Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Veszprémi Szilveszter versei

Fotó: Kiss Ferenc Mátyás

mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Fotó: A szerző archívuma.

Turbolya és Levendula

Aztán susogni kezdtek a vízmű körüli bokrok és fák. Először a szomszéd házak macskái és kutyái érkeztek meg, csupa foltos, tarka összevisszaság. Kisvártatva a közeli erdőből osont elő három róka. Utánuk halkan röfögve két vaddisznó bújt be a kerítés résein.

A város felett a hegyen, a girbegurba járdák és díszes házak között áll egy ódon vízmű. Olyan régi, hogy senki sem emlékszik, mióta fodrozódik medencéiben a víz, amit a város lakói zubogtatnak mindennap a fogkeféjükre vagy a fazekukba, és hogy fazettás ablakain hányszor sütött már be a kerek képű hold.

A vízműhöz tartozik egy nagy kert, tele vastag törzsű platánnal, fenyővel, puszpángbokrokkal és virágágyásokkal, amikben tulipán és nefelejcs virágzik tavasztól nyárig. Erre a vízműre vigyázott Aladár, a százéves gondnok, aki egyedül lakott a vízműben. Vagyis, nem teljesen egyedül.

Lakott vele két testvérmacska, Turbolya és Levendula. Egy viharos éjszakán, amikor Aladár kicsoszogott a gépházba, mert félt, hogy a villámlás kárt tehet a berendezésben, nyiszorgó hangot hallott az egyik sarokból. Elemlámpájának sugara két apró és reszkető gombócra vetült a kőpadlón. Az egyik gombóc fekete volt, két füle olyan hatalmas, mintha egy elefántot próbálna utánozni, a másik meg cirmos, rózsaszín orrán szürke paca.

A két apróság tágra nyílt szemmel nézte az idős gondnokot. Aladár megvakarta a fejét. Magát is alig bírja már, mit csináljon ő ezekkel a kölyökmacskákkal? Nehézkesen begörbítette a térdét, lehajolt, hogy kitessékelje a két gombócot, ám ahogy felemelte őket, különös dolog történt. A nagy fülű és a pacaorrú dorombolni kezdett, majd mikor a gondnokra emelték kék szemüket, Aladár érezte, nem bírja kidobni őket az esőbe. Nagyot sóhajtott, a két kiscica válaszul visszamiákolt neki, mintha azt mondanák: jól van, öreg Aladár, jó tett helyébe jót várj! A gondnok engedélyt kért a vízmű vezetőjétől, hogy megtarthassa őket. Turbolyának nevezte el a nagy fülűt, Levendulának a foltos orrút. A két macska mindig az öreg sarkában járt, figyelték, ahogy a leveleket gereblyézi, vagy megolajozza a vízmű nehéz vasajtóit.

A kertben azóta kétszer virágzott a tulipán, és kétszer hullatták leveleiket a platánok. A kiscicák alaposan megnőttek. Megtanulták, hogy a vízmű gépházában melyik masina alá szabad behúzódni a nyári melegben, hogy melyik fán alszanak a legbámészabb verebek, és hogy Aladárt sosem szabad zavarni az ebéd utáni szundikálásban.

Ha Aladár kicsit fiatalabb, élesebb szemű lett volna, bizonyára észreveszi, hogy Turbolya és Levendula nem közönséges macskák. Amikor az öreg megbotlott, Turbolya megbillentette fekete farkát, és idős gazdája máris megkapaszkodott valamiben, ami addig egészen biztosan nem volt ott. Ha a gondnok elfelejtette lekapcsolni éjszakára a vízmű világítását, Levendula csak megvillantotta kék szemét, és a hatalmas lámpákból kialudt a fény. A két cica igen ügyesen vigyázott öreg gazdájára. Aladár bácsi soha nem vette észre, hogy azok a macskák, akikkel megosztja a reggeli bögre kakaót, jóval többre képesek, mint álló nap cinkét hajkurászni a kertben.

Történt egyszer, hogy a vízmű szelíd tekintetű igazgatója, akit mindenki csak Kishasúnak hívott, nyugdíjba ment. A helyére egy potrohos, komor tekintetű ember került, aki már az első napon leteremtette Aladárt, mert szerinte nem nyitotta ki elég gyorsan a vaskaput, mikor ő megnyomta a kis csengőt. Pedig Aladár úgy sietett! Öreg, fájós térdét aznap éjjel álmában Levendula gyógyította meg.

Nagyhasú – mert egy idő után az emberek így kezdték szólítani az új igazgatót – nem szerette az idős gondnokot, nem szerette a vízmű kertjét, és gyűlölte a macskákat. A vízmű fontos volt Nagyhasúnak, de csak azért, mert sok pénzt hozott neki. Az új igazgató félt, hogy Aladár elfelejti, hogyan kell rendben tartani a medencéket, vagy az a két bolhazsák egyszer még tönkre találja tenni az elektromos kábeleket. Elhatározta hát, hogy kiebrudalja Aladárt, Levendulát és Turbolyát. Igen ám, de ehhez megfelelő alkalomra volt szükség. Nagyhasú kezét dörzsölgetve türelmesen várakozott.

