Március-áprilisi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Mindig is sejtettem, egyszer majd folyóiratszemléim során is eljön a pillanat, amikor nem csinálhatok úgy, mintha a teremtett világ minden irodalma egyformán közel állna a szívemhez. Erre egészen idén márciusig kellett várnom, mikor azonban a Tiszatáj épp aktuális számának tartalomjegyzékén végigfutva egyből tudtam, erről bizony bűn lenne nem írni, akkor is, ha a nagyérdemű joggal kiált majd bundát a spanyol irodalom-különszámot dicsérő hispanistára. Arról van azonban szó, hogy a szegedi spanyol tanszék három tagja, ti. Csikós Zsuzsanna, Lénárt András és Katona Eszter igencsak veretes anyaggal állt elő a szegedi havilap márciusi számában, ami mellett nem szabad csak úgy, kritikátlanul elmennünk.

A tematikus szám ötlete, ahogy egy igencsak részletes, Katona Eszterrel készített interjúból megtudhatjuk, Csikós Zsuzsától származott, akinek remélhetőleg hamarosan megjelenő irodalomtörténete (munkacíme A kortárs spanyol széppróza, és elvileg még az idén a kezünkbe foghatjuk) a magyar hispanisztika egyik legnagyobb adósságát pótolhatja. Latin-Amerika- és Spanyolország-történetünk ugyanis van (előbbiből három: Wittmann Tiboré, Anderle Ádámé és Semsey Viktóriáé; utóbbiból egy, ugyancsak Anderlétől, és egy fordítás az Osiris kiadásában), spanyol-amerikai irodalomtörténetünk dettó (Scholz László kiváló darabja, melyet nemrég Báder Petra egészített ki napjainkig az Alföldben) magyar nyelvű spanyol irodalomtörténetünk ellenben, ha leszámítjuk Kőrösi Albin 1930-as kötetét, csak fordításban.

Nomármost a Tiszatáj jelen száma három átfogó tanulmánnyal és több bibliográfiával próbálja ezt a tátongó foltot némileg szűkebbre venni: Csikós a polgárháború utáni spanyol regényt, Lénárt András az ezen időszak regényeiből készített filmadaptációkat, Katona Eszter pedig az elmúlt csaknem kilenc évtized színházát igyekszik panorámaszerűen áttekinteni (majd ugyanő külön tanulmányban hasonlít össze egy Buero Vallejo- és egy Mayorga-drámát). Mindhárom kísérlet erős, és mindhárom hiánypótló, jó tankönyv-alapanyag; mivel ugyanazon időszak három, egymással szorosan összefonódó művészeti ágáról van szó, nagyon érdekes úgy összeolvasni a szövegeket, hogy közben a cenzúrára, a szerző és hatalom közti viszonyra (utóbbit Katona egy külön összehasonlító tanulmányban is taglalja), az emigráció aktivitására vagy épp Francisco Franco személyére koncentrálunk.

Emeljük most ki a szám lapjain sorjázó izgalmas művek sorából a Franco-fiction legjobbjait. A spanyol irodalom egyik legnagyobb trollja, Max Aub 15 évvel a diktátor halála előtt, 1960-ban, az emigrációban adja ki a Francisco Franco halálának igaz története című kisregényét, melyben egy mexikói pincérnek annyira tele lesz a hócipője a hazájába érkező (és kávéházát ellepő) spanyol emigránsok nyavalygásával, hogy inkább megöli a tábornokot, hogy visszatérjen a nyugalom.  Vizcaíno Casas szatírájának filmadaptációjában (…És a harmadik évben feltámadt) ellenben a Caudillo nemhogy nem hal a valósnál korábbi halált, de – akárha nemrégiben Mozart vagy épp Hitler – 1978-ban fel is támad haló poraiból. Hogy milyen lehetőségek rejlenek egy-egy ilyen feltámadásban, azt Kisantal Tamás ragyogóan fejtette fel Timur Vermes Nézd, ki van ittjét elemezve Hitler kapcsán – nekem mindenesetre a talán legaktívabban publikáló fiatal hispanista, Lénárt András tanulmánya hozta meg a kedvem ahhoz, hogy kiderítsem, milyennek láthatta az újjáéledt diktátor a megváltozott Spanyolországot.

