Januári lapszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron. Jelenleg ugyanitt a Babes-Bolyai Tudományegyetem PhD-hallgatója. 2017-ben Korunk-díjban részesült. Költő és zenerajongó.

Valahogy úgy érzem most magam, mint az a magasugró, aki előtt világrekord-magasságot döntöttek. Nekifutással magasat ugrik ugyan, leveri a rudat, ám mégis puhára esik. 2015 és 2018 januárja között a SZIFONline-on a kritikák és lapszemlék nagyágyúja, a világirodalmi tájékozottság tündérkeresztapja, a bravúros és olvasmányos stílus magasugrója, Zelei Dávid vezette a Folyó/irat/mentés rovatot, amelynek elindításakor a folyóiratok fontosságáról, kincsesbánya-mivoltáról értekezett. Álláspontjával teljes mértékben egyetértek – legfőképpen azzal, hogy „sikeres folyóirat-marketingről ugyanis alig-alig beszélhetünk”. Mondom én ezt Kolozsváron, ahol a friss lapszámokról leginkább a Facebook és az Írók Boltjának online változata kapcsán lehet értesülni. Látható tehát, hogy a nyomtatott folyóirat-kultúrához is elengedhetetlen az internet hatalma, főleg, ha az ember egy keleti centrumperifériáról pásztázza az anyagot (ami nyomokban tartalomjegyzék-fétist tartalmazhat).

Zelei néhány éve kitűzött maga elé egy saját képére és hasonlatosságára alakítható rovatszerkezetet, amely összeolvasásokból és visszhangokból (tematikák párbeszéde, kritikák egyazon könyvekről stb.), felfedezésekből, emlékezetes mondatokból állt, változó gyakorisággal és intenzitással – szerzőjének disclaimer-je azonban kitért arra is, hogy az olvasónak tudomásul kell vennie a határait: nevezetesen azt, hogy a szerző hispanista, irodalomkritikus és történész egyszerre, tehát az olvasatai ezekhez fognak majd igazodni. Mármost elárulom én is a mindenkori olvasómnak, hogy egykori magyar-norvég szakosként nem szeretem felcímkézni magam, ugyanakkor számítsanak arra, hogy a líra és líraértelmezés fele hajlásom sem biztos, hogy a véletlen műve lesz – általában a verseket szoktam elolvasni a leghamarabb egy lapban és szenvedélyesen vadászom azokat a cikkeket és tanulmányokat, amelyeknek valamelyest köze van a szubkultúrákhoz. A korábbi rovatszerkezetből számomra leginkább az összeolvasás tűnik a legkézenfekvőbbnek, a felfedező azonban a koromból és tapasztalatomból adódóan inkább átalakul és belesimul majd a szépirodalmi blokkokban való egyenértékű tobzódásba (magyarán: nem átallom majd kiemelni az izgalmasnak tűnő fiatal szerzőket, de veteránok ütős szövegeire sem mulasztom el felhívni a figyelmet). A hónap mondata számomra csak azért nem gyümölcsöző megoldás, mert egy megátalkodott idéző vagyok, tehát lehet számítani majd vaskos idézetekre is, amelyek magukért fognak beszélni. A többit rábízom magukra a folyóiratokra, alakítsák havonta ők az én perspektívámat.

