Évzáró folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Annál is inkább, mert alant nagyító alá helyezett három folyóiratunk, a decemberi Alföld, Jelenkor és a 2016/4-es Apokrif részben vagy egészben, ilyen vagy olyan – de sosem szokványos! – nézőpontból, de a halálhoz kapcsolódik, mégpedig a szerző halálához. Mondhatnánk, hogy ott veszi fel a fonalat, ahol Roland Barthes elhagyta, de a szerző személyeinek változatos „újraírásával” inkább kikezdi Barthes alaptéziseit.

Ha kronológiai sorrendben haladunk, Visy Beatrix írása kívánkozik az élre az Alföldben, mely a Borbély Szilárd halálának kánon- és kultuszformáló erejét vizsgálja. Októberi szemlémben Tamás Dénes egy állításával vitatkozva írtam azt, hogy „az irodalomnak (és a társadalomnak!) továbbra is vannak működő kanonizációs eljárásai (nálunk mondjuk a Magvetőnél való megjelenéstől a különböző díjakon át egészen az ÉS-Kvartettig), melyek bizonyos életrajzi motívumokkal találkozva – legyen az Esterházy családtörténete, Bolaño állítólagos heroinfüggősége vagy épp Borbély Szilárd tragédiája – képesek olyan hagiografikus hagyományt létrehozni, ami utat mutathat a szerző végleges kanonizálódásához is.” Visy pontosan ezt a folyamatot követi végig: egyrészt a Borbély-nekrológok mintázatait követve rekonstruálja azt a sorsnarratívát, mely bűntudatból, a Borbély-művek bibliai tónusából és az élettörténet egyes részleteiből összeállva hamar egyfajta passióvá lényegül át: „A szelekció, az elrendezés, bizonyos életrajzi elemek kiemelése, okokként azonosítása, pozicionálása során Borbély alakja körül olyan sorsnarratívák körvonalazódnak, amelyek a sorstól, Istentől kimért egyéni szenvedést, nehéz életet, s ennek hosszú, békés, de végül tűrhetetlen viselését hangsúlyozzák, s ily módon, ezekkel szorosan összekapcsolódva kaphatja meg Borbély Szilárd is azt a vallásos indíttatású szenvedéstörténetet, amely számos kultikus figurának kijár, így lesz élete pokoljárás, stációk bejárása, passió, halála Golgota, költészete Ige, amelynek ajándékával az emberi szenvedés ellen tud szólni.” (82.) Mindez a kultuszformálódás ismert modellje: jómagam a venezuelai diktátor, Hugo Chávez Krisztussá emelése kapcsán találkoztam legextrémebb formáival, és a Mágnás Elza-ügy kapcsán kibontakozó diskurzusban követtem végig, hogy öltözteti a sajtó a társadalmi elvárásokat tükröző szerepbe a gyilkosság áldozatát. Borbély esetében ugyanakkor ennek recepcióesztétikai tétjei vannak: mivel halála előtt született remekműve, a Nincstelenek épp a kritikai befogadás kellős közepén járt, az öngyilkosság, és az azzal megképződött Borbély-imázs visszaíródott a recepcióba: nem hiszem, hogy a biográfiai faktort (és még inkább a nekrológok által megformált sorsnarratívát) bármely értelmező hatékonyan ki tudta (és egyáltalán: ki akarta) iktatni Nincstelenekkel kapcsolatos írásából. Így azonban a szerző posztmodern (és Barthes) által temetett életrajza nyilvánvalóan visszaíródik az értelmezésbe, és a kultusz segítségével befolyásolja a kanonizációt is. Visy írása nagyszerű esettanulmány, egyszersmind a Dávidházi Péter által meghonosított irodalmi kultuszkutatási irányzat újabb remek (és tegyük hozzá: bátor!) darabja.

Kevesebb, mint három évvel Borbély halála után ugyanakkor – ahogy arra Visy is felhívja a figyelmet – a kultusz még csak gyerekcipőben jár: a Jelenkor és az Apokrif egy illetve számos írása (képregénye) ugyanakkor arra vállalkozott, hogy évszázados írómítoszokat írjon szét.

