Sanyi bá Elvisszel találkozik

Részletek

Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató. A Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese.

A székely nyelvjárás kortárs irodalmi használatának lehetőségeit Sántha Attila kezdte újragondolni 1995-ös debütkötetében, a Münchhausen báró csodálatos verseiben. Nála a székely nyelvhasználat nem valamiféle néprajzi-szociológiai autentikusság jelölője volt, hanem a radikális érthetetlenség felé mozdult el, arra, ahol korábban Lewis Carroll halandzsaversei vagy Edward Lear és Christian Morgenstern nonszenszei jártak. Maga a verscím, Gajdó Máris borzalmas története, melyet csak székelyül lehet elbeszélni, hasonlóan baljós történésekről számolt be, mint Carroll Jabberwockyja – és nem volt szükség minden egyes „székely” szó ismeretére ahhoz, hogy élvezhető legyen. Sántha második kötetében (Az ír úr, 1999) a szöveg köré ciklus épült, amely a baljós, balladai hangulatot megőrizte, és szerkezeti elvvé azt az abszurd történést tette, hogy a ciklus minden egyes versében meghalt valaki – lehetőleg ugyanaz az anyaszereplő, így a ciklus végére számtalan változatban értesültünk a tragikus eseményről, amely így a futószalag-hatás miatt már végképp nem tűnt tragikusnak. Sántha „székely versei” ugyanannak az Ulpius-ház kiadónak köszönhetően jutottak el aztán a magyarországi olvasóközönség szélesebb rétegei elé (Kemál és Amál, 2004), amelyik közel tíz évvel később Muszka Sándor Sanyi bájának második kiadását is megjelentette.

A Sanyi bá előzményei közé tartozik továbbá Orbán János Dénes elbeszélése, A zákhányos csuda, amelyik kötetben 2000-ben jelent meg (Vajda Albert csütörtököt mond). A történet nyelvi kódját evidensen Sántha Attila versei ihlették (a novellát OJD neki is ajánlja, „Borges Gyuri” mellett), itt viszont egy másik elv, a travesztiáé lépett működésbe. A székely nyelvjárás ezúttal egy Borges-novella, A titkos csoda parafrázisához képezett ellenpontot – köznapibbá, testibbé tette a Borges-írás szüzséjét. Maga a nyelvhasználat tehát ebben az oppozíciós-utalásos szerkezetben vált igazán jelentésessé.

Muszka Sándor „székely egypercesei” a fenti, Előretolt Helyőrség műhelye által körvonalazott közeli kontextushoz kapcsolódnak – a Sanyi bá legközvetlenebb előzménye ugyanis a Sántha, Orbán, Muszka részvételével készült (Fekete Vince és György Attila prózáival kiegészített) Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című „székely irodalmi antológia” (2010), amelyik félig viccből, félig komolyan a „székely irodalom” kategóriájának újraéleszthetőségét vetette fel, talán Tamási Áronnál vagy Nyírő Józsefnél is határozottabban építve a nyelvjárási jellegre.

A kontextust is figyelembe véve tehát – mint láthattuk, Sántha és OJD valamihez képest, egy kulturális utalásrendszert mozgósítva hozták játékba szövegeikben a székelység-toposzt – az egyik felvethető kérdés Muszka Sándor szövegei kapcsán az, hogy miként viszonyulnak a székelység-sztereotípiákhoz? Inkább kimozdulnak vagy inkább megerősítésre kerülnek bennük a „székely atyafival” kapcsolatos képzetek?

Az mindenesetre kétségtelen, hogy Muszka Sándor épít a sztereotípiákra – még ha azok nem feltétlenül az irodalomból származnak is. A megjelenített székely ember (aki a könyvben legtöbbször Sanyi bá, de nem mindig) egyben típus is: kicsit ravasz, kicsit viccelődős, kicsit félkegyelmű, kicsit közönséges, kicsit olyan, aki minden akadályt nagy nyugalommal vesz és kerül ki – afféle a-jég-hátán-is-megél figura. De főként és elsősorban nagyotmondó. És ebben éppúgy rokona Münchhausen bárónak, mint Háry Jánosnak, és persze a csalimesék hőseinek is éppúgy, mint a mindenkori kocsmai dicsekvőknek. A dicsekvéshez használt mondatokban ráadásul ott érezhetjük a Sántha-féle székelynonszensz gyökereket is: „Lenéz engem, pedig még Magyarba es elhordoztam. Olyan Elvis-koncerten vótunk, hogy amikor Elvis engem meglátott, aszonta: haudujudu máj frend iz Sanyi. S a dobos a cintányérra avval a bottal akkorát vágott, hogy meg es ehültünk.”

