Panellakások, finom gyümölcsök, cifra homlokzatok, tikkasztó meleg és a zene – az én Kecskemétem

Részletek

Írta: Anna Bentley

Bár amikor 1998-ben, a márciusi hidegben, a kórussal álltam a díszes rózsaszín városháza előtt a rendkívül lassú, szomorú magyar Himnuszt és a szigorú Szózatot énekelve, mindez már ismerős volt valamelyest, de összességében még mindig úgy festett, mintha valami álombeli országban járnék, ahol a végletek mindennapi jelenségnek számítanak.

Először 1994 nyarán láttam Kecskemétet, utána pedig a tél közepén, úgyhogy a – számomra –extrém időjárása fontos helyen szerepel az első benyomásaim között. Nagyon meleg és nagyon száraz volt az a nyár, bent is, kint is, mindenhol. És akkoriban hideg tél volt, annyira hideg, hogy az utakat és a járdákat letaposott hóból lett szürke, csúszós páncél fedte. Az ember inkább gyalog indult el, a (nem fűtött) buszra ugyanis sokáig kellett volna várni.

A leendő férjem anyjánál, a Széchenyiváros szélén laktunk, egy klasszikus panellakásban. Ez a lakás is a várossal kapcsolatos szélsőséges élményeimet gazdagította. Elképesztően pici volt a fürdőszoba, az ember épphogy elfért odabent. Szemben a kád, balra a mosógép, jobbra a mosdókagyló, a hátam mögött az ajtó. És a kád fölötti fregoli is foglalt ebből a kevésből némi helyet. A konyha sem volt sokkal nagyobb. Ha főzött valamelyikünk, a másik csupán a sarokba szorítva fért el ott. Hosszú, keskeny, sötét szobákra emlékszem. És arra, hogy növényzet alig volt odakinn. Apró kis szigetek csak, ahol néhány ember néhány virágot locsolt néhanap, azonkívül mindenfele por és homok. Ez meglepett, mert Angliában az út szélén is magas fű sarjad.

Ha elindultunk, egyforma tömböket lehetett látni minden irányban, parkolókat, kerítetlen, kopott hintás kis játszótereket. Szűk erkélyek sokaságát és apró garázsboltokat. Hogyan lehet itt tájékozódni? – kérdezgettem magamat. Az új városrész „főutcájának” végén egy furcsa alakú, mesterséges „domb” emelkedett, egyféle iránypontként szolgálva a labirintusban. Szélsőségesnek éreztem azt is, hogy természetes lejtő nem volt sehol, és vízzel csak az uszodában, és a „Szabadidőparkban” találkozott az ember, amelynek egy mesterséges tó állt a közepén.

A város főtere persze a panelrengetegnek éppen az ellentéte volt, de a maga módján ugyancsak szélsőséges. A terebélyes téren egyre-másra sorakoznak az érdekességek: a városháza hatalmas, pompás, rózsaszín, inkább mesebeli palotának való homlokzata, a Cifrapalota képtelenül girbegörbe, kiszínezett falai meg a virágos motívummal teli ablakok, a volt zsinagóga egzotikus, hagyma alakú tornya és oromcsipkézett falai. A tér előtt, az autóbusz-állomás mellett, az Otthon mozinak is hullámos volt a homlokzata. Innen tanultam meg a „mozi” szót. Engem, aki a csupasz vöröstéglás vagy egyszínű kővel takart épületek országából jöttem, ahol a mozik építészete rendszerint a harmincas évek merész és szigorú vonalainak eltakarásából, vagy a ronda multiplexek világából áll, ez a látvány egyszerűen felvillanyozott. A régi időkből ott feledett Liberté Étterem hosszú, árnyékolt terasza pedig a béke kis szigetét jelentette a nyüzsgő főtéren.

Később, amikor nemcsak egy kis kiruccanásra mentem Kecskemétre, hanem egy évre költöztünk oda, elmélyült a viszonyom a várossal. Barangoltam az utcáin, és egyszer csak rábukkantam egy olyan városrészre – a Széchenyiváros és a főtér között félúton, földrajzilag és építészetileg is –, ami békebeli villákkal volt tele. Nagy fák között álltak ezek a villák, magas, elegáns kerítéseik mögött látni lehetett a rendezett kerteket. Mindegyik épület más, mindegyik más miatt érdekes. A két építészeti véglete között kínálta nekem a város ezt a számomra vonzó negyedet.