Az utóbbi években főleg Lorca-kutatóként megszólaló Katona Eszter az elmúlt évtizedek legterjedelmesebb, legalaposabb spanyol drámatörténetét írja meg könyvfejezetnyi, 35 (!) oldalas tanulmányában – számos villamosút kellett hozzá, hogy oldalról-oldalra végigaraszoljak rajta. A roppant adatgazdag, széles látókörű áttekintés tele van iszonyú érdekes momentumokkal: kezdetnek annak ábrázolásával, ahogy a polgárháború egyik napról a másikra teljesen lenullázza a társadalmi problémák színházi ábrázolásának lehetőségeit. Az „óhazában” ragadtak cenzoriális okokból nem beszélhetnek róla, így a legkülönbözőbb stratégiákat felhasználva próbálják kritikájukat a sorok közé szorítani, a kivándorlók problémáira pedig, mint azt fentebb Aub pincérének esetében is láthattuk, nem feltétlenül kíváncsi befogadó nemzetük, így az emigráns drámaírók kénytelenek univerzálisabb témákhoz nyúlni. Amikor azonban az olvadás, majd a demokratikus átmenet következtében a cenzúra lazul, majd meg is szűnik, a több évtizedes elfojtás után szükségszerűen felhabzó pornográfia és az időszerűtlenné vált színházi nyelv (minek a sorok közt kritizálni, mikor már minden kimondható?) TGM-i  kijelentésekre ragadtatja a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek spanyol kritikusait  (vö. „Az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”). Ha eddig egyedinek véltük a Kádár-nosztalgiát, és mai szemmel egészen furának ható gondolatokra szomjazunk, hegyezzük a fülünket az alábbi idézetekre: „A szabadság sem termékenyítőbb, mint a cenzúra”, „Levették a szájkosarat a színházról, az mégis néma marad” illetve „Nem vagyok a cenzúra pártján: én magam is szenvedtem tőle; de tekintettel az ember korlátaira, úgy gondolom, hogy szükséges”.

A szám két fontos bibliográfiát is tartalmaz Csikós Zsuzsanna gyűjtésében: a polgárháború utáni spanyol regények összegyűjtésének van ugyan némi előzménye, mégis ez a jobbik, teljesebb gyűjtés; a kritikákat illetően ellenben néhol mutatkoznak hiányok (bővíthető lenne például Javier Marías, Carlos Ruiz Zafón, Jesús Carrasco vagy Javier Cercas köteteinek kritikai visszhangja). Ami a számot tovább dúsítja, az Antonio Muñoz Molina két remek novellája gyávaságról és megszállottságról Csikós Zsuzsanna és Nyáry Erzsébet fordításában; hiányolom ugyanakkor a nemrég született spanyol művekről szóló kritikákat. Helyettük a lapszám végén hat olyan kötetről kapunk rövid ismertetést, amely 2013-ban (!!) vagy 2014-ben (!) született – tényleg nemigen tudom elképzelni, hogy három évvel a könyv megjelenése után, amikor az már legfeljebb limitáltan kapható könyvesbolti forgalomban, van-e mélyebb értelme az ismertetéseknek; még ha vaskos tanulmányokról lenne szó, érteném, de ezek javarészt nem hosszúkritikák, inkább ajánlók. Az anyagtorlódás persze, amennyiben sok, elfogadásra érdemesített kritikát jelent, igen örvendetes, de főleg egy kiváló online felülettel is rendelkező lap esetén ijesztő látni, mennyire el van maradva az aktuális könyvterméstől, s ezek a kritikák mennyire kimaradnak a könyvről folytatott diskurzusból. A morcogást abbahagyva ugyanakkor minden világirodalom-kedvelőnek csak ajánlani tudom a számot: a minőséggel a kritikák esetében sincs gond, csak a szavatossággal.

Térjünk át ugyanakkor a történeti megközelítésű Tiszatáj-számról a masszívan elméleti 2016/1-es Prae-re, mely nem először vállalkozik – mintegy második Helikonként – a mainstream irodalom- és kultúraelmélet valamely idehaza kevéssé ismert megközelítésének feltérképezésére. Utóbbi kifejezés nagyszerűen alkalmazható erre a számra is, lévén a térkép és az irodalom kapcsolatára kérdez rá, rácáfolni kívánván az általános szemantika atyjának, Alfred Korzybskinek arra a kijelentésére, mely szerint „A térkép nem maga a terület”. Magyarra ezt – talán Radnótival a fülükben („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”) – olyannyira szokásunk „A térkép nem a táj”-nak fordítani, hogy Michel Houellebecq Goncourt-díjas, Korzybskire is reflektáló regénye is A térkép és a táj címet kapta. Az erre épülő médiafilozófiai-kultúrtechnológiai diskurzus ismeretének hiányában ugyanakkor ezt a különbséget a francia író magyar recenzensei nemigen érzékelték, így Smid Róbert joggal jegyezhette meg egy korábbi, SZIFON hasábjain megjelenő kritikájában, hogy a Prae e számában is helyet kapó Bakonyi Veronika „hiába tapint[ott] rá a térképnek a sajátos referencialitás révén megképződő azon potenciáljára, amely Michel Houellebecq életművének olvashatóságát a botrányok, illetve a társadalmi praxisok leírása és a szövegimmanens, a szociografikus beágyazottságtól eltávolított technikák közötti határvonalon teszi megvalósíthatóvá, (…) nem tér[t] ki arra, hogy a territoire bizony nem táj, hanem terület.”