Kortárs helyzetekben találkozunk vele – bizonyos értelemben ízig-vérig kortárs figura (Csillag István illusztrációi kicsit félre is vezetnek ebből a szempontból), még ha kétséges is, hogy a mentalitás, amelyet megjelenít, illetve az életforma, amelyet él, mennyire belakható hosszú távon. A könyvnek ez viszont nem kérdése. Megmutat valamit, ami evidensen létező: ahhoz, hogy erről valaki megbizonyosodjék, valóban elegendő elvegyülnie egy székelyföldi férfitársaságban, ahol tere nyílik az énről való beszédnek.

A beszédhelyzet fontos. Sanyi bá egyik lehetséges, archetipikus előképe, Szakállas Ábel egyes szám első személyben beszélt, de egy másik, emelkedettebb beszédhelyzetben. Ábel valamiképpen a népének beszélt. Sanyi bá azoknak, akikkel éppen együtt van – cimboráknak, alkalmi ismerősöknek. A kommunikációs helyzet, amelyben van, esetlegesebb, pillanathoz szorosabban kötődő, s ezáltal a megszólaló figura esendőbb is.

A másik lehetséges előképet, Nyírő József Uz Bencéjét mások szemén keresztül látjuk: nem ő maga beszél, noha gyakran halljuk őt megszólalni – beépül a történetbe egy közvetítő. Morális alapállását, szemléletmódját tekintve egyébként Sanyi bá közelebb áll Uz Bencéhez, mint Ábelhez: ilyen szempontból ambivalensebb, ezért egyben életesebb figura is Ábelhez képest, aki népmeseibb, absztrakt hős, különösen az Ábel a rengetegben lapjain.

A sztereotípiák tehát nem feltétlenül az irodalomból kerülnek át Muszka könyvébe – inkább egyfajta szóbeliségben létező világ átnyúlásai az írásbeliségbe. Korábban erről a világról leginkább olyan székely anekdotagyűjtemények adtak hírt, mint a Kilenc kéve hány kalangya? (1982) vagy a Sáska sógor (1985). Kisformáik, töredékességük miatt is előképeknek tekinthetjük ezeket a Sanyi bá számára.

Az irodalomtól gyakran várja az olvasó, hogy mozdítsa ki a sztereotípiákat: hogy ne a már jól ismert világgal találkozzon az ember újra, hanem tudjon meg valami mást, újat is a világról. A Sanyi bá stratégiája ezzel a kérdéssel kapcsolatban többrétegű: egyrészt és elsősorban a túlzás retorikájával él. Ráerősít tehát azokra az elemekre, amelyek révén Sanyi bát típusként ismerhetjük fel – egy Sanyi bá-sűrítményt kapunk reális Sanyi bákból összegyúrva. A stratégia másik része, hogy a könyv nagyvonalú nemtörődömséggel kezeli az „irodalom” közegét, és ezáltal olyan konvenciókat lép át, amelyek – amennyiben Muszka ragaszkodna hozzájuk – éppen az autenticitás-élményből vennének el. Az elbeszélő olyan nagyvonalúsággal töredékesíti, hagyja félbe a történeteket, hogy elkerülhetetlen a reveláció: az adott beszédhelyzetekben, amelyekben Sanyi bá monológjait halljuk, éppen ilyenek a történetek: szakadozottak, elkalandozók, töredékesek. Ha valaki felfelé stilizálná, lekerekítené őket, bizonyára „irodalmibb” szövegeket kapna, de egyben konvencionálisabbakat is. A kötetbeli formájukban/formátlanságukban épp az a lehetőség teremtődik így meg, hogy az irodalmi konvenciók más pontokon is természetszerűen bontódjanak meg – a trágárnak minősíthető nyelvhasználat kérdését tekintve például.

