Márciusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

A  hetilapok kínálatából kiemelkedik Milbacher Róbert Feuilletonja  az ÉS-ben (Arany-metszés), és a 168 óra Margócsy Istvánnal készített Arany-interjúja, az online szcénából ugyanakkor nekem a kapuit azóta bezáró Unikornis körkérdése (bár Tamás Gáspár Miklós természetesen nem állta meg, hogy – szerintem nem épp elegáns módon – meg ne trollkodja), és – meglepetés! – az Anyanyelvápolók Szövetségének fun fact-katalógusa tetszett különösen: utóbbiból nemcsak az derül ki tűpontossággal, mekkora volt Arany szókincse, hanem az is, kinek a pártján állt a különböző akadémiai csihipuhikban, és jobbak-e a képrejtvényei, mint Grätzer József Siccéi.

No most, minden ilyen nagyszabású évfordulóban a kultikus, halottat újrabalzsamozó mozzanatokat kedvelem a legkevésbé, mert bár érteni vélem a ceremoniális újramondás nemzeti identitást (kánont, az irodalomtankönyvek változatlan utánnyomását stb.) erősítő szerepét, az érinthetetlenség és az ismétlés általában az újragondolás, az aktualizálás és a frissesség ellen hat: a múlt tiszteletének szlogenje így számos esetben nem több, mint lustaság díszes köntösben.

Épp ezért örültem, hogy Milbacher Róbert fent említett cikkében mintegy programba adja a legkésőbb 1930-ra bemerevedett Arany-kép újragondolását: úgy a „megszoborított” személyét, mint a kanonikus művekét (túltolt Toldi vs. agyonhallgatott Világos utáni líra), vagy az értelmezési stratégiákét (pl. a balladákét). Következtetése szerint csak akkor léphetünk túl az „avíttas (…) és, valljuk meg, kicsit unalmas” Arany képén, ha nem „a hagyományőrzés muzeológusi szándékával” közelítünk hozzá, hanem újraválogatjuk és új oldalról közelítjük meg műveit, ezzel őt magát is újrapozícionáljuk. (Ez annál is inkább esedékes, mert úgy tűnik, a sajátjának tekintett értékrend mai képviselői, a konzervatív folyóiratok nem igazán jöttek lázba születése bicentenáriumától: a Magyar Napló Arany egy Petőfi-versét közli márciusi számában, majd Mezey Katalin rövidke írását áprilisban, a Hitel vagy a Kortárs ugyanakkor egy vak hangot sem ejt róla; itt jegyezném ugyanakkor meg, hogy magam az Alföldből vagy a Jelenkorból is hiányoltam az Arany-reflexiókat.)

Szerencsére három folyóirat szerkesztői is komolyan vették Milbacher programját: a kecskeméti Forrás és a szegedi Tiszatáj mutatós tanulmánycsokorral jelentkezett, a marosvásárhelyi Látó (mely online teljes egészében elérhető) pedig a rizikósabb utat választva 25 (!) anyaországi és erdélyi értelmiségit kért meg, hogy kezdjen valamit Arannyal mintegy száz oldalban: tudományos szempontból alighanem a Tiszatáj, irodalmi újraértés szempontjából pedig a Látó viszi a prímet, így most ők kerülnek a középpontba.

