Januári folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Baljós januárral vette kezdetét az év. Magamban valamiért mindig reménykedem abban, hogy végtelenül pesszimista vagyok a folyóiratok jövőjével kapcsolatban, nemrég azonban belülről is megerősítésre került, nem hiába aggódtunk a 2000-ért: az ezúttal Szegő János által vezetett Belső közlésben Szilágyi Ákos szerkesztő elmondta, a lap az NKA-pályázat kései kiírása miatt áprilisig biztosan szünetel, s az is lehetséges, hogy áprilisban mindössze egy búcsúszám erejéig áll majd össze. E történettel párhuzamosan az 1956-ban alapított, fénykorában 50 ezres példányszámú (és ma is több mint 900 előfizetővel rendelkező) Nagyvilág is végveszélybe került, január 16-án ugyanis hosszú betegség után elhunyt Fázsy Anikó főszerkesztő. Mindez önmagában is roppant szomorú, Fázsy azonban nem csupán a folyóirat lelke, de a mögötte álló alapítvány képviselője is volt, így most az a faramuci helyzet állt elő, hogy a helyettesítésével kapcsolatos jogi procedúra le nem fut, az alapítvány bankszámlájához sem lehet hozzáférni, így a számok megjelenései csúsznak – ha még lesznek egyáltalán. A folyóirat honlapja nem biztat sok jóval: „A Nagyvilág folyóirat 2016. évi megjelenése kérdéses, amennyiben a folyóirat továbbra is kiadásra kerül, azt nem az Új Világ Alapítvány fogja kiadni.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy a századik számmal a Magyar Lettre Internationale története is a végéhez ér (február 26-án, pénteken tartják a búcsúztatót az Írók Boltjában), nem tűnik túlzásnak Mesterházi Mónika utóbbi eseményhez fűzött kommentje: „nem marad folyóirat... Legalábbis műfordítást (is) közlő nem sok”.   

E három esemény pontosan azt a szcenáriót vetíti előre, amitől a legjobban tartottunk: a folyóirat-kultúra távolról sem minőségvezérelt leépülését. Ezt szerencsére egyes határon túli kezdeményezések igyekeznek ellensúlyozni: magam Gergely Tamás interjújából szereztem tudomást például a szatmárnémeti Sugárút ígéretes debütálásáról. Ha igaz, negyedéves folyóiratról beszélünk, melynek megjelenését kifejezetten a megyei tanács kezdeményezte, az első szám szerzői közt pedig ott van Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Vaszilij Bogdanov, Markó Béla, Szarka László és Demény Péter is, ami erős indulást sejtet. Reménykedjünk benne, hogy a terjesztés kezdetben mindig kritikus kérdését is sikerül majd megoldani.

Egy másik határunkon túl, a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium és az újvidéki Magyar Tanszék kiadásában látott napvilágot a vizuálisan is igényes, gusztusos tudományos-irodalmi-művészeti folyóirat, a Philos, mely szintén negyedévente jelentkezik majd, s mely elsősorban pályakezdő irodalmárok-tudósok első publikációinak lehet a fóruma – ami azonban nem zárja ki szerzői sorából az olyan rutinos publikálókat, mint Ladik Katalin vagy Fenyvesi Ottó.

E két folyóirat az NKA-támogatások két lehetséges alternatíváját mutatja fel: az egyetemi, illetve az önkormányzati alapokra építkező folyóiratokét. Hogy ez mennyire jósol biztató jövőt mondjuk a budapesti, nem-egyetemi folyóiratoknak, illetve évi hány szám finanszírozható kizárólag ilyen forrásokból, az más kérdés. (Az én válaszaim: 1) semennyire, illetve 2) legfeljebb évi hat, ahogy a Hévíz példája mutatja.)

