Októberi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

A legerősebb túlzással sem állíthatnám, hogy október a folyóiratok hónapja lett volna, ami azonban nem baj, mert alkalmat ad arra, hogy lerójuk régi adósságunkat, és a kolozsvári Korunk októberi számának kapcsán egyben megemlékezünk a folyóiratok Szegedy-Maszák-megemlékezéseiről is. Csapjunk is bele a hiánypótlásba!  

Az idén 90 éves Korunk – melynek utóbbi ötven évét, mint e számból is megtudhatjuk, Kántor Lajos igyekszik kötetbe foglalni – e havi borítóján a „kívül a kánonon” cím szerepel, ami emlékezetembe idézte azt a nemrég olvasott felvetést, mely szerint kifejezetten nehéz, ha nem egyenest lehetetlen kikerülni a(z irodalmi) kánonból, ha egyszer az ember bekerült oda. Aztán egy kritika írása közben belelapoztam Kőrösi Albin ősöreg(nek gondolt), 1930-as kötetébe, A spanyol irodalom történetébe, és kíváncsiságból megnéztem, ki mindenki szerepel benne az elmúlt két századból. A kísérteties hasonlóságok saját egyetemi olvasmánylistáim és Kőrösi hősei közt leginkább arra ébresztettek rá, hogy az adott periódustól függ, hogy épp ki-, vagy bekerülni kunszt a tankönyvekből, illetve tankönyvekbe. Az első periódusban ugyanis nyilván beszivárogni és bennmaradni a nehéz (elvégre az aktuális, mindig bő kortárs kínálatból ötven év múltán általában három-négy név marad: Kőrösi több huszadik század eleji zsenit emleget fel, mint amennyit manapság ismerünk), bizonyos idő után azonban a magyartanári-kanonizátori rutin, a hagyománytudat, és a lustaság nehezen lecserélhetővé teszi a rostán fennmaradt néhány nevet. A változtatásra aztán általában nem az ízlés vagy a racionális okok (mondjuk a latintudás kiveszése a köztudatból, vagy a változó nyelv), inkább az ideológiai fordulatok adnak alkalmat: így hullott ki kánonunkból a rendszerváltás után a Csendes Don és Illés Béla, s így került be – az alant tárgyalt Szegedy-Maszák Mihálytól nem teljesen függetlenül – Ottlik Géza. A (szöveg)politika tehát sokszor felülírja az esztétikát.

A Korunk a kiszorulások és be nem kerülések érdekes gyakorlati és elméleti példáival szolgál. Nyitó írásában Láng Zsolt a tőle megszokott személyességgel és humorral követi végig saját kánonfogalmának változását. Ennek első lépcsői a „Tavaszi szél vizet áraszt” és a helyettes rajztanárok kánonverziói („Kanonizálni a kánonnal” – ez nála azt jelentette, hogy a vonalzóval, ami végül is a munkaeszköze volt, hatalmas körmösöket adott. A vonalzó volt a kánon, a körmös a kanonizálás.”), később azonban a teológusokkal folytatott pingpongcsaták során megtanulja az (apokrif) ocsút is elválasztani a (kanonizált) búzától, hogy aztán a kilencvenes években egy vidéki konferencia kapcsán az irodalmi kánonnal is konfrontálódjon; nem tudom biztosan eldönteni, vajon a vonalzós-körmösös vagy a tudósos-komolykodós verzió tett Lángra lehangolóbb benyomást. („Leginkább az a vehemencia ragadott meg, amivel meglett férfiak nekimentek egymásnak, az előadóteremben finomabban, este a büfében durvábban. Nem volt jó élmény. Szívesebben beszélnék valami másról.”)

Ezután ugyanakkor a létező legtágabb kulturális kánonról beszél: némileg csúsztatva, de legalább magasztosan azt mondhatnánk, az emberiségéről. A Voyager űrszonda „aranylemezéről” van szó, melybe nagyon érdekes, minden más kánonon kívül maradó dolgok is bekerültek (a bálnák éneke és Carl Sagan feleségének agyhullámai), teljes egészében kimaradt azonban az irodalom. Miért? Miért lett volna jó, ha belekerül Weöres Sándor Rongyszőnyege vagy a Don Quijote? És mire gondolhatott Sagan felesége félszáz érzékelővel a fején? Láng írása csupa bizsergető és szórakoztató felvetés: feltétlen érdemes elolvasni.