(Muskétások) Három folyóiratot választottam január folyamán: a decemberi vakációs kóma befejeztével kíváncsi voltam, hogy mivel hozakodnak elő, lévén a nagy durranások az irodalmi életben általában az év második felében következnek be. Ez főként a kulturális támogatások görbéje mentén írható le, amelybe nem megyek most bele – új év, új kezdet, mintha mise mi se történt volna. A Korunk Rigán Lóránd és Marosán Bence Péterrel közösen szerkesztett ökofilozófia-száma, illetve az Alföld állat-száma folytonosságot képez a Prae korábbi antropocén tematikájú blokkjával. (A Jelenkorra nemsokára kitérek.) A Korunkban mindjárt a legelső helyen egy fontos áttekintést olvasunk Kiss Lajos András tollából Változatok humánökológiára – érvek és ellenérvek címmel. Hasznosságát erősítik az olyan mondatok, mint például ez: „A nemzetközi szakirodalom az ökoetikai álláspontok klasszifikációjának különféle változataival szolgál. A továbbiakban egy széles körben elfogadott osztályozás alapján szeretném bemutatni a karakterisztikus álláspontokat, nevezetesen a holisztikus vagy másnéven kozmocentrikus, a biocentrikus, a pathocentrikus, az antropocentrikus és a teleologikus felfogást, illetve röviden ismertetem ezek érvelési technikáit.” És ezt véghez is viszi sikeresen, a maga legvelősebb tudománynépszerűsítésében. Ha eddig nem tudtad, mivel eszik vagy isszák, itt az alkalom. A partról ezután mélymerülés következik a mélyökológiába és ennek filozófiai vonatkozásaiba (Kicsák Lóránt Nietzsche és a morál fiziológiáját veszi szemügyre, Kovács Gábor az organikus és mechanikus fogalmát Oswald Spengler kultúrmorfológiájában, Lányi András pedig azt vizsgálja, miért nem éhes a Dasein Heideggernél), viszont az összeállítás leginkább kérdéseket fölvető, ösztönző és elgondolkodtató írásának a Kapelner Zsoltét találtam. A végidők. Klímaváltozás és világtörténelem címmel ellátott írás leginkább az esszé kategóriájába sorolható, de amint azt Kapelnertől megszokhattuk, stílusában van valami forradalmian sürgető. A napokban több cikk is foglalkozott a veretes nyugati sajtóorgánumokban Fokváros „Day Zero”-jával: nevezetesen azzal, hogy körülbelül 4 millió ember marad ivóvíz nélkül az évek óta tartó szárazság következtében április-május időszakában, ha nem kezd el újból esni az eső. A globális klímaváltozás nem valami távoli, homályos fogalom, ami „velem úgysem történik meg”, hanem egyszerűen itt van. Kapelner lerántja a leplet a gondolkodásbeli buktatókról: „A klímaváltozás fenyegetése azonban rámutat: a gondolat, miszerint a természet az ember uradalma, melyet csak meg kell tanulnia jól igazgatni, az ember és természet viszonyában feltételezett uralmi logika nem csupán erkölcsileg igazolhatatlan, hanem egészében nevetséges. Semmi szükség ember és természet uralmi viszonyának felszámolására: az embernek soha semmiféle uralmi viszonya nem volt a természethez. A Föld geológiai szempontból elenyésző változások árán, a földtörténet távlataiból szemlélve egy szempillantás alatt képes megszabadulni tőlünk. Ennek belátása nélkül törekvéseink, hogy helyesen mérjük fel az emberi történelem viszonyát a klímaváltozáshoz, esélytelenek.” Ami igazán megszívlelendő ebben az írásban, az a törékenység logikájára alapuló magatartásforma szorgalmazása és annak belátása, hogy az emberek egymásra vannak utalva. Az apokaliptikus vízió egy hajszálon múló egyensúlyvesztés okán következhet majd be, amelyet sem a klímaoptimizmus, sem a „szekuláris eszkatológia” nem fog tudni megállítani.

A non- és poszthumán létezés különböző formáira az Alföld figyelt fel az elmúlt hónapban. Már most megjegyzem, hogy rég nem láttam ennyire találó és minőségi illusztrációkat folyóiratban, mint Sebő Krisztián tű-és tollrajzai – egyenesen tetoválás-gyanúsak, művészi értéküket kellő transzgresszió fűszerezi. A határátlépési gyakorlatoknál maradva egyenesen a kritikai részleghez ugrom, ahol Nemes Z. Márió (aki egyébként verset is közöl a lapban) Németh Zoltánnak az Állati férj című új verseskötetéről (Kalligram, 2016) közöl kritikát… vagyis inkább tanulmányszerűséget, ahogy azt tőle még láthattuk. A szöveg először a modernitás olyan költészeti megoldásaira tér ki, mint az allegorikus domesztikáció, amely a versben megjelenő szubjektum állatként szerepeltetését feltételezi, de nem enged teret magának az állatinak a kibontakozására, ugyanis a megnyilatkozás csupán egy megszelídítési mozzanatot foglal magába. Ezzel szemben Nemes Z. olyan kitérőket vázol fel napjaink költészetében s így Németh kapcsán, amelyek lehetővé teszik a nonhumán beszélői formákat, és dezantropomorfizációs szökésvonalak mentén létesítenek pszeudo-személyes megszólalási terepet. Németh költészete kapcsán a bestialitás magyarázatát nem egyszerűen a belehelyezkedés/szubjektiváció mentén domborítja ki, hanem az emberi és nem emberi között létrejövő, radikális költészeti formákat hivatott elemezni. Érdekes azonban látni, hogy a lapszámon belül is miként jelentkeznek ezekre a nonhumán beszédformákra tett kísérletek. Míg Nemes Z. Plüss című versében eléggé radikálisan szakít a humánőszinteség formáival, („Amúgy meg felejtsük már el ezt a természet / dolgot, legalább annyira idegesít, / mint az őszinteség személyre szabott kényszerzubbonya, / melyet csak begombolni lehet, /mint egy rossz sliccet. Az agyam egy majom. / És nincs kijárat. Csak az állandó függelemsértés, / hogy egyedül a bensőmben / lehetek szabad.”), addig Szén Benjamin Vadászidény című szövegében lényegében egy emberi időfelfogással rendelkező szarvasborjú szemszögéből beszélteti a lírai alanyt, amely elsősorban az embernek az együttérzését kívánja felkorbácsolni.