Ha most a bedőlő és születőben levő folyóiratok hálójából kikeveredve arra koncentráljuk figyelmünket, mi az, aminek januárban sikerült valóban kikerülnie a nyomdából, elsőként az Új Forrás Márton László-blokkja hívhatja fel magára figyelmünket: elsősorban a meglehetősen egyszerű kérdésekkel operáló interjú, melyet Márton kreatívan, frappánsan, és okosan tölt meg élettel, főleg, ha fordításról van szó. Ilyesmiről beszélek:

- Miben látod a műfordítás legfőbb feladatát?

- (…) Én az igazi nehézséget és kihívást abban látom, hogy a fordítónak szuverén írói viszonyt kell a lefordítandó műhöz kialakítania, máskülönben erőtlen lesz a szöveg, ugyanakkor nem szabad (nem kellene) odaállnia a szöveg és az olvasó közé. És hogy mi a legfőbb feladat? Csinálni.”

E megjegyzések különösen azért érdekesek, mert ötvözik az egyébként nem feltétlenül összekapcsolódó írói és fordítói látásmódot (kizárólag fordítással foglalkozó fordítók ritkán beszélnek például a szöveg erősségéről, sokkal inkább a fordíthatóság nehézségeiről, stílusról, regiszterekről, szlengről, stb.). Erre a kettősségre rímelve megismerkedhetünk Márton fordítói és írói munkásságának legutóbbi termékeivel, a Fausttal (pontosabban a „História doktor Johann Faustusról” fordításával) illetve A mi kis köztársaságunkkal is. Utóbbitól írt kritikájában Makai Máté nem udvariaskodik, mikor a poézis által agyonnyomott regényről, a nehezen követhető cselekményről és a regény helyett kapott „túlságosan is hosszúra sikeredett viccgyűjteményről” beszél, eredményesen felbontva az addig szép ívbe rendeződő laudatív idillt.

Hogy mit is értek „laudatív idillen”, és mennyire jellemzi bizonyos könyvek visszhangját a megéneklés tónusa, arra Krusovszky Dénes mutat rá, aki Réz Pál memoárjával kapcsolatban feszeget fontos kérdéseket a Magyar Narancsban. Látnunk kell, ha sok folyóirat nyomtalanul veszett is el a süllyesztőben, a Réz főszerkesztette Holmi nem tartozik közéjük: az emlékműállítást a Libri által kiadott, háromkötetesre tervezett Holmi-antológia első darabjának megjelenése, a múlt feldolgozására tett kísérletet pedig a Sirokai-Bajtai páros Saját Holmi névre hallgató tumblr-e jelzi; ebbe a sorba illeszthető a Réz-memoárkötetet a szó szoros értelmében körülölelő, meglehetősen homogén diskurzus is, mely okkal sértette Krusovszky hallójáratait. A befejezés ugyanis szerinte olyasfajta „szoborállítási igyekezettel” fonódik össze, ami a részből indokolatlanul (s gyanúm szerint Réz szándékaival is ellentétesen) egészt csinál. Ezt azért fontos kimondani, mert a kritika e kérdésben kifejezetten sodródik a zárást övező laudatív hullámmal. Ahogy Krusovszky megjegyzi, „Kálmán C. György Narancsba írt kritikája (A tanú udvariassága, 2015. október 29.) egyenesen azt állítja, hogy ebben a memoárban „benne van a 20. század második felének egész magyar irodalma”. László Ferenc a Revizoron (Élet-Mű-Emlék, 2015. október 29.) pedig úgy fogalmaz, hogy a könyv „a huszadik századi magyar irodalom valóságos panoptikuma”. Érthető lelkesedéstől fűtött, de félrevezető tételmondatok ezek. Réz memoárjában nincsen benne az egész huszadik század (vagy a század második fele, vagy az ezredforduló környéke) magyar irodalma. Éppen ellenkezőleg, habár színes és valóban mozgalmas emlékképek sorakoznak a lapokon, az is nagyon határozottan látszik, hogy itt a magyar irodalomnak az a része van jelen, amihez Réznek köze volt, amit szeretett, amit – rengetegszer használt és mindvégig kibontatlanul hagyott sematikus jelzővel – „jó” irodalomnak tartott”. Ahogy Krusovszky rámutat, ebben a „jó” irodalomban sokat megtudunk „Vasról, Zelkről, Déryről, Kormosról, Mándyról, Illyésről és Petriről, elő-előkerül Nagy László és Juhász Ferenc, Nemes Nagy és Ottlik, épp csak említés szintjén Pilinszky is, az meg kifejezetten izgalmas, ahogy Csurka alakja kirajzolódik előttünk.” Egyáltalán nem szerepel azonban „Tandori Dezső, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Erdély Miklós, Krasznahorkai László, Nádas Péter” és „nem hangzik el egyszer sem az avantgárd vagy a posztmodern kifejezés. De ha azt mondjuk, hogy mindez említetlenül maradhat, és mégis benne van a könyvben „a 20. század második felének egész magyar irodalma”, az a mai (és jövendőbeli) magyar irodalomnak már árt, nem is keveset.” Mindez azért fontos, mert tünetértékű: a bevált narratívák átstilizált átvétele sokszor a kritikusi lustaság/gyávaság szimptómája: e kötet jelentőségét éppen ezért Krusovszky abban látja, hogy „fogadtatásával felhívja rá a figyelmünket, olykor mennyire könnyen mondunk le az összetettebb értelmezésről a látványosabbért cserébe.”