Sokkal fegyelmezettebb (bár a személyes kánonélményt szintúgy nem nélkülöző!) írás Selyem Zsuzsáé, mely egy – büntetésből – általános iskolai kánonba száműzött szerző (Weöres Sándor) kánont több felől kikezdő és problematizáló főművével, a Psychével foglalkozik. A halmozottan hátrányos helyzetből induló (női, erotikus lírát író, mainstreamből kitagadott alkotó tolla által életre keltett) főhős kalandjainak értelmezése több idősík (a főhős jelenéül szolgáló 19., és a Weöres jelenéül szolgáló 20. század) kánonpolitikáinak visszásságaira is értőn mutat rá – többször olvasandó, okos szöveg.

Végül ragadjunk ki pár izgalmasabb gondolatot Tamás Dénes írásából is, mely a kánonok természetének változásaira mutat rá. Először is arra a gondolatra érdemes figyelnünk, mely szerint minden emancipációs törekvés végső soron a rendszer fenntartásában (és az elit lecserélésében) érdekelt, s nincs ez másképp az irodalmi kánonban sem: „amikor különböző szubkulturális, mellőzött értékrendek felől (fekete, hispanic, ázsiai amerikai, női, homoszexuális, populáris, stb.) elkezdték támadni a „halott, eurocentrikus, fehér férfi” irodalmát, akkor nem a kánon/kánonok ellen, hanem a kánonba való bekerülés érdekében folytatták a harcot.” A folyamat részleges kudarca ugyanakkor a kánonok megsokszorozódásához vezetett, ami Tamás szerint egyfajta „kulturális tribalizációhoz” vezet: nem csak azt naivitás gondolni, hogy a multikulturalizmus nyitottá és irodalmilag jól informálttá tesz, hanem azt is, hogy az információk (és könyvek) tengerében saját irodalmunkat átláthatjuk: „Nem szabad elfelejteni, hogy valamikor Ady Endre is kortárs költőnek számított, ma pedig csak hiányosan tudnánk nélküle a magyar kultúra egészéről gondolkozni. Egy ma született Ady Endrének már nem lesz ilyen hatása. Meglesznek a hívei, az olvasói, meglesz a maga lokális érvényessége, de a hatását nem tudja a rendszer egészére kiterjeszteni, mivel maga a rendszer nem fog létezni.” Mindezt a magam részéről azért látom túl borúlátónak, mert szerencsére nem hallani az intézményes, nemzeti alapon szerveződő irodalomoktatás kivezetésének tervéről, mely a társadalom minden iskolába eljutó tagját informálja a mértékadó kánon aktuális névlistájáról – ha másról nem is. Másrészt, az irodalomnak (és a társadalomnak!) továbbra is vannak működő kanonizációs eljárásai (nálunk mondjuk a Magvetőnél való megjelenéstől a különböző díjakon át egészen az ÉS-Kvartettig), melyek bizonyos életrajzi motívumokkal találkozva – legyen az Esterházy családtörténete, Bolaño állítólagos heroinfüggősége vagy épp Borbély Szilárd tragédiája – képesek olyan hagiografikus hagyományt létrehozni, ami utat mutathat a szerző végleges kanonizálódásához is. Hogy ez azonban Kertészt, Esterházyt vagy Borbélyt (mindegyiküket, vagy egyiküket sem) tartja közép- és hosszútávon a kánonban, azt már csak a Voyager űrszonda fogja megérni, én aligha.