A Jelenkor Viktor Jerofejev (és a fordító-kommentátor Szilágyi Mihály) révén ahhoz a vonulathoz csatlakozik, mely az orosz irodalom legnagyobbjait keretezi át a jelen felől; amennyire korlátolt ismereteim látni engedik, az elmúlt évtizedekben van ennek valamiféle divatja arrafelé. A diskurzus alapítószövege nagy kedvencem, Szergej Dovlatov 1983-as, Puskinland című kisregénye, melyben a művei kiadását hasztalan remélő író Puskinszkije Goriba, a Puskin-emlékhelyre szegődik idegenvezetőnek, de ugyanezt a demitizáló (vagy újramitizáló?) újraírást végzi el Nabokov kapcsán Mihail Siskin is a Tiszatáj Nabokov-számában olvasható novellájában („Nabokov pacája”), melyben az Orosz Svájc címen könyvet írni készülő, művelt főhős csakis a prosztó (de vele ellentétben gazdag) bankár, Kovaljov idegenvezetőjeként léphet be Nabokov montreaux-i (és kiábrándítóan kicsi) lakosztályába.

Ez a Jerofejev-novella a Puskin-D’Anthes párbajt tematizálja: egyrészt Siskint idézi, mert főhőse az orosz földről (de nem az orosz kultúrából!) kilépve, az elzászi Soultzban játszódva karikírozza és írja szét a mítoszt, másrészt Dovlatovot, mert az újraíráshoz használt tér szorosan vett emlékezethely (ott a „szovjet Disneyland”, itt a D’Anthes Múzeum). Mind a jerofejevi főhős elhatározása („Én nem véletlenül utaztam ide. Az én intelligens anyám megkért, hogy köpjem le D’Anthes sírját” [1242]), mind a vendégkönyvbe írt orosz sorok („A vendégkönyv tele volt orosz méltatlankodással. (…) Egy szmolenszki konceptualista költő: „Szégyen a mi mindenünk gyilkosára!” Az Orosz-Francia Társaság: „Mi végre?” A sok „Rohadék” mellett volt „Mocsok”, „Buzi”, és „Köcsög”, sőt, „Fasiszta” is.” [1243.]) a trianoni kastély magyar turisták általi hősies lehugyozását idézik, s ezzel jól mutatják az ellenérveket és a másik oldal meghallgatását kategorikusan elutasító, megmerevedett nemzeti mítoszok erejét és tartósságát; Szilágyi Mihály gyakorlatilag e humorban bővelkedő szöveg kritikai kiadásával (16 lábjegyzettel és egy ráadás utószóval!) ajándékoz meg minket.

