Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája (Kiss Lóránt)

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Fotó: Túry Gergely

Pislogás – Térey János (1970–2019)

Nem volt sem zászlóvivős, sem zászlóra írható fajta. Az volt a dolga, hogy írjon. Az első kötete megjelenésekor még csak 21 éves. Debrecenből és Vámospércsről Pestig (és Budáig, vagy fordítva) jut ez a vonatozó (Godfather) Termann, ez a történelmet, irodalmat terekben és emberekben mérő dandy. Zakós bölcsész, aki mérnöki szemmel néz és lát, és Verlaine-be, Adyba egyként fogódzkodva írja és írja a remekműveket. Olyan verses regényt csinál, hogy Puskin asztala is beleremeg.

 

„Van nekem egy fehér rokokó komódom. Szép. És a széppel még keveset mondtam. Illetve ilyenkor derül ki a szép brutalitása. Ahogy tör-zúz. A szép elsődlegesen nem harmonikus, hanem erős. Ez a komód szétrobbant egy mai lakást. Egy ilyen komódhoz más házakat kell építeni, más életet kell élni. A komód erről a másról beszél (kéretlen Rilkeként), hiába tettem rá könyveket, folyóiratokat, szendvicset, vagy ellenkezőleg, lepakoltam róla mindent, hadd fényeljen az a carrarai márványplató, esetleg alattomosan még egy ezüst gyertyatartót is odaállítottam – nem segített.” (Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög, a 21.század nyelvéről)

 

EP képes (szavas) beszédét a szép brutalitásáról néhány napja hallgattam a villamoson, jöttem-mentem a napi ügymenetben. Akkor, az uralhatatlan jelentősről, a zabolázhatatlan tehetségről Térey jutott eszembe. Nem azért, mert néhány napja kitaláltuk, hogy a következő héten végre aktuális volna egy ebéd valahol félúton, „legyen a Kálvin”, írta, az „kellőképp protestánsnak tűnik”. Bár akár épp ez is lehetne brutális, Térey a rokokó komód, aki minden kicsi részletnek és nagy egésznek is ura, komoly is, tréfa is egyként megfér akár egy-egy sorában is. Költő, író, műfordító, esszéista, publicista és minden írásán ott a Térey-pecsét, egy apró részlet sem kerüli el a figyelmét, mi viszont: nem tudunk rá rendesen nézni.

(Ez a hét egyébként most van, most ebédeltünk volna végre együtt, hogy mindenfélét szinte hadarva, gyorsan elmondjunk, megkérdezzünk egymásnak, egymástól. És akkor mostantól ott lebeg a minimum örökkévalóságban az asztal, ahová már sosem, abban az időben, ami már sosem. Térey Jánossal kölcsönösen tartozunk egymásnak legalább egy ebéddel, és én ezt a tartozást legkésőbb egy nevezetes, általa is tervezett, vágyott nagy vacsorán mindenképp be fogom hajtani!)

És az is ő, hogy nem bírjuk megérteni. Esterházy komódjához más házakat kell építeni, más életet kell élni, Térey életművéhez, kivált annak végigkövetéséhez sem ártana más ház, haza, élet. 

Nem lehet irányítani, nem lehet erre vagy arra húzni-vonni, nem mi mondjuk meg neki, hogy milyen legyen, tőlünk, a nézésünktől függetlenül létezik. Ráadásul majd minden pillanatban arra hívja fel a figyelmünket, hogy a klasszikusok azért válnak csak később azzá és azért van oly gyakran általános értetlenség körülöttük, mert sosem vagyunk igazán felkészültek a befogadásra. Ez nem valami különlegesen magyar jelenség, bár mi nyilván erre vagyunk a legérzékenyebbek. Így lesz a világ magyar, írom ezt épp június negyedikén. Hamletizáljuk, véreim. Ha már. És persze fájóan fiatalon múlnak el közülünk, hogy még világosabb legyen: semmi sem követhető és követendő abból, amit tesznek. Jó, ha itt-ott érteni véljük.

A nézésünk (hallgatásunk), figyelmünk ezzel együtt nem megtakarítható, mert attól brutális az egész, hogy szép. A szép pedig erős, kemény.