A januári Jelenkoron a Mészöly Miklósról szóló tematikus blokk miatt akadt meg a szemem (meg Havasréti József Pokoli aranykor. New wave koncertplakátok a ’80-as évekből című új szubkult kötetről szóló kritikája miatt). Mészöly számomra nem a könnyen emészthető szerzők közé tartozik – ezt a tárgyilagos megállapításomat addig tartottam fönn, amíg jelen lapszámban megjelent, eddig publikálatlan interjút el nem olvastam és meg nem világosodtam afelől, hogy Mészölynek milyen munkamorálja és módszere volt sajátos prózájának megteremtése során. Márjánovics Diána bevezetőjében olvashatjuk, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hagyatékában található, töredékes magnószalagról fennmaradt interjú szerkesztett változatát olvashatjuk, amelyet Béládi Miklós készített a szerzővel (a kétszer is megszólaló Polcz Alaine jelenlétében). Attól rendkívül izgalmas ez az interjú, hogy Mészöly a legnagyobb őszinteséggel tárja fel a realizmushoz való viszonyát: „Nagy tapasztalat számomra, hogy a realizmusnak talán az lenne az új lehetősége, hogy nem valamilyen fixa ideának a szuggesztiója alatt, a valóságra szüntelenül bizonyos ráfogások egymásra halmozásával próbálok elfogadtatni egy képet az olvasómmal, hanem abban a konstruált történetben is úgy keltem fel a valóság illúzióját és hitelességét, hogy megteremtem minden egyes szituáció esetlegességét, előre ki nem számíthatóságát. Annak a mindennapi közérzetnek a svungjával írom meg, ahogy tulajdonképpen élem. (…) Az új módszerrel úgy próbálom ezt a szituációt megcsinálni, hogy én e pillanatban semmi többet nem tudok a következőről, legfeljebb elgondolásaim vagy ötleteim vannak. Arról viszont nincs tudomásom, hogy pontosan mi fog bekövetkezni. A pillanatnyi szituációt tehát ezzel a bizonytalansággal ragadom meg. A másik típusú realizmus a bizonytalanságot kiszűri, és a mindenkori pillanatot úgy írja meg, hogy már látens módon bele van dolgozva a következő pillanat mindentudása. Az írói mindentudás. Itt van a hamisítás.” Ezeknek a mondatoknak a fényében olvashatjuk tovább Szolláth Dávid kiváló tanulmányát a Mészöly–Polcz munkakapcsolatról és a Pontos történetek, útközben regényről, amelyeket a narrációs technikák szempontjából és a nouveau roman regénypoétikája felől láttat.

(Szépirodalmi zárszó) Az e havi kedvencek verstéren Fenyvesi Ottó és Kemenes Géfin László hosszúversei voltak. Mindkettő ifjú lendülettel ellátott szöveget közölt, Fenyvesi a Jelenkorban, Tolnai Ottóval a riviérán címmel, mintegy összegezve egy egész régió privát irodalom-, ellenkultúra-és barátságtörténetét, Kemenes pedig a Korunkban – aki szereti a kevertnyelvű, egész világokat átívelő költészetet (pl. Horváth Benji nagy húzásai jutottak eszembe róla), az olvassa el A szeméttelepet, az ötrészes nagyvers első darabját. Az Alföldből kiemelkedőnek tartom Kiss Georgina Viharvarjú című szövegét – izgalmas tekintetvezetési megoldásokat és transzformációkat érzékeltem benne, Schein Gábor Dörrenések a parkban novelláját pedig jó szívvel tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a letisztult, pontos, a figyelmet folytonosan fenntartó prózanyelvet. Azzal az ígérettel búcsúzom, hogy a következő hónapban már az év első Prae-lapszámát is kézbe vehetik az olvasók, amely a Líratechnikák címet fogja viselni – márciusban lesz darabokra szedve.