Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Korsós Gergő: Medúzanézegetés

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Lukács Flóra: El a tengerhez

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Sanyi bá Elvisszel találkozik

... az egyik felvethető kérdés Muszka Sándor szövegei kapcsán az, hogy miként viszonyulnak a székelység-sztereotípiákhoz? Inkább kimozdulnak vagy inkább megerősítésre kerülnek bennük a „székely atyafival” kapcsolatos képzetek? - Balázs Imre József kritikája Muszka Sándor Sanyi bá című könyvéről.

Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató. A Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese.

A székely nyelvjárás kortárs irodalmi használatának lehetőségeit Sántha Attila kezdte újragondolni 1995-ös debütkötetében, a Münchhausen báró csodálatos verseiben. Nála a székely nyelvhasználat nem valamiféle néprajzi-szociológiai autentikusság jelölője volt, hanem a radikális érthetetlenség felé mozdult el, arra, ahol korábban Lewis Carroll halandzsaversei vagy Edward Lear és Christian Morgenstern nonszenszei jártak. Maga a verscím, Gajdó Máris borzalmas története, melyet csak székelyül lehet elbeszélni, hasonlóan baljós történésekről számolt be, mint Carroll Jabberwockyja – és nem volt szükség minden egyes „székely” szó ismeretére ahhoz, hogy élvezhető legyen. Sántha második kötetében (Az ír úr, 1999) a szöveg köré ciklus épült, amely a baljós, balladai hangulatot megőrizte, és szerkezeti elvvé azt az abszurd történést tette, hogy a ciklus minden egyes versében meghalt valaki – lehetőleg ugyanaz az anyaszereplő, így a ciklus végére számtalan változatban értesültünk a tragikus eseményről, amely így a futószalag-hatás miatt már végképp nem tűnt tragikusnak. Sántha „székely versei” ugyanannak az Ulpius-ház kiadónak köszönhetően jutottak el aztán a magyarországi olvasóközönség szélesebb rétegei elé (Kemál és Amál, 2004), amelyik közel tíz évvel később Muszka Sándor Sanyi bájának második kiadását is megjelentette.

A Sanyi bá előzményei közé tartozik továbbá Orbán János Dénes elbeszélése, A zákhányos csuda, amelyik kötetben 2000-ben jelent meg (Vajda Albert csütörtököt mond). A történet nyelvi kódját evidensen Sántha Attila versei ihlették (a novellát OJD neki is ajánlja, „Borges Gyuri” mellett), itt viszont egy másik elv, a travesztiáé lépett működésbe. A székely nyelvjárás ezúttal egy Borges-novella, A titkos csoda parafrázisához képezett ellenpontot – köznapibbá, testibbé tette a Borges-írás szüzséjét. Maga a nyelvhasználat tehát ebben az oppozíciós-utalásos szerkezetben vált igazán jelentésessé.

Muszka Sándor „székely egypercesei” a fenti, Előretolt Helyőrség műhelye által körvonalazott közeli kontextushoz kapcsolódnak – a Sanyi bá legközvetlenebb előzménye ugyanis a Sántha, Orbán, Muszka részvételével készült (Fekete Vince és György Attila prózáival kiegészített) Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című „székely irodalmi antológia” (2010), amelyik félig viccből, félig komolyan a „székely irodalom” kategóriájának újraéleszthetőségét vetette fel, talán Tamási Áronnál vagy Nyírő Józsefnél is határozottabban építve a nyelvjárási jellegre.

A kontextust is figyelembe véve tehát – mint láthattuk, Sántha és OJD valamihez képest, egy kulturális utalásrendszert mozgósítva hozták játékba szövegeikben a székelység-toposzt – az egyik felvethető kérdés Muszka Sándor szövegei kapcsán az, hogy miként viszonyulnak a székelység-sztereotípiákhoz? Inkább kimozdulnak vagy inkább megerősítésre kerülnek bennük a „székely atyafival” kapcsolatos képzetek?