Még nehezebb, ha ő maga nem is akar irányítani, márpedig Térey sosem akart. Nem volt sem zászlóvivős, sem zászlóra írható fajta. Az volt a dolga, hogy írjon. Az első kötete megjelenésekor még csak 21 éves. Debrecenből és Vámospércsről Pestig (és Budáig, vagy fordítva) jut ez a vonatozó (Godfather) Termann, ez a történelmet, irodalmat terekben és emberekben mérő dandy. Zakós bölcsész, aki mérnöki szemmel néz és lát, és Verlaine-be, Adyba egyként fogódzkodva írja és írja a remekműveket. Olyan verses regényt csinál, hogy Puskin asztala is beleremeg, színházat néz, megmorogja, de javítani akarja, polgárnak képzeli magát. Ne tévedjünk: az. „A tisztázás helyett a lágy maszat” dühíti. Oly kedves Csokonaijáról írja azt, hogy „jobbára sertéslakta magyar vidékre nimfákat telepít”, meg azt, hogy: „életműve lombsuhogásos erdő, mint talán csak Weöresé és Aranyé (…) napfényes kertjeinek világa – a hasonlóképpen képességeire csúcsára érkezve elhunyt – Mozartéval rokon”. Vitézéről mondja, én meg felé fordítom, mert legalább annyira róla is szólnak a sorok, a nimfák ugyanazok, a sertéslakta vidék meg örök.

Mindent vizsgált, szétszedett, semmi sem kerülte el a figyelmét, a tágasságban található szabadságtól a legfinomabb rezdülésekig. Hálás lehet az olvasó, az utókor, hogy elsősorban a saját kíváncsiságát kielégítendő mindig valami egészen újba akart és tudott kezdeni. A Térey-fenomén ott van a Papp Andrással közösen írt Kazamaták tárgyilagos, az embert szélsőséges helyzetekben ábrázoló tragédiájában (Spiró György mondja a darabról, hogy „nagyszabású és rémisztő mű, olyan, mint az ember”). Hát persze, hisz ez a témája. És ott van, (de mennyire ott!) a felkavaró Paulusban, ahol minden vétlen és véletlen (illetve a szándékosság határát felülről súroló) kritika tévesen ment messzebb az emberábrázolás szerzői igényének felfedezésétől. Térey nagy szcéna-vadász, terek és idők szépen a keze alá rendeződnek, egyként szelídíti meg a minisztériumok protokolláris világát és a színházat, az egzotikus nagyvilágot és a másként egzotikus, csüggeteg alföldi tájat. Beszéd- és életmódok, legfrissebb, vagy divatjamúlt szavak: egyre megy, Téreynél új helyükre kerülnek. Munkabírása páratlan, dolgozik, dolgozik, ha megállna, felborulna. „Menni finom, sajna, maradni teher…” – olvassuk a Jeremiásban. Nem is tudta soha értelmezni a kérdést/kérést, hogy itt volna az ideje lassabban, nyugodtabban élni, írni. Elképzelhetetlen volt számára, minden mozdulásról, fordulásról, indulásról és megállásról tudomása volt, mert kellett, hogy legyen. Nem azért sietett, mert tudta a sorsát, egyszerűen mindent akart. A mindent. És legtöbbször el is érte.

„Az írás és a fiaim, ezek tartanak életben”, írta nekem nem is oly rég és bár számos társra talált, köztük is a legkiválóbbra, a feleségére, mindig egyedül maradt. Mert ez a szakma, minden asztaltársasága, asztali zenéje ellenére magányos. Én sokszor voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy véleményét, meglátásait megosztotta velem, tudom, hogy nem vagyok egyedül, mert bár iskolát sosem tervezett alapítani, mindig igyekezett időt (figyelmet, törődést) szakítani másokra. Ha véletlen ugyanazon kötetről írtunk nagylelkűen emelte az övé mellé az én, hozzá képest említésre sem méltó szövegemet. Ettől én persze megilletődtem, de közben végtelenül jól is esett. Nem, nem, az én írásom nem lett jobb ettől, én lettem jobb. Nem nála, tőle.

Ír alkalmit, sorozatot, rövidet, folytatásost, de valahogy mindig jut ideje valamit felkutatni, megvizsgálni, ehhez a szó minden értelmében terepre menni, és ami életben, mozgásban tartja: újat kezdeni. (Én meg most folyamatos jelenre váltottam, észre sem vettem. Esetleg nevezhetem historikusnak. A praeteritum azoknak állhat kézre, akik intaktak. Én nem vagyok az. Nagyon nem.)