(Számvetés) Ha visszatérő nevet keresünk az októberi Korunk kánont körüljáró cikkeiben, Harold Bloomé mellett talán leginkább Szegedy-Maszák Mihályé az, mert ez is érdeklődési körei közé tartozott, márpedig, ha valami Szegedy-Maszákot érdekelte, azt a lehető legalaposabban kikutatta és megírta (itt a polcomon a Megértés, fordítás, kánon, milyen jó néha beleolvasni!), és ha megírta, biztosak lehettünk benne, hogy azt kevesen írhatták volna meg hasonló színvonalon az országban.

Amikor a Könyvhét első napján Tóth-Czifra Júlia egy felejthetetlen írás szívszorító pillanatleírásában összekapcsolta Esterházyt és Szegedy-Maszákot,[1] még nem tudtuk, hogy másfél hónap múlva egyikük sem él majd. Amikor a FISZ-tábor poszt-Esterházy-depressziójában (sosem fogom elfelejteni, amikor egy kései órán a mindig rendíthetetlen Smid Robi felhívta a figyelmemet EP egy tévedésére: hogy vele kapcsolatban nem a segéd-, hanem a létige változása a legnehezebb: hogy nem „van”, hanem „volt”) nagy hévvel ajánlgattam Károlyi Csaba Szegedy-Maszákkal közölt csodálatos interjúját, mely az ÉS július 15-ei számában jelent meg, még nem tudtam, hogy ez az utolsó interjúja, a végső számadás (számvetés?).

Két héttel később aztán Szilágyi Zsófia ÉS-nekrológjából tudtam meg, hogy a búcsú egy korábbi állomására már 2015-ben, Nagyváradon sor került, ahol Szegedy-Maszák baráti társaságainak történetén keresztül vázolta fel „töredékes szellemi önéletrajzát”, melyet aztán tavaly decemberben a Kalligram közölt. Fontos szövegnek látom ezt, mert kevés „maszákosabb” gesztust tudnék elképzelni annál, mint hogy saját kontúrjait – mélységesen idegenkedve az előtérbe tolakodástól – mások életének formálódása által rajzolja ki, miközben ő maga csaknem teljesen a szöveg mögött marad. Szubtextusként, mondanám, ha nem tudnám: ő ilyet sose mondott volna.

Azóta mindenesetre ijesztő gyorsasággal telnek a hónapok, Esterházy nekrológjai kötetbe gyűltek, Szegedy-Maszákéi közül azonban még most is érdemesnek látok néhányat kiemelni. Mert vannak köztük nagyon szép emlékező írások, nekünk pedig már csak ez maradt belőle: (távolról sem) holt betűi, és az emlékek.

Amiért most elsősorban Kálmán C. Györgynek a Kalligramban megjelent (és teljes egészében elérhető) nekrológjáról beszélek, annak az az egyszerű oka, hogy mind közül ezt szerettem legjobban. Akit kicsit is érdekel Szegedy-Maszák pályája, életműve, annak Bezeczky Gábor Jelenkorban megjelent kiváló írását ajánlom, akit viszont inkább az, milyen ember is volt ő, annak Kálmán C.-ét.

Két dolog az, amit itt most kiemelnék ebből az írásból; mindegyik valamiképp a védjegyévé váló modorosságokkal kapcsolatos. E modorosságokat mindenki ismerte, aki valaha is hallott róla, azonban, ahogy Kálmán C. rámutat, időnként mélyebb értelemmel is bírnak. (Nekem a kedvenceim az archaizmusai, pedig ezt rajta kívül egyedül Margócsy Istvántól vagyok képes vérnyomás-emelkedés nélkül elviselni; főképp a bájos „ö”-it szeretem a fel- előtagú szavakban. A 21. században alighanem egyedül Szegedy-Maszáktól láttam „ö”-vel írni a „föladat” szót.)  Egyik közülük az idegen szavak már-már kényszeres kerülése, mely világosan visszavezethető kedvenc Kosztolányija nyelvi purizmusához; számomra ez leginkább azért megfontolandó, mert hozzá hasonló kaliberű tehetségeknél ugyanez az attitűd sokszor egyet jelentett a nyelvvédelem és nyelvápolás legradikálisabb formáival: vagyis, mondjuk, az abba vetett szilárd hittel, hogy a negyvenes évek alsó-tiszatáji dialektusa a magyar nyelv legutolsó érvényes és elfogadható állapota. Szegedy-Maszáknál ez érzésem szerint sokkal inkább stílus és egyben kihívás volt, mert világosan vallotta, az egyetlen állandóság a változás állandósága. Ahogy Bezeczky fogalmaz:  „A hagyomány, a műalkotás és az irodalomtudomány ugyanazokat a jellegzetességeket mutatják: csakis az állandó változásban lehetnek önmaguk.”      

