Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: A szerző archívuma.

Turbolya és Levendula

Aztán susogni kezdtek a vízmű körüli bokrok és fák. Először a szomszéd házak macskái és kutyái érkeztek meg, csupa foltos, tarka összevisszaság. Kisvártatva a közeli erdőből osont elő három róka. Utánuk halkan röfögve két vaddisznó bújt be a kerítés résein.

A város felett a hegyen, a girbegurba járdák és díszes házak között áll egy ódon vízmű. Olyan régi, hogy senki sem emlékszik, mióta fodrozódik medencéiben a víz, amit a város lakói zubogtatnak mindennap a fogkeféjükre vagy a fazekukba, és hogy fazettás ablakain hányszor sütött már be a kerek képű hold.

A vízműhöz tartozik egy nagy kert, tele vastag törzsű platánnal, fenyővel, puszpángbokrokkal és virágágyásokkal, amikben tulipán és nefelejcs virágzik tavasztól nyárig. Erre a vízműre vigyázott Aladár, a százéves gondnok, aki egyedül lakott a vízműben. Vagyis, nem teljesen egyedül.

Lakott vele két testvérmacska, Turbolya és Levendula. Egy viharos éjszakán, amikor Aladár kicsoszogott a gépházba, mert félt, hogy a villámlás kárt tehet a berendezésben, nyiszorgó hangot hallott az egyik sarokból. Elemlámpájának sugara két apró és reszkető gombócra vetült a kőpadlón. Az egyik gombóc fekete volt, két füle olyan hatalmas, mintha egy elefántot próbálna utánozni, a másik meg cirmos, rózsaszín orrán szürke paca.

A két apróság tágra nyílt szemmel nézte az idős gondnokot. Aladár megvakarta a fejét. Magát is alig bírja már, mit csináljon ő ezekkel a kölyökmacskákkal? Nehézkesen begörbítette a térdét, lehajolt, hogy kitessékelje a két gombócot, ám ahogy felemelte őket, különös dolog történt. A nagy fülű és a pacaorrú dorombolni kezdett, majd mikor a gondnokra emelték kék szemüket, Aladár érezte, nem bírja kidobni őket az esőbe. Nagyot sóhajtott, a két kiscica válaszul visszamiákolt neki, mintha azt mondanák: jól van, öreg Aladár, jó tett helyébe jót várj! A gondnok engedélyt kért a vízmű vezetőjétől, hogy megtarthassa őket. Turbolyának nevezte el a nagy fülűt, Levendulának a foltos orrút. A két macska mindig az öreg sarkában járt, figyelték, ahogy a leveleket gereblyézi, vagy megolajozza a vízmű nehéz vasajtóit.

A kertben azóta kétszer virágzott a tulipán, és kétszer hullatták leveleiket a platánok. A kiscicák alaposan megnőttek. Megtanulták, hogy a vízmű gépházában melyik masina alá szabad behúzódni a nyári melegben, hogy melyik fán alszanak a legbámészabb verebek, és hogy Aladárt sosem szabad zavarni az ebéd utáni szundikálásban.

Ha Aladár kicsit fiatalabb, élesebb szemű lett volna, bizonyára észreveszi, hogy Turbolya és Levendula nem közönséges macskák. Amikor az öreg megbotlott, Turbolya megbillentette fekete farkát, és idős gazdája máris megkapaszkodott valamiben, ami addig egészen biztosan nem volt ott. Ha a gondnok elfelejtette lekapcsolni éjszakára a vízmű világítását, Levendula csak megvillantotta kék szemét, és a hatalmas lámpákból kialudt a fény. A két cica igen ügyesen vigyázott öreg gazdájára. Aladár bácsi soha nem vette észre, hogy azok a macskák, akikkel megosztja a reggeli bögre kakaót, jóval többre képesek, mint álló nap cinkét hajkurászni a kertben.

Történt egyszer, hogy a vízmű szelíd tekintetű igazgatója, akit mindenki csak Kishasúnak hívott, nyugdíjba ment. A helyére egy potrohos, komor tekintetű ember került, aki már az első napon leteremtette Aladárt, mert szerinte nem nyitotta ki elég gyorsan a vaskaput, mikor ő megnyomta a kis csengőt. Pedig Aladár úgy sietett! Öreg, fájós térdét aznap éjjel álmában Levendula gyógyította meg.

Nagyhasú – mert egy idő után az emberek így kezdték szólítani az új igazgatót – nem szerette az idős gondnokot, nem szerette a vízmű kertjét, és gyűlölte a macskákat. A vízmű fontos volt Nagyhasúnak, de csak azért, mert sok pénzt hozott neki. Az új igazgató félt, hogy Aladár elfelejti, hogyan kell rendben tartani a medencéket, vagy az a két bolhazsák egyszer még tönkre találja tenni az elektromos kábeleket. Elhatározta hát, hogy kiebrudalja Aladárt, Levendulát és Turbolyát. Igen ám, de ehhez megfelelő alkalomra volt szükség. Nagyhasú kezét dörzsölgetve türelmesen várakozott.