Ha immár egy picit belenyitunk a lapba, meg kell állapítanunk, hogy az a korábbi Kittler- és Gumbrecht-számok jelentőségével vetekszik. Két bevezető jellegű tanulmánya Bernhard Siegerttől és Sybille Krämertől (előbbi címe igen sokatmondó: A térkép a terület), amennyire én tudom, valóban a diskurzus alapszövegeinek számít, fontos tehát, hogy immár magyarul is megvan, az elméletet szövegelemzéseikkel a gyakorlatba átültető fiatal magyar irodalomtudósok (a már említett Smid Róbert és Bakonyi Veronika mellett Balajthy Ágnes) szövegeit pedig Láng Zsolt és Térey János hangulatos tematikus írásai körítik. Látni kell, az MTA Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportja – nem először – nagyot melózott a szám összeállításával, ezt pedig a remek fordítások mellett az egy-egy regény (Pynchon Súlyszivárványa, a már említett A térkép és a táj, illetve Bruce Chatwin Álomösvénye) köré szerveződő tanulmányok színvonala is jelzi. Meg kell valljam, mindhárom szakcikk elolvasása kőkemény szellemi munkát követel – Smidé az én képességeimet meg is haladja – de különösen a kiváló Balajthy Ágnes bekezdéseit újra meg újraolvasva lelkendeztek agysejtjeim a megterheléstől izlandi nászutam csekély számú üres órájában. Nemcsak azért, mert Chatwin utazási regénye jóval ismeretlenebb a magyar olvasó előtt (így előttem is), mint a másik két mű, s így minden szava újdonság, hanem azért is, mert Balajthy szépen fejti fel azt a folyamatot, melynek során az (itt egyébként jószándékú) gyarmatosító szubjektum (egy bennszülöttek szent helyeit érintetlenül hagyni kívánó vasúttársaság) eredménytelenül próbálja a saját kulturális jelrendszerébe átkódolni a közép-nyugat-ausztráliai bennszülöttek nehezen locushoz köthető dalvonalát. Be kell vallanom: latin-amerikanistaként a tágan vett gyarmatosítás minden kudarctörténete kicsit melegít belülről; európaiként öngyilkos dolognak tűnhet, de a mindentudást és a felsőbbrendűséget mindig is gyanús és taszító dolognak gondoltam. Ha nem mondtam volna, fociban is a kicsiknek szurkolok.

(Számvetés) Ahogy most előrenézek, úgy látom, szükséges lesz egy aprócska, új alrovatot ékelni a szemlébe, mely különböző okokból elkészülő életút-visszatekintésekre koncentrál, s mely a Számvetés címet viseli majd. Ennek első alkalommal Radnóti Sándor márciusban betöltött 70. születésnapja adja az apropóját, a következő szemlében pedig Réz Pál májusi halála. Egy Radnótival készített, remek Műút-interjút korábban röviden már szemléztem, most ugyanakkor mindenképp ki kell emeljem az ünnepi köszöntők sorából Károlyi Csaba kiváló beszélgetését a születésnapossal az ÉS március 25-ei számában.

Ha valamit nagyon szeretek Károlyiban, az a lelkiismeretessége: ezúttal is jól látható, hogy Radnóti minden, Holmiban megjelent kritikáját végignyálazta, minden kötetének alaposan a körmére nézett, és kritikusi-filozófusi-esztétai személyisége minden ellentmondására felfigyelt. Így például az interjú során felmerül az a feszültség, ami Radnótinak a kritika közérthetőségére vonatkozó határozott állásfoglalása és szövegei „rágóssága” között áll fenn („A jelhangok kibocsátásában fiatalkoromban én is részt vettem” mondja a rá jellemző öniróniával az ünnepelt), és – a Réz Pál-memoártól eltérően – nem kerüli ki a Holmi-köröket sem. Szó esik hibákról (ezek közül a legnagyobb érdeklődéssel az Esterházy és Mészöly-szövegek visszautasítását képzelem el; igazán megnéznék egy-egy ilyen jelenetet, végülis a siker minálunk sokszor jár a minőségérzék elvesztésével; az öreg Móricz is sokat kesergett azon, hogy neki már senki nem mondja meg, ha rosszat írt), elpártolt szerzőkről, kulcskritikusokról, arról, hogy volt-e Holmi-líra, illetve arról is, hogy készülőben a Holmi-könyvsorozat kritika-kötete, benne a nekrológot – Radnóti és szerintem is – fajsúlyos műfajjá emelő Holmi-búcsúztatókkal (morbid, de néha órákon át képes vagyok olvasgatni őket: Bartosét, Benyhéét, Fodorét…) Ha nem csengene itt a fülemben az előző kötetek ára, már elő is jegyeztetném…

(Zárszó helyett) Viszonylag konkrét tervekről tudok beszámolni: következő, hamarosan megjelenő április-májusi szemlémben szó lesz a Könyvfesztivál és a folyóiratok idei viszonyáról, búcsúzkodunk a századik számával a folyóirat-palettáról lelépő Lettre-től, és, ahogy már említettük, Réz Páltól is. Távolabbra tekintve biztosan rávetődünk a májusi Nabokov-Tiszatájra (az Írók Boltjában már a hónap közepén sem volt egy darab sem!), közben pedig folyamatos protestálásban leszünk, hogy a jövőben is legyen miről írnunk – no és persze olvasnunk.