Hogy az utóbbival kezdem a sort, annak az az oka, hogy ezt tartom a legizgalmasabbnak a témában, mégpedig azért, mert aki próbált már költőt-írót megkérni arra, ugyan, írjon már valamit egy kétszáz évvel ezelőtt született emberről, az tudja, hogy az eredmény általában változó intenzitású visszakozás, magas kínkeservtartalom, hatalmas szervezőmunka és végül elegyes anyag. Nem állítom persze, hogy ebben a Látóban nincsenek feledhető írások, de van két kétségtelen előnye: a sokszínűség és az átjárhatóság. Az első azt jelenti, hogy van itt Arany-szótár (Demény Pétertől, aki nemcsak, hogy tartja magát a szócikk formai jegyeihez – amit a Móra lexikon hajdani fanatikusaként különösen értékelek – de egészen másképp beszél a kulcstémákról, mint a múmiabalzsamozók: a népről beszélve a részvétre lyukad ki, a Toldival kapcsolatban pedig egyenest a magyar Pénelopé keresésébe kezd), Arany-álom (Márton Lászlótól, aki az általa fordított Walther von der Vogelweide Álomfejtésének (!) fordítási problémáit foglalja az „irodalmi Deák” álmába, aki aztán felébredtekor azzal kénytelen szembesülni, a fordítás elkészült – csak nem ő, hanem Wigand János követte el), Arany-feltámadás (Láng Zsolttól; a helyszín Nagyvárad, a Földre visszatérő költő pedig meglepő élvezettel járkál a modernizálódott városban, néhol rácsodálkozva, hogy „Szülőháza vasárnaponként reggel kilenctől nyitva van”, meg hogy az ABC-ben nem könyveket árulnak), és persze stílusparódiák, újraírások is az Ágnes asszonytól (Csaba bácsi, Vörös Istvántól) A walesi bárdokig (A nyelszi bárdolatlanok, KAF-tól). (Utóbbiból nem állom meg, hogy ne idézzek: „Ha nem zeng bárdolatlanul –/ Itt éhen hal a bárd!/ Bitor király vigyorra ráng, / Mint széles alabárd. // Jer, Szőr, tanácsi szolga,/ gyűjts Gyuvatlan bárdokat – / Tálent, ki egy tálból velünk / Hatalmat mártogat!” A valósággal való bármilyen hasonlóság természetesen csak a véletlen műve lehet.) Sok hang sokféleképp közelít tehát Aranyhoz, de ez önmagában még nem feltétlen erény: a jó az, hogy számos kifejezetten izgalmas átjárás van a szövegek közt. Csak kettőt említek: Arisztophanészt és a szemérmességet. Ami az elsőt illeti, nem tudom, hogy van vele a nyájas (esetleg nyáj nélküli) olvasó, de nekem Arany elsősorban Shakespeare fordítója: többé-kevésbé ismerem a sztorikat a leiterjakabjairól, van némi fogalmam a korabeli magyar elit mókás angol kiejtéséről, de őszintén szólva lövésem sem volt heroikus Arisztophanész-magyarításáról. Az persze rendben van, hogy Demény Péter első szócikke az említett Arany-szótárban pont a görög komédiaköltőről szól, de aztán Spiró György szokás szerint nagyszerű nosztalgia-esszéjéből (Aranyalap) váratlanul több dolog is kiderül az addig csak pajzánsága miatt érintett szerzőről: egyrészt, hogy nagyban hozzájárult a Feleségverseny megszületéséhez, másrészt pedig, hogy fordítója, Arany „Arisztophanész kommentálása révén tudta a legnyíltabban kifejezni a magyar viszonyoktól érzett undorát”, ami összepárosítva Láng Zsolt azon megjegyzésével, miszerint „töredékben maradt vallomásait, eltitkolt jegyzeteit hiába keresik, a Hamletben vannak, oda rejtette”, rögtön érthetővé teszi, miért kutatja a mostani évforduló legtermékenyebb szerzője, (hosszabb írások a Tiszatájban és a Forrásban, egy rövidebb a Magyar Nemzetben) Hász-Fehér Katalin 2002 óta az Arany-könyvtár széljegyzeteit: a szalontai gentleman szemlélete, világról alkotott képe ugyanis a szöveg mögötti és melletti perifériákból rajzolható ki legőszintébben: más bőrében szereti saját véleményét kifejteni. Mindez pedig át is vezet a szemérmesség toposzához, melyet ugyan Márton László novellája és Nádasdy Ádám verse szórakoztatóan karikíroz ki Walther von der Vogelweide pajzán versei („Arany János félreáll, és letörli azt, ami ráfröccsent a versből”), vagy egy orvosi rendelőben látott mély nővérke-dekoltázs („Állok én szívesen, sőt jól esik állni, / egyenes derékkal Toldit recitálni.”) kapcsán, mégis, Demény Péter konkrét sorokon mutatja be, milyen virgoncul oldja meg Arany a sikamlóssággal szinonim Arisztophanész erotikus szójátékait; és akkor még a Szentivánéji álomról nem is beszéltünk. Egy szó mint száz: a sokféle közelítésnek köszönhetően számos helyen láthatjuk fölengedni az unalmas Arany-szobrot: a rárakódott kőzetréteg alatt pedig, csodák csodája, egy nagyon is emberi porhüvely rejtezik.