„Ezzel szemben – folytatja EP – az édesapám lakásában, amely tereit tekintve nem különbözik az enyémtől, alapvetően más a helyzet. Ott is van ebből a szériából egy sarokkomód, nem kevésbé látványos darab, de kussol, nem lázadozik, mint nálam. Az okát is tudni vélem: apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben. Nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem.”

Úgy lett döntve, hogy nem nézhetjük tovább, úgy lett döntve, hogy ez a félben maradt egész lesz most már az életmű. Végérvényesen kimondható, hogy elhelyezni a „múltban és a személyesben” elég kemény feladat lesz. Megpróbálni felnőni mellé. Nem, nem a törékeny emberről beszélek, a múlékonyról, arról, akiről maga Térey is tudta – tudta és meg is írta –, hogy véges. Hanem a rajta keresztül létrejött ércnél maradóbbra. A Nibelung-lakóparkban Siegfried vágja ezt Brünnhilde szemébe: „szobrot állítottál, / Alkalmazottnak egy alkalmi büsztöt, / És azt legyezgetted a protokoll / Pávatollával… Nem estem hanyatt.” Térey tisztában volt saját képességeivel – olyan egyértelműen olvashatók referenciálisan az erre vonatkozó mondatok, például a Termann hagyományaiban. „Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal” – ez első ránézésre bármilyen furcsa is, nem gőg, épp ellenkezőleg, „szemben a pökhendi parvenükkel” a jelentősség pontos számbavétele. Ám hiába volt tudatában önnön tudásának, azt újra és újra próbára akarta és tudta is tenni. Ez volt a bizonytalan magabízás maximuma nála. Emberi, nagyon is emberi.

„Nevettünk humanista hazugságokon” – mutatja be barátja, Borbély Szilárd halálára írt versében egy pillanatra a nem cinikus, de mégis csak valamiképpen kívülállóként meghatározható nézőpontját. Ezen a minden korra, de az új századfordulóra még inkább jellemző humanista hazugságokkal elegy farizeizmuson is átkelt, túllépett. (Nem idézem ide egyiket-másikat, csak azért sem.) Konfliktusokat teremtett, pedig csak írt. Ha nem olvasták és úgy formáltak véleményt, megengedő tudott lenni – egy interjúban beszélt arról, hogy az emberek egy része nem olvassa/hallja a kritizált szöveget, hanem csak a ’hallottad, mit írt a Térey, borzasztó, nem?’-síkján állva mond lesújtó véleményt. A szakmán belüli értetlenséggel viszont nem tudott mit kezdeni, különösen, ha nem szakmai érvekkel próbáltak ellene menni. Nagyvonalúan továbblépett, mert dolga volt: írni akart.

A Szerény javaslat című verse egy új ciklus emblematikus szövege volt, miközben a teljes életmű motivációja is benne van, ebben olvassuk: „Az újjáépítés-eszme / tavaszi élethazugság – / a bűnöző képzelet, / hiszen a tanúnak, s összes / ivadékainak úgyis / szembe kell majd nézniük / magával a csőddel. Ami / egyszer leomolhatott, / maradjon az anyaföldön.” A Drezda-szimbólum köré szervezett vers (és kötet) nem véletlenül beszél a „túlélés nyelvén” (Bazsányi Sándor), Térey a romokat, a kataklizmákat, a drámát sosem öncélúan – még ha a végtelenül gazdag költői eszköztár, a mesteri nyelvkezelés adna erre is lehetőséget –, hanem valami érdekében közelíti meg, vizsgálja, ábrázolja.

„És mert csönd van, én kimondom: / Drezda nincsen, / és kimondhatatlanul / jól van, ami van” – a vers ezen zárlatában, amellett, hogy meghaladhatatlanul pontos megidézése Pilinszky Aranykori töredékének, benne van az aranykort a maga módján sirató Térey-hang minden regisztere, az is, amelyik sirat, de az is, amelyik – és ez itt a kulcs – megteremti újra. Töredék, igen, de én minden alkalommal ideolvasom a Pilinszky-vers következő sorát is, mintha láthatatlan tintával maga Térey is odaírta volna: „Minden tetőről látni a napot.”

„Én meg pislogok”

 

 – adja meg saját pozícióját a már idézett leírásban Esterházy, és ebben jelölöm ki most a magamét is. Két Térey-sor között, egy-egy esszé, novella, vers újraolvasása után, gyakran, elég gyakran behunyom a szemem.

 Erdőkertes, 2019. június 4-6