Az mindenesetre kétségtelen, hogy Muszka Sándor épít a sztereotípiákra – még ha azok nem feltétlenül az irodalomból származnak is. A megjelenített székely ember (aki a könyvben legtöbbször Sanyi bá, de nem mindig) egyben típus is: kicsit ravasz, kicsit viccelődős, kicsit félkegyelmű, kicsit közönséges, kicsit olyan, aki minden akadályt nagy nyugalommal vesz és kerül ki – afféle a-jég-hátán-is-megél figura. De főként és elsősorban nagyotmondó. És ebben éppúgy rokona Münchhausen bárónak, mint Háry Jánosnak, és persze a csalimesék hőseinek is éppúgy, mint a mindenkori kocsmai dicsekvőknek. A dicsekvéshez használt mondatokban ráadásul ott érezhetjük a Sántha-féle székelynonszensz gyökereket is: „Lenéz engem, pedig még Magyarba es elhordoztam. Olyan Elvis-koncerten vótunk, hogy amikor Elvis engem meglátott, aszonta: haudujudu máj frend iz Sanyi. S a dobos a cintányérra avval a bottal akkorát vágott, hogy meg es ehültünk.”

Kortárs helyzetekben találkozunk vele – bizonyos értelemben ízig-vérig kortárs figura (Csillag István illusztrációi kicsit félre is vezetnek ebből a szempontból), még ha kétséges is, hogy a mentalitás, amelyet megjelenít, illetve az életforma, amelyet él, mennyire belakható hosszú távon. A könyvnek ez viszont nem kérdése. Megmutat valamit, ami evidensen létező: ahhoz, hogy erről valaki megbizonyosodjék, valóban elegendő elvegyülnie egy székelyföldi férfitársaságban, ahol tere nyílik az énről való beszédnek.

A beszédhelyzet fontos. Sanyi bá egyik lehetséges, archetipikus előképe, Szakállas Ábel egyes szám első személyben beszélt, de egy másik, emelkedettebb beszédhelyzetben. Ábel valamiképpen a népének beszélt. Sanyi bá azoknak, akikkel éppen együtt van – cimboráknak, alkalmi ismerősöknek. A kommunikációs helyzet, amelyben van, esetlegesebb, pillanathoz szorosabban kötődő, s ezáltal a megszólaló figura esendőbb is.

A másik lehetséges előképet, Nyírő József Uz Bencéjét mások szemén keresztül látjuk: nem ő maga beszél, noha gyakran halljuk őt megszólalni – beépül a történetbe egy közvetítő. Morális alapállását, szemléletmódját tekintve egyébként Sanyi bá közelebb áll Uz Bencéhez, mint Ábelhez: ilyen szempontból ambivalensebb, ezért egyben életesebb figura is Ábelhez képest, aki népmeseibb, absztrakt hős, különösen az Ábel a rengetegben lapjain.

A sztereotípiák tehát nem feltétlenül az irodalomból kerülnek át Muszka könyvébe – inkább egyfajta szóbeliségben létező világ átnyúlásai az írásbeliségbe. Korábban erről a világról leginkább olyan székely anekdotagyűjtemények adtak hírt, mint a Kilenc kéve hány kalangya? (1982) vagy a Sáska sógor (1985). Kisformáik, töredékességük miatt is előképeknek tekinthetjük ezeket a Sanyi bá számára.

Az irodalomtól gyakran várja az olvasó, hogy mozdítsa ki a sztereotípiákat: hogy ne a már jól ismert világgal találkozzon az ember újra, hanem tudjon meg valami mást, újat is a világról. A Sanyi bá stratégiája ezzel a kérdéssel kapcsolatban többrétegű: egyrészt és elsősorban a túlzás retorikájával él. Ráerősít tehát azokra az elemekre, amelyek révén Sanyi bát típusként ismerhetjük fel – egy Sanyi bá-sűrítményt kapunk reális Sanyi bákból összegyúrva. A stratégia másik része, hogy a könyv nagyvonalú nemtörődömséggel kezeli az „irodalom” közegét, és ezáltal olyan konvenciókat lép át, amelyek – amennyiben Muszka ragaszkodna hozzájuk – éppen az autenticitás-élményből vennének el. Az elbeszélő olyan nagyvonalúsággal töredékesíti, hagyja félbe a történeteket, hogy elkerülhetetlen a reveláció: az adott beszédhelyzetekben, amelyekben Sanyi bá monológjait halljuk, éppen ilyenek a történetek: szakadozottak, elkalandozók, töredékesek. Ha valaki felfelé stilizálná, lekerekítené őket, bizonyára „irodalmibb” szövegeket kapna, de egyben konvencionálisabbakat is. A kötetbeli formájukban/formátlanságukban épp az a lehetőség teremtődik így meg, hogy az irodalmi konvenciók más pontokon is természetszerűen bontódjanak meg – a trágárnak minősíthető nyelvhasználat kérdését tekintve például.