Hogy ugyanakkor ez a porhüvely vajon Illés Béla (a focista, nem az író!) vagy Puskás Ferenc, vagyis, hogy kizárólag saját használatú ikon, vagy világszinten is megmérhető, azt nehéz megválaszolni: Margócsy István a már idézett interjújában viszonylag standard érvekkel hárítja a világszintű összehasonlítást. Megtették azonban helyette a kortársak, mikor külföldön, fordításban olvasták: Arany német, brit, francia, orosz és román recepcióját a Tiszatáj márciusi száma gyűjti össze, Hász-Fehér Katalin szerkesztésében. Nincs itt terem az összes tanulmány ismertetésére, így most csak egy többükben előforduló közös pontot próbálok röviden ismertetni. A Bécsben született Kertbeny Károlyról, akit a „charlatánok charlatánjaként” ismert az irodalmi élet, aligha hitte bárki is, hogy másfélszáz év múlva is emlékeznek majd rá: a jó fordítók emlékezete is erősen korlátozott (Arany itt kivétel!), a rosszaké viszont legfeljebb leiterjakabos anekdotákban marad meg. Közmegegyezéses tény, hogy Kertbeny csapnivaló fordító volt: Pákh Albert nem kis malíciával mondta a Toldi estéjének megjelenése után, hogy Kertbeny már alighanem fordítja is Soirée beym Schedel [Estély Toldynál] címmel (ahol a Schedel Toldy Ferenc eredeti vezetéknevére utal). Ha velem ma közölné egy fordító, hogy hamarosan megjelenik egy könyvem németül, de a közönség igényeire való tekintettel sok helyen inkább átköltötte a szövegét, az esetleges fordítási hibák orvoslására pedig a szűk határidők miatt nincs lehetőség, valószínű keresztbe lenyelném; Kertbeny mindezt megcsinálta Arannyal, aki joggal haragudott meg rá. Mégis, Arany műveit aligha ismeri meg például az angol közvélemény, ha – mégoly rosszul – nincs lefordítva valami olyan nyelvre, amit az angolok elég civilizáltnak tekintenek ahhoz, hogy megtanulják – s a német ilyen volt. Hogy ebből aztán lesújtó angol recenziók lettek a rangos Athanaeum folyóiratban, az a Török Zsuzsa által citált szövegek alapján épp úgy betudható a szinguláris, fejlődésalapú kultúrafogalomból következő fölénynek (a kultúra egy, fejlődésének csúcsa pedig a realizmus, hisz az angolok így írnak, és az angolok fejlettek; ezek a barbár magyarok ehhez képest mindenféle csodás történetekkel szórakoztatják magukat – Arany sikere így csakis időleges lehet), mint a pocsék átültetésnek.

A Tiszatáj ezen számát szerkesztő, már említett Hász-Fehér Katalin tanulmányában részletesen kitér a szélhámosságra hajlamos Kertbeny szövegeinek milliónyi fordítási és sajtóhibájára, de hasonló szövegigénytelenséggel találkozhat az ember fél évszázaddal később is, ha átevez a krimi birodalmába. Hogy ezt megtudhassuk, vagy 1) próbáljuk meg ebookon magunkkal vinni madridi kutatóutunkra Sherlock Holmes kalandjait magyar fordításban, és szörnyedjünk el tettünk következményein (Zelei Dávid-változat), vagy 2) vegyük meg a kolozsvári Korunk popkulturális témájú, márciusi számát, benne Miklós Ágnes Kata vonatkozó írásával. (Hogy nem járunk rosszul, azt a számos iszonyú érdekes írás garantálja: Déry Tibor és Rejtő Jenő neve több írásban is felmerül, a krimiszálat pedig Kálai Sándor szokás szerint rendkívül alapos Gúthi Soma-elemzése erősíti.) Miklós Ágnes Kata írásaival három éve ismerkedtem meg, egy kifejezetten krimire szakosodott, párját ritkítóan jó Korunk lapjairól (2014/3); mint azonban ebből az esszéből is kiderül, azóta is megőrizte egyedülállóan szórakoztató stílusát – ráadásul megjelenés előtt áll A nyolcadik főbűn címre hallgató kötete, amit nem győzök várni. Az ezen szöveg állatorvosi lovának választott A Study in Scarletet 1903-ban Tury Gyula fordította le magyarra: egy csúf elgépelés következtében Sherlock nem jó kémikusként, hanem jó komikusként jelenik meg benne, mely szöveghiba (másik ezer társaságában) aztán 104 évet átvészelve a 2007-es kiadásban is megbízhatóan benne ragadt; időközben pedig a címben szereplő study, hogy, hogy nem, tanulmány helyett dolgozószobává alakult (pl. 1993-ban így szerepel a címlapon). MÁK ugyanakkor nem ragad le a leiterjakaboknál: elsősorban a ponyváknál szokványos kivágásokkal, vagyis az eredeti szöveg lerövidítésével járó veszteségeket elemzi, a szöveg pozícióját és előképeit sem feledve. Talán egyedül abban nincs igaza, hogy csak 2016-ban készült használható, szöveghű fordítás a regényből: már egy évvel korábban megjelent a Helikon-zsebkönyvek közt Greskovits Endre Tanulmány vérvörösben című fordítása.

(Zárszó helyett) csak röviden utalok önnön egyhangúságomra, amennyiben hanyagolom alrovataimat: annyit azonban megígérhetek, hogy az áprilisi szemlében ismét lesz felfedezettünk, és megpróbálok belenézni az egyszer már megígért Guimaraes Rosa-Prae-be is. És hát, a frissen érkezett folyóirat-százmilliók sorsa fölött is elmerengek majd. Most még, ahogy egy igen bölcs mester mondta, nem találok szavakat.