Egyszer volt szerencsém bejutni egy belvárosi polgári lakásba is, és azon csodálkoztam, hogy mennyire különbözött attól, amit eddig tapasztaltam errefele. Magas plafonok, szép, kétszárnyú ajtók, amelyek szobákat nyitnak egybe, mintha egy történelmi filmbe csöppentem volna.

Láttam tehát a pompát, de láttam szegénységet is. Ha biciklivel indultam a volt orosz tisztilakás-tömbtől – ahol a mi albérletünk is volt akkoriban –, és átkerekeztem az impozáns, de nem feltétlenül szép Szalagház-tömbök közötti résen (ekkor tanultam meg a „szalag” szót), aztán kifelé, a villákon túl, a Szabadidőpark irányába, akkor egyszintes vályogházak között találtam magam. Földút volt csak, és ijesztő kóbor kutyák bandáztak arrafele.

Egyszer, zuhogó esőben álltam a buszmegállóban, amikor két mezítlábas gyerek lépett mellém. Vélhetően az iskolába tartottak, de se iskolatáska nem volt náluk, se kabát. Próbáltam az esernyőmet föléjük tartani, de óvakodtak tőlem. Egy másik biciklis felfedezőutam során egy rozoga kunyhót láttam a mező szélen. Lehet, hogy ez volt az otthonuk? Ezelőtt csak Afrikában láttam ilyen szegénységet.

Hogy milyen körülmények között lakott a hetvenes években egy jó állással rendelkező vidéki családfő a családjával? A város másik végén megszemlélhettem a kerítésen át azt a házat, ahol a férjem lakott gyerekként: egyemeletes, és kertje is van ugyan, de vizet csak a kinti kútból nyerhettek a lakói akkoriban. Elkezdtem egy kicsit jobban értékelni a „komfortos” panellakás előnyeit…

Hála az anyósom jó kapcsolatainak (minden a kapcsolatokon múlik!) taníthattam egy nyelviskolánál, és ez alatt az egy év alatt jóval többet láttam Kecskemét társadalmából, mint azelőtt. Angoltanárként sokszor olyan helyekre kerül az ember, ahova az átlagember nemigen, angol angoltanárként meg főleg. Így nemcsak az elegáns belvárosi „tisztiklubba” jutottam be, hanem a katonai reptérre is, hogy gyakoroltassam a pilótákkal az angol társalgást. Minden alkalommal egy régi MIG-gép mellett haladtam el a tanterem felé. Nagyon barátságosak voltak a tanítványaim, türelmesen, szépen bántak ezek a férfiak a fiatal angoltanárnőjükkel. Egyszer föl is vittek az égbe egy kétszemélyes repülőgépen! Náluk hallottam először, hogy „helló”-val is lehet köszönni Magyarországon.

A város zenei életébe is bele tudtam kóstolni, megint csak az anyósom kapcsolatai révén. A Pedagógiai Kórus próbaira jártam a Kodály Intézet fehérre mázolt falai közé. Ahogy igyekeztem követni a karmester, Erdei Péter utasításait, gyarapodott a szerény magyar nyelvtudásom, és küszködtem Kodály (számomra furcsa, de szép hangzású) zenéjével. A zene, mint kiderült, fontos része a kecskeméti életnek a panellakások, a finom gyümölcsök, a tikkasztó meleg és a cifra homlokzatokkal együtt.

Bár amikor 1998-ben, a márciusi hidegben, a kórussal álltam a díszes rózsaszín városháza előtt a rendkívül lassú, szomorú magyar Himnuszt és a szigorú Szózatot énekelve, mindez már ismerős volt valamelyest, de összességében még mindig úgy festett, mintha valami álombeli országban járnék, ahol a végletek mindennapi jelenségnek számítanak.

Anna Bentley Angliában született 1970-ben. Az edinburghi és az oxfordi egyetemekre járt, aztán egy észak-angliai gimnáziumban tanított angol nyelvet és irodalmat. Angolt mint idegen nyelvet tanított New York City-ben és Magyarországon. 2015 óta magyar irodalmat fordít, 2018-ban elvégezte a Balassi Intézet Műfordító Képzését. 2019-ban az ő fordításában jelent meg angolul Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséje a Pushkin Children's Press-nél. Szintén 2019-ben Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című kötetét is angolra fordította, ez a kötet a Brill kiadó gondozásában került a könyvesboltokba. Fordításai megjelentek amerikai és brit online folyóiratokban és a Hungarian Literature Online weblapon is. 2000 óta Budapesten lakik a magyar férjével és gyerekeivel.