Pár héttel később, egy éjszaka rettentő vihar kerekedett. Olyan, amekkorát már régen látott a város. Recsegtek, ropogtak a platánok, majdnem a földig hajoltak az öreg fenyők, az eső pedig úgy verte az ablakokat, hogy majd’ megrepedt a százéves üveg. Másnap reggel a gondnok kis híján sírva fakadt. A kert teljesen tönkrement. A puszpángbokrokat tövestül csavarta ki a szél, a virágágyásokat szétverte az eső. Levendula és Turbolya orrukat a virágokhoz nyomva nyivákoltak bánatosan. Ekkor megszólalt a kapucsengő. Aladár bácsi szaladt, hogy beengedje Nagyhasút, aki gonoszul vigyorogva nézett végig a vihardúlta kerten.

– Hát, ez a vihar jól elintézett itt mindent, Aladár. Itt az ideje, hogy egy fiatalabb gondnok váltsa fel magát, ezzel a kerttel szerintem már úgysem tud mit kezdeni. De azért adok magának egy napot. Ha holnap reggelre rendben lesz a kert, akkor a két bolhazsákkal egyetemben itt maradhat. De ha nem... – azzal sarkon fordult, és becsapta maga mögött a vaskaput.

Az öreg gondnok ráncos kezébe fogta a gereblyét, az ásót, és nehézkes mozdulatokkal nekiállt, hogy egyetlen nap alatt rendet tegyen.

Napnyugtakor végignézett addigi munkáján, és összepakolta kevéske holmiját. Biztos volt benne, hogy reggel Nagyhasú első dolga lesz kidobni őket innen. Elbúcsúzott a kerttől, a fodros tükrű medencéktől, és sajgó tagokkal, szomorúan lefeküdt aludni.

Turbolya és Levendula egymásra nézett. Levendula bajsza azt billegte, tenni kell valamit. Turbolya hosszú fülei belegyezőn integettek. Panaszos miákolásba kezdtek. Pár percig nem történt semmi. Aztán susogni kezdtek a vízmű körüli bokrok és fák. Először a szomszéd házak macskái és kutyái érkeztek meg, csupa foltos, tarka összevisszaság. Kisvártatva a közeli erdőből osont elő három róka. Utánuk halkan röfögve két vaddisznó bújt be a kerítés résein. Szárnysuhogás hallatszott, megérkeztek a cinkék, a varjak, a verebek, még öt öreg bagoly is felhagyott az éjjeli vadászattal, hogy csatlakozzon a többiekhez.

Levendula halkan nyávogva kérte az állatokat, hogy segítsenek rendet tenni. A vaddisznók rögvest nekiláttak, hogy kemény orrukkal feltúrják a virágágyást, nyomukban a madarak virágmagokat hullattak a friss rögökre. A kutyák és a rókák kupacba hordták a kicsavart puszpángbokrokat, a macskák éles karmaikkal elgereblyézték utánuk a földet. Hajnalra rend lett a kertben. Turbolya és Levendula elégedetten bújtak be Aladár régi, csupa folt kabátjába, amelyben azóta aludtak, hogy az öreg gondnok megtalálta őket.

Másnap reggel Aladár nehezen kászálódott ki az ágyból. Bánatosan öltözött fel, ki sem mert nézni az ablakon. Megsimogatta az alvó macskákat, és várt. Egyszer csak rikoltozni kezdett a csengő. Aladár az ajtóhoz lépett, és szeme-szája elállt a csodálkozástól. A vihartól összekuszált kertben az utolsó fűszál is katonásan állt. Botladozva nyitotta ki a vaskaput. Amint Nagyhasú belépett, arcáról rögtön lehervadt a gonosz vigyor. Némán álltak egymás mellett, majd a köpcös igazgató se szó, se beszéd sarkon fordult, és otthagyta Aladárt.

Turbolya és Levendula nagyot nyújtózva kimásztak a kabátból és a gondnok elé szaladtak.

– Látjátok, mi történt itt, cicuskáim? Valami csoda... – Aladár fejét vakarva becsoszogott, és nem értette, ki segített rajta.

Levendula foltos orra azt szuszogta, most már minden rendben lesz. Turbolya fülei beleegyezőn billegtek. A fodros tükrű medencén aranyosan csillant a reggeli napfény, a két macska pedig vidáman nyargalt öreg gazdája után, hogy miákolva követeljék az elmaradt nagy bögre kakaót.

 

Vágner Réka 1992-ben született Szentesen. Kamaszként színésznőnek készült, felnőttként logopédus lett. Óbudán él. Meséinek legnagyobb kritikusa hatéves kisfia, Jankó.