meg a kötetet, amelynek 57 oldalán olyan témák fordulnak meg, mint az identitás, a halál vagy a család.
A versekkel való ismerkedés során a ritmus és az illusztrációk ragadhatják meg az olvasót. Nem egy szöveg azonnali felolvasásra csábít, maga a lírai én is hasonlót fogalmaz meg: „szeretem a verset, ha van benne hangosság / (ha hangosan olvassák, csak nekem)” (Igen, 11). A verseket apró utalások, áthallások kapcsolják egymáshoz, hasonlóan finom intertextuális háló alakul ki a gyermekköltészeti hagyományra vonatkozóan. A „télből telelés, vérből verelés, csapból csöpögés” (Lesz, lesz, lesz, 19), vagy a „mert belőlem esznek és folyton összevesznek / egymással a vírusok, meg azok az izék” (Laknak bennem, 21) sorok például mondókákat idézhetnek fel az olvasóban. A klasszikus és kortárs poétikai, nyelvi megoldások egy-egy szövegen belül is keverednek, ezáltal keltik az ismerős idegen érzetét.
A Milyen madárhoz készített illusztrációk, amelyek Nagy Norbert munkáját dicsérik, fontos szerepet játszanak a versek világában. A borító égszínkékje szinte minden oldalon megjelenik, legtöbbször zölddel és sárgával kiegészítve. Az illusztrációk felerősítik a szövegek logikájának különösségét: a bicikliző nyúl, az öltönyt viselő kutya vagy a madárfészekben üldögélő macskák egy külön kis rendszert alkotnak. A nyúl alakja szinte végigkalauzolja az olvasót a versek között, amelyek elsősorban a literális értésnek köszönhetően nem egyszer abszurdnak mutatják a mindennapokat.
A címadó vers a tél maradandóságára, váratlan visszatérésére kérdez rá, hogy az utolsó sorral („kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra”) a hideg idő a szülő hiányához kapcsolódjon. A vers képei a tél végére váró gyermek alakjának felidézésével mindennapi hangulatot teremtenek: „a sapkát is a fiókba tettük, és elveszett a sálunk is régen.” A hideg évszak el nem múlása melankóliát sugároz, ez pedig a kötet egészében uralkodó marad, még a mondóka-jellegű szövegek esetében is.
Kollár Árpád kötetében nem találunk tematikus egységeket, vagy ciklusokat, noha vannak olyan szövegek, amelyeket kifejezetten érdemes volt együtt olvasni, mint például a Nem és az Igen, vagy a két „hülyevers.” A gyermek önmeghatározásának vágya több szövegben előkerül. A Két kezem című szöveg a kitűnés és a valahova tartozás egyidejűségét mutatja meg („azért örülök, hogy mégsem vagyok furcsa, pedig lehetnék”). A Laknak bennem viszont éppen a lírai én furcsaságát ábrázolja, immár nem a külsejéről, hanem belsejéről szólva („furcsa egy dolog vagyok én, / palacsintázó vagy főzelékszagú menza”). A szülők által kialakított keretekben szerveződő világértés szerint az értelmetlen és a furcsa fogalmai aszerint határozhatóak meg, hogy a család, mint mikroszintű értelmezői közösség hogyan tölti fel ezeket a kategóriákat. A hiperkorrektség elve szerint kialakított világmagyarázatra példa a Csizmacsizma, ami látványosan mutatja meg az úgynevezett gyermeki gondolkodás mibenlétét. Az öltözz föl rendesen, mielőtt kimész szülői intését fokozza végletekig a szöveg, így jut el az olvasó oda, ahova a lírai én: „csak az a baj, hogy akkor meg irtó nehéz lenne / egy végtelen csizmatornyon billegni a süppedős hóban, / hát ezért nem megyek én most ki a hidegre (26)”.
A szülők a versekben a biztonságot jelentik, a lírai én minden kérdésével hozzájuk fordul, amennyiben az eddig ismert világhoz képest ismeretlen problémával szembesül. A kötet transzcendenssel foglalkozó szövegei közül a Mi lesz a hóval (15) első sora az édesanyát szólítja meg: anya, mi lesz a macimmal, ha meghalok. A Ki mondta (14) lírai énje pedig a madarak tulajdonságairól tér át saját korlátaira. „és a kezem olyan ügyetlen legyen, / hogy ne tudjak megfogni egy galambot, / és ki hagyja, hogy mindent elfelejtsek, / ami szerintetek fontos”.
A családi kör élménye az Apa szerint, vagy a Karácsony című szövegekben a kicsinyítés alkalmazásával válnak apró életképekké. Az apa alakja a szurkoló, tévét néző családfő hagyományába tagozódik be, az Apa szerint lírai énje azt a pillanatot ragadja meg, amikor még nem ölti fel a szurkolói attitűdöt, de már kialakulnak az alapvető pozíciók: a kinek kell szurkolni miértje még abban rejlik, hogy az édesapa nekik szurkol (illetve mert bénák). A Karácsony (47) soraiban a téli este inkább a fáradtság jegyeit ölti magára: „odakint sötét van és régi füstszag / az utcalámpák fénykörében gyenge hó szitál.” A karácsonyi készülődést egyetlen pillanatra zsugorítja a szöveg, a hal megtisztítása az a folyamat, amelyben a kisgyermek aktív résztvevő lehet: „én pukkantottam ki fatalpú klumpámmal / a konyha linóleumpadlóján.” A versnek szomorú hangulatot kölcsönöz a közös fedél alatt, mégis egymástól igen távol töltött karácsony megjelenítése, amelyeket a szöveg egy-egy sora tökéletesen ábrázol. Hasonló hatást keltenek több szövegben az utolsó sorok, amelyek az ellentétes tagmondatokkal fel nem oldott kételyeket alakítanak ki az olvasóban, például a „lakik nálunk egy egész család és kevesen vagyunk mégis (Nálunk, 30)” vagy a Karácsony utolsó sora („ma mindenki boldog, ma mindenki szomorú).”
A kötet második felében sorakoznak az élet és az elmúlás problémáját feldolgozó szövegek. Az Én apum az Anya ma nem anya című szöveggel szerepel párban, az előbbi a Miatyánk felől olvasható, az ima szövegét úgy interiorizálja a lírai én, hogy a gyász érzelmi folyamatát, és az ezzel kapcsolatos reakciókat, mint például a felejtéstől való félelmet („félek, elfelejtem a te neved” 48) jeleníti meg. Ehhez képest az anya elvesztését tematizáló Anya ma nem anya az édesanya alakját tölti fel újabb és újabb jelentésekkel. Az allegorizálás nyelvileg hozza létre a veszteség pótolhatatlanságának érzetét. A két vers egymáshoz való viszonya sem érdektelen, hiszen a kötet egészében észlelhető a szülők eltérő ábrázolása, a lírai én számára más értékeket és más minőségeket képviselnek.
A Milyen madár versei gyermekek és felnőttek számára más-más mondanivalóval bírhatnak, a szövegek rétegzettsége arra invitál, hogy időt szánjunk az olvasásra. A kötetet egy különös hangulat lengi körbe, amely egyszerre érzékelteti a világ felfedezésének csodáját, és a tudással együtt járó szomorúságot. Kollár Árpád költészete a gyermeklírai hagyományt eredményesen gondolja tovább, igazi élménnyé alakítva a Milyen madár olvasását.