Pár héttel később, egy éjszaka rettentő vihar kerekedett. Olyan, amekkorát már régen látott a város. Recsegtek, ropogtak a platánok, majdnem a földig hajoltak az öreg fenyők, az eső pedig úgy verte az ablakokat, hogy majd’ megrepedt a százéves üveg. Másnap reggel a gondnok kis híján sírva fakadt. A kert teljesen tönkrement. A puszpángbokrokat tövestül csavarta ki a szél, a virágágyásokat szétverte az eső. Levendula és Turbolya orrukat a virágokhoz nyomva nyivákoltak bánatosan. Ekkor megszólalt a kapucsengő. Aladár bácsi szaladt, hogy beengedje Nagyhasút, aki gonoszul vigyorogva nézett végig a vihardúlta kerten.

– Hát, ez a vihar jól elintézett itt mindent, Aladár. Itt az ideje, hogy egy fiatalabb gondnok váltsa fel magát, ezzel a kerttel szerintem már úgysem tud mit kezdeni. De azért adok magának egy napot. Ha holnap reggelre rendben lesz a kert, akkor a két bolhazsákkal egyetemben itt maradhat. De ha nem... – azzal sarkon fordult, és becsapta maga mögött a vaskaput.

Az öreg gondnok ráncos kezébe fogta a gereblyét, az ásót, és nehézkes mozdulatokkal nekiállt, hogy egyetlen nap alatt rendet tegyen.

Napnyugtakor végignézett addigi munkáján, és összepakolta kevéske holmiját. Biztos volt benne, hogy reggel Nagyhasú első dolga lesz kidobni őket innen. Elbúcsúzott a kerttől, a fodros tükrű medencéktől, és sajgó tagokkal, szomorúan lefeküdt aludni.

Turbolya és Levendula egymásra nézett. Levendula bajsza azt billegte, tenni kell valamit. Turbolya hosszú fülei belegyezőn integettek. Panaszos miákolásba kezdtek. Pár percig nem történt semmi. Aztán susogni kezdtek a vízmű körüli bokrok és fák. Először a szomszéd házak macskái és kutyái érkeztek meg, csupa foltos, tarka összevisszaság. Kisvártatva a közeli erdőből osont elő három róka. Utánuk halkan röfögve két vaddisznó bújt be a kerítés résein. Szárnysuhogás hallatszott, megérkeztek a cinkék, a varjak, a verebek, még öt öreg bagoly is felhagyott az éjjeli vadászattal, hogy csatlakozzon a többiekhez.

Levendula halkan nyávogva kérte az állatokat, hogy segítsenek rendet tenni. A vaddisznók rögvest nekiláttak, hogy kemény orrukkal feltúrják a virágágyást, nyomukban a madarak virágmagokat hullattak a friss rögökre. A kutyák és a rókák kupacba hordták a kicsavart puszpángbokrokat, a macskák éles karmaikkal elgereblyézték utánuk a földet. Hajnalra rend lett a kertben. Turbolya és Levendula elégedetten bújtak be Aladár régi, csupa folt kabátjába, amelyben azóta aludtak, hogy az öreg gondnok megtalálta őket.

Másnap reggel Aladár nehezen kászálódott ki az ágyból. Bánatosan öltözött fel, ki sem mert nézni az ablakon. Megsimogatta az alvó macskákat, és várt. Egyszer csak rikoltozni kezdett a csengő. Aladár az ajtóhoz lépett, és szeme-szája elállt a csodálkozástól. A vihartól összekuszált kertben az utolsó fűszál is katonásan állt. Botladozva nyitotta ki a vaskaput. Amint Nagyhasú belépett, arcáról rögtön lehervadt a gonosz vigyor. Némán álltak egymás mellett, majd a köpcös igazgató se szó, se beszéd sarkon fordult, és otthagyta Aladárt.

Turbolya és Levendula nagyot nyújtózva kimásztak a kabátból és a gondnok elé szaladtak.

– Látjátok, mi történt itt, cicuskáim? Valami csoda... – Aladár fejét vakarva becsoszogott, és nem értette, ki segített rajta.

Levendula foltos orra azt szuszogta, most már minden rendben lesz. Turbolya fülei beleegyezőn billegtek. A fodros tükrű medencén aranyosan csillant a reggeli napfény, a két macska pedig vidáman nyargalt öreg gazdája után, hogy miákolva követeljék az elmaradt nagy bögre kakaót.

 

Vágner Réka 1992-ben született Szentesen. Kamaszként színésznőnek készült, felnőttként logopédus lett. Óbudán él. Meséinek legnagyobb kritikusa hatéves kisfia, Jankó.