A kötethez társuló CD-melléklet az egyik lehetséges kulcs a szövegekhez. Nem a bonyolultságuk miatt szükséges persze a kulcs, hanem épp a kötetre jellemző nyers egyszerűség értelmezéséhez. A kötetről írva Farkas Wellmann Éva odáig megy, hogy felveti: e szövegek autentikus létezési formája még csak nem is a CD szóbelisége, hanem a stand-up comedy műfajára emlékeztető, székely változatban „felállós nyeletlenkedés” keretén belül előadott, élő szövegvariáns. (Visszatalálni a közönséghez, Helikon 2013/14) Ennek kétfajta (egy írott és egy hangzó) árnyékát tartalmazza voltaképpen a könyv. Ezzel lényegében egyet is érthetünk: zenekarok esetében is van egy olyan plusz, amit az élő koncertek tesznek hozzá a produkcióhoz. Ráadásul itt a szövegek minimális szerkesztettsége épp a szóbeli műfajokból származik: a refrénszerűen visszatérő mondatok, betétek szegmentálják és össze is kötik a szövegrészeket. Két látszólag össze nem illő kistörténetet is össze lehet kapcsolni ilyenformán: „lenéz engem, lenéz, met ő tanítónő, s én csak egy egyszerű munkásember vagyok. Pedig én a pénzemet nem iszom el”; „met az embert én tisztelem s becsülöm”; „én magamot nem szégyellem”. Ezek a visszatérő formulák ahhoz éppen elegendőek, hogy áthidalják a szövegekben tátongó szakadékokat – amelyek a kötetre jellemző beszédhelyzetek szükségszerű velejárói.

A kötet az első, néhány hét alatt elfogyott erdélyi kiadás után a magyarországi közönség elé került. A kérdés, amely ennek következtében még inkább relevánssá válik, az, hogy akkor tehát ilyenek-e a székelyek vagy sem? Van-e szociografikus hitelessége Muszka Sándor történeteinek?

Ha összegezni próbálnám a fentebb mondottakat, valami olyasmit kellene mondanom: van szociografikus hitele a könyvnek, de nem ez a célja, nem ez a tétje. A tét a kötet számára elsősorban az irodalom (újra)beoltása a szóbeliséggel – ami egy igen fontos belátáshoz kapcsolódik egyébként: ahhoz, hogy a közönséghez való eljutás módja az írók számára egyre kevésbé a nyomtatott médiumokhoz kötődik csupán, és a leglátványosabb sikerek jelenleg éppen a slam poetryhez, a stand-up comedyhez, a megzenésített versekhez, egyáltalán: az előadott, multimédiás közegben tálalt művekhez fűződnek. További tét persze a nevettetés is – és aki valaha látott élőben Muszka Sándor-fellépést, az meggyőződhetett róla, hogy a szövegek ebből a szempontból is tökéletesen működnek.

A kevésbé evidens tétek kapcsán Székely Csaba Bányavidék-trilógiája (2013) jut eszembe, amelyiknek a szövegei részben a Sanyi bával párhuzamosan íródtak. Székely Csaba egyik lehetséges olvasatban a rendszerváltás veszteseinek történeteit írta meg trilógiájában. A Sanyi bá-történetek szereplői lényegileg ugyanúgy vesztesek, és éppen ugyanannak a folyamatnak a vesztesei, mint Székely Csaba szereplői. Nagyotmondásuk mögött ott van az a helykeresés, amelyik a székely életformák huszadik századi nagyarányú megváltozásából is fakad. Sanyi bá kedélye ahhoz elegendő, hogy ennek a létezésnek a kereteit belülről élhetőnek, elfogadhatónak lássa. Annak meglátásához, hogy a kereteken túl mi van, vagy hogy melyek is voltaképpen a keretek, az olvasó tekintetére is szükség van. De ez már egy másik történet.

 

(Muszka Sándor: Sanyi bá. Ulpius-ház, Bp., 2013.)

 

Balázs Imre József