Ez ugyanakkor átvezet az második ponthoz, a kényszeres alulfogalmazáshoz. Kálmán C. – szerintem helyesen – úgy értelmezi ezt, mint „ódzkodást a végleges, lezárt, tekintélyelvű formuláktól; a tartózkodást a visszavonhatatlan és megmásíthatatlan tételektől”. Ezt ő maga is alapelvként vallotta („Minden dogmatikus megközelítés távol áll tőlem” – mondta Károlyi Csabának.), és másokat is óva intett tőle. („Nem vagyok benne biztos, hogy amit mond, megállja a helyét” – mondta például Ficsor Benedeknek, aki hozzáteszi: „Nem az állítással volt baja, hanem azzal, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságként tálaltam valamit.”) Én azt gondolom ugyanakkor, hogy a határozott ítéletektől való irtózás annak a tudósnak a tapasztalatától sem független, aki az általa vizsgált problémában egyre jobban elmélyedve egyre kevésbé tud lelkiismeretének is megfelelő, határozott állításokat tenni. Annak a bizonytalansága ez, aki az aprócska egérlyukba tévedve hirtelen bonyolult labirintusban találja magát: a dolgok ugyanis minden újabb szövegcsoport átnyálazása után egyre több kivételt, ellenpéldát és ellentmondást termelnek. Az egyre alaposabb elmélyedés így valójában leginkább arra jó, hogy vakfoltjaink egyre szélesebb skáláját rajzolja ki. (Találóan jegyzi meg Ficsor: „a pontosság nem a merészség hiánya, inkább annak beismerése, hogy senki sem birtokolhatja az igazságot.”) Mindez nyilvánvalóvá teszi, miért volt Szegedy-Maszák mániákus újraolvasó és újraíró: tisztában volt ugyanis mindenkori munkássága pillanatnyiságával, tökéletlenségével, és lezárhatatlanságával. Életműkiadása éppen ezért nem mezei szövegösszegereblyézés: minden szövegét újraírta.

Bármelyikünk képes arra, hogy összedobjon egy jellegzetesen alulfogalmazott, vérbeli Maszák-mondatot. Alig van azonban olyasvalaki, aki az érthetőséget és transzparenciát fenntartva képes annyi implicit és háttértudást belezsúfolni egy egyszerű, tízoldalas tanulmányba, mint ő. Éppen ezért félek, Grendel Lajos mondata minden perccel egyre érvényesebb: „Hiánya az évek múltával egyre nagyobb lesz”.    

(Zárszó helyett) kötelező olvasmányként adom fel Szirák Péter írását a meglehetősen hektikusan megjelenő debreceni Studia Litteraria 1-2-es számáról, mely Borbély Szilárdot állítja középpontjába. Ezekkel a sorokkal zárul a búcsú(m): „Emlékezni annyi, mint kíméletesen felejteni. Volt az élet, s volt, ami abból leíratott. Most már csak a néma betűk vannak.” Olvassatok néma betűket decemberben is!

[1] „Néhány napja érkezett meg a kiadóba Szegedy-Maszák Mihály új kötete: Jelen a múltban, múlt a jelenben. Tegnap kivittem tanár úrhoz két példányt. Az egyiket azonnal aláírta és visszaküldte. Adjam át, kérte, Esterházynak. Este rövid üzenet EP-től: odaadna másnap egy dedikált Hasnyálmirigynaplót. Vigyem el, kérte, tanár úrnak. Ma délután, csere közben egy másodpercre egyszerre volt a kezemben a két egymásnak szóló könyv. Elvolnék egy ilyen másodperccel évekig.”