A kötethez társuló CD-melléklet az egyik lehetséges kulcs a szövegekhez. Nem a bonyolultságuk miatt szükséges persze a kulcs, hanem épp a kötetre jellemző nyers egyszerűség értelmezéséhez. A kötetről írva Farkas Wellmann Éva odáig megy, hogy felveti: e szövegek autentikus létezési formája még csak nem is a CD szóbelisége, hanem a stand-up comedy műfajára emlékeztető, székely változatban „felállós nyeletlenkedés” keretén belül előadott, élő szövegvariáns. (Visszatalálni a közönséghez, Helikon 2013/14) Ennek kétfajta (egy írott és egy hangzó) árnyékát tartalmazza voltaképpen a könyv. Ezzel lényegében egyet is érthetünk: zenekarok esetében is van egy olyan plusz, amit az élő koncertek tesznek hozzá a produkcióhoz. Ráadásul itt a szövegek minimális szerkesztettsége épp a szóbeli műfajokból származik: a refrénszerűen visszatérő mondatok, betétek szegmentálják és össze is kötik a szövegrészeket. Két látszólag össze nem illő kistörténetet is össze lehet kapcsolni ilyenformán: „lenéz engem, lenéz, met ő tanítónő, s én csak egy egyszerű munkásember vagyok. Pedig én a pénzemet nem iszom el”; „met az embert én tisztelem s becsülöm”; „én magamot nem szégyellem”. Ezek a visszatérő formulák ahhoz éppen elegendőek, hogy áthidalják a szövegekben tátongó szakadékokat – amelyek a kötetre jellemző beszédhelyzetek szükségszerű velejárói.

A kötet az első, néhány hét alatt elfogyott erdélyi kiadás után a magyarországi közönség elé került. A kérdés, amely ennek következtében még inkább relevánssá válik, az, hogy akkor tehát ilyenek-e a székelyek vagy sem? Van-e szociografikus hitelessége Muszka Sándor történeteinek?

Ha összegezni próbálnám a fentebb mondottakat, valami olyasmit kellene mondanom: van szociografikus hitele a könyvnek, de nem ez a célja, nem ez a tétje. A tét a kötet számára elsősorban az irodalom (újra)beoltása a szóbeliséggel – ami egy igen fontos belátáshoz kapcsolódik egyébként: ahhoz, hogy a közönséghez való eljutás módja az írók számára egyre kevésbé a nyomtatott médiumokhoz kötődik csupán, és a leglátványosabb sikerek jelenleg éppen a slam poetryhez, a stand-up comedyhez, a megzenésített versekhez, egyáltalán: az előadott, multimédiás közegben tálalt művekhez fűződnek. További tét persze a nevettetés is – és aki valaha látott élőben Muszka Sándor-fellépést, az meggyőződhetett róla, hogy a szövegek ebből a szempontból is tökéletesen működnek.

A kevésbé evidens tétek kapcsán Székely Csaba Bányavidék-trilógiája (2013) jut eszembe, amelyiknek a szövegei részben a Sanyi bával párhuzamosan íródtak. Székely Csaba egyik lehetséges olvasatban a rendszerváltás veszteseinek történeteit írta meg trilógiájában. A Sanyi bá-történetek szereplői lényegileg ugyanúgy vesztesek, és éppen ugyanannak a folyamatnak a vesztesei, mint Székely Csaba szereplői. Nagyotmondásuk mögött ott van az a helykeresés, amelyik a székely életformák huszadik századi nagyarányú megváltozásából is fakad. Sanyi bá kedélye ahhoz elegendő, hogy ennek a létezésnek a kereteit belülről élhetőnek, elfogadhatónak lássa. Annak meglátásához, hogy a kereteken túl mi van, vagy hogy melyek is voltaképpen a keretek, az olvasó tekintetére is szükség van. De ez már egy másik történet.

(Muszka Sándor: Sanyi bá. Ulpius-ház, Bp., 2013.)