Oroszhonból a magyar irodalomba visszalépve ugyanakkor bedurvulnak a fiúk: a századelős Budapestet elárasztják a zombik. Hogy a klasszikus irodalom és a belezős horror összefér-e egymással egy átlagmagyar fejében, arra egyértelmű nem a válasz (tessék csak elolvasni e cikk méltatlankodó kommentjeit), a magasztba merevedett, tökéletesen dehumanizált klasszikusok zombisítással való aktivizálása azonban több csatornán érkezve igyekszik kimozdítani helyükből az írószobrokat. Ennek ősalakjai Tolvaj Zoltán irodalmi zombifotói, a Nyugat és a zombik háborújának képregénybe rendezésére Csepella Olivér vállalkozott egy hallatlanul sikeres crowdfunding-kampány után (a teljes, több mint 200 oldalas darab karácsonyra nem lett kész, de a szerző állítása szerint 2017 ezzel indul majd), az Apokrif állandó szerzőgárdája pedig arra vállalkozott, hogy (Csepella a lapszámban megtalálható képregényrészletét kiegészítve) a Nyugat első generációjához köthető írók bőrébe bújva írja/verseli meg a zombitémát. Juhász Tibor a KULTeren megjelent kritikájában azt írja, hogy „az Apokrif korábbi paródiamellékleteit olvasva” nem mindig volt meggyőződve arról, „hogy a szerzők értő módon nyúltak a paródia eszközeihez, mert „a sikerültebb szövegek mellett voltak olyanok, amelyekben még a komikusan utánzott művek formai kerete sem maradt meg, a gúny, a humor és az irónia sokszor túlcsordult, és így meglehetősen direktté, eredetietlenné vált a megidézett művek és a paródiáik közötti kapcsolat. Azonban a 2016/4-es lapszámban többnyire egyenletes színvonalú szövegekkel találkozhatunk.” Magam – pont Juhász korábbi írásokra vonatkoztatott kritikái miatt – ezt a blokkot sem látom egyenletes színvonalúnak, mégsem tagadhatom meg tőle a szimpátiám, mert ha néhol túl is fut az a bizonyos bicikli (leginkább talán Móricz és Karinthy esetében), remek darabok akadnak a szövegek közt. A legjobbak talán Evellei Kata (Babits: „Ó, ti elbomlott, eleven halottak, / kik nem nyugosztok örök álmot alva, / rothadt tetemnek, csöpögő velőnek / hádeszi népe! / Elriaszt bárgyú, alacsony valótok: / tompa lét-pótlék, aranyos középszer, / kishitű pórnép, se erény, se szellem – / hagyjatok engem!”) és Nyerges Gábor Ádám tollából származnak (Kaffka Margit: „Én csak epedek némán, / én csak szerelmesen / én csak a magára szállt / legyeket leverdesem. // Én csak becézem, óvom, / én csak kényeztetem, / én csak beszélek halkan, / míg ön hörg nesztelen.” Tóth Árpád: „Hajnali aranytincs zilálta, epedő / türkiz álmot sóhajtott a temető. / S pár holttest, mint ki másnapra ivott öt sört, / kényelmes szeméből gyűrött álmot dörzsölt. / Hirtelen fellángolt felettük az égbolt, / hörögve nyugtázták: ezúttal is kék volt.”), de más írások olvastán is hangosan fel-felröhögtem a hetes buszon. A paródiák jól illeszkednek Csepella képregényéhez, mely egyszerre szórakoztat („Szabad-e sírni a kárpitok alatt?”), csábít irodalomra, és – nem megvetendő módon – informál (lásd pl. Kosztolányi és Karinthy mássalhangzók nélküli versfeladványait).

De vajon csak 19-20. századi klasszikusaink számára tartogatunk zombikat, vagy mindez kortárs irodalmunk része is? Jobban az, mint gondolnánk: hogy a kört bezárjuk, elég elolvasnunk Térey János regényrészletét az írásunk kiindulópontjául szolgáló Alföldben, melynek már a címe (Káli holtak) is sokatmondó. Nem lövöm le a poént, de ha Herczeg Ákos izgalmas Térey-interjúja (ugyanebben a számban) után valami eszement liláskodást várunk („időnként kétségbe ejt, milyen csacsiságokat vásárolnak tízezerszám Magyarországon vagy bárhol”) Téreytől, 1) nem ismerjük igazán a szerző életművét 2) kellemes csalódásban lesz részünk. Mert ahogy a költő is fogalmaz: „Semmilyen életanyag nem trash önmagában, a megformálása teszi azzá.”  

(Zárszó helyett) szokás szerint szabadkoznom kell: idő hiányában – többek közt – az év végi Szkholion és a Műhely roppant tartalmasnak látszó kínai számát sem tudtam elolvasni, és nem ajánlhattam a Hévíz 6. és a Kalligram 11. számát sem, mert ezekben magam is benne vagyok – de higgyék el, ennek ellenére mindkettő igen élvezetes darab! A jövővel kapcsolatos ígérgetésekbe ugyanakkor ezúttal nem megyek bele, mert nem egészen világos, milyen sors vár a folyóiratokra 2017-ben. Bár lehetett olvasni a hároméves támogatások visszahozataláról, az NKA EMMI-be olvadásáról, illetve a vidéki folyóiratoknak juttatandó, már-már szürreálisan magasnak tűnő 960 milliós támogatásról, de megvalósulásuk mikorja és hogyanja számomra egyelőre homályos. 2017-es fogadalmaim egyike, hogy a hírek valóságtartalmát és megvalósulásuk lehetőségeit valahogy kibogozzam. Addig is minden kedves olvasómnak boldog Újévet, egyszersmind boldog új évet kívánok!