Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Közép-Európa „nem kívánt” öröksége és a rossz irányba folyó Duna – HERITO 29 + 31

A lengyel-angol lap mindenekelőtt az örökséget ápolja, ugyanakkor modern és tudományos felfogás, rugalmasság, kimerítően kifejtett beszámolók, véleménycikkek, valamint színes, nyitott világkép jellemzik. 

Umojenie. Ezt a lengyel neologizmust körülbelül így lehetne magyarra fordítani: „a korábbi ellenséged örökségét tedd a sajátoddá”. Kitalálója, Jacek Purchla szerint ez a kifejezés nem pusztán elfogadást jelent, hanem mélyebb érzelmeket is magában foglal. Azonban az umojenie eléréséhez érett nemzetek és vezetők kellenek. Ki kell tágítani a világnézetünk horizontját és a negatív emlékekben is meg kell látni az értéket – ami nem jelenti azt, hogy egyetértünk a múltban történtekkel, de a történelmünk feldolgozásához szükséges másképp nézni a disszonáns időszakok örökségére, így például a szocialista és nacionalista rendszerek által létrehozott, továbbra is velünk élő épületekre, tárgyak, szokásokra is. Van-e szebb terep ennek gyakorlására, mint Közép-Európa?

A közép-európai identitásért ma kevesen tesznek annyit és olyan rokonszenves módon, mint a HERITO. A 2010 óta, évente négyszer angol és lengyel, kétnyelvű számokkal megjelenő folyóirat a posztszocialista Közép-Európa egyik legsikeresebb történetének a része. A lap kiadója a krakkói Nemzetközi Kulturális Központ (a Międzynarodowe Centrum Kultury, vagyis az International Cultural Centre, a továbbiakban ICC). Az intézményt és a folyóiratot a már említett művészettörténész, közgazdász, igazi krakkói és közép-européer, Jacek Purchla hozta létre.

Jacek Purchla – Fotó: Katarzyna Jagodzińska

Purchla szülővárosában, a helyi közgazdasági egyetemen és a Jagelló Egyetem bölcsészkarán végezte a tanulmányait. Itt doktorált 1983-ban művészettörténetből. Jelenleg mindkét intézményben tanít. Nagypályás bölcsész: 1990–1991-ben Krakkó alpolgármestere, 2017-ben pedig az UNESCO Világörökségi Bizottsága 41., krakkói ülésének elnöke volt. A European Heritage Label szakértője, 2015-től a lengyel UNESCO-bizottság vezetője. Ám a kutatással, publikálással sem hagyott fel, számos cikket és könyvet írt és szerkesztett a művészettörténet, valamint az örökség témakörében.

Azonban mindenekelőtt az ICC kapcsolódik a nevéhez. Az intézményt – a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, Tadeusz Mazowiecki kezdeményezésére – 1991-ben, a HERITO-t pedig 2010-ben alapította. 2018-ig állt az ICC élén, a lapnak pedig továbbra is ő a főszerkesztője. A krakkói központ a kezdetek óra a széles értelemben vett kulturális örökség kutatására koncentrál. Interdiszciplináris eszközökkel, kritikusan és több szempontból vizsgálja, és közben népszerűsíti is a kulturális örökség fogalmát. Munkatársainak látóköre kiterjed a történelemre, a művészet- és az építészettörténetre, az emlékezet alakzataira, az örökségvédelemre és -kezelésre is. Az ICC meggyőződése szerint a sztereotípiák és előítéletek aláásásához kölcsönös megértés és nagyobb mértékű együttműködés szükséges a közép-európai régióban.

A HERITO szemlélete is hasonló ehhez, hiszen a lap aktuális kulturális, mindenekelőtt örökséggel kapcsolatos kérdéseket feszeget tematikus számaiban. Olyan témák állnak a fókuszában, mint a helyi identitás(ok) meghatározása, leképezése, a tér, az emlékezet, a képzelet földrajza vagy a modernitás. A nagy téma persze a tágan értett Közép-Európa, a régió egyedülálló kultúrája, tapasztalatai és dilemmái, amelyek kifejezetten relevánsak a jelenkori vitákhoz. Ahogy maga Purchla kifejezően megfogalmazta: „Közép-Európa egy tudatos döntés, a világnézetünk és a közös tapasztalataink kérdése – a miénk és a szomszédainké. A HERITO egy újabb fejezete annak a történetnek, ami köztünk és az öreg kontinens ezen nagyon különleges, lebilincselő régiója között zajlik, ahol a politikai határok sokszor gyakrabban változtak, mint a kulturális határok. […] A közép-európai identitás ellentmondásokon alapszik, amelyek többször keresztezték már egymást, miközben kreatív feszültséget keltettek. Ennek a feszültségnek az anyagi és a szellemi gyümölcsei jelentik ma a közös örökségünket: a kultúrák eredményei, gondolatok és értékek, amelyek századokon keresztül halmozódtak és olvadtak össze. Nem kevésbé része ennek az örökségnek a mi saját emlékezetünk és identitásunk – az örökségünk, amely nem más, mint a múlt használata jelenkori célok szolgálatában.”

A HERITO, bár kérdésfeltevéseinek mélységében tudományos, megjelenésében már-már magazinos. A magazinszerűség benyomását erősíti az egységes szerkezet a kisebb terjedelmű rovatokkal együtt: a Worth a look című blokkban – az első nyolc oldalon – a közép-európai múzeumokban aktuálisan látható időszaki kiállítások ajánlóit böngészheti az olvasó, míg a Worth a thought oldalain könyvismertetések szerepelnek. A két rovat fogja közre a lapszám tematikus blokkját – jelen recenzióban, az alábbiakban ezek közül kettőt is szemlézünk. A lap záró, By myself elnevezésű egysége pedig általában két személyes jellegű írást közöl.

A HERITO 29. száma a „disszonáns örökséggel” foglalkozik. A fogalom első hallásra szokatlan lehet. Jacek Purchla is fontosnak tarthatta, hogy magyarázatot fűzzön hozzá, abban a vele készített interjúban, amellyel a tematikus blokk indul (The question of maturity). Válaszaiban – a már szóba hozott umojenie jelentésén túl – tisztázza, hogy természetesen minden területnek megvan a saját „nem kívánt” öröksége, amely a közép-európai országokban mindenekelőtt a zsidóüldözésre, a német megszállásra és a szocialista múltra terjed ki. Mindez voltaképpen egyszerre nemzeti, közép-európai és „nem kívánt”. Purchla szerint a cél összetett: nemcsak azt kell elérni ugyanis, hogy másként nézzünk az ellenséges rendszer örökségeire. Ahhoz elvégre, hogy a „nem kívánt örökség” umojenie legyen