(Felfedező) Ha magam is felvenném a rézpálos tónust, valószínűleg be kellene vallanom, hogy a fiatal magyar líra viszonylag kevés szegmense mozgatja meg a fantáziámat. A januári Új Forrásban olvasott, mindössze húszesztendős Purosz Leonidaszt azonban egy polcsorral arrébb, a Tiszatáj februári számában is tesztelhettem, és minden versében találtam kedvemre való, elgondolkodtató sorokat, képeket ami – számomra – ritka tapasztalat. (Figyelem: ez nem jelenti azt, hogy a fiatal magyar líra nincs/rossz (abszolút olvasat/panoramikus vízió), csak, hogy a saját kánonomban/olvasásrendemben nincs kiemelt helye (szubjektív olvasat/egyéni vízió). Az elszakadást feldolgozó „Készül a leltár” például szép íven haladva jut el onnan, „Feltett célom volt, hogy kicsempésszek ebből/ a kapcsolatból mindent, amit lehet” odáig, hogy „Nincs időm. Zavartan, kapkodva készül a leltár / még egyszer, utoljára vázlatpontokba szedem / a szeretetet”. A Tiszatájban megjelent „Hasonlóságról és különbségről” számomra kedves részlete („A költészet mindent tud a világról, / leszámítva azt, hogy a csillagok / leginkább a csillagokra hasonlítanak.”) pedig mintha versbe vetítené egy interjújában olvasható felhőevés-kritikáját („úgy látom, jellemző törekvése a magyar kortárs irodalomnak, hogy a szövegeiben felépítsen egy belső szabályrendszert, egy kis mikrokozmoszt, amelynek megvannak a saját szabályai. A cél, hogy ezek a szabályok működjenek, hogy az ember elhiggye, hogy ez a fiktív világ létezik, és ez teljesen rendjén van. Csak akkor van baj ezzel szerintem, amikor – néha, szélsőséges esetekben – a valós világhoz ezeknek a fiktív világoknak semmi közük sincsen. Mikor először olvastam ilyeneket, azt gondoltam, nagyon jó, működik, csak miért olvassam el, kit érdekel? Szóval igyekszem „valós” lenni”). Szép, gondolkodtató, átgondolt szerkezetű versek ezek, ha igaz, hamarosan kötetben is olvashatjuk őket – kíváncsi vagyok, összerendezve hogy működnek.

(Zárszó helyett) most a mennyiségileg csekély felhozatal miatt nem mentegetőzöm sokat; februárban igyekszem sort keríteni az idei első Műútra és az Oroszország és a birodalmiság kérdéseit feszegető Világtörténetre; csak reménykedni tudok, hogy az ínséges időben is szép vadvirágok nőnek. Meg hogy még két hónap múlva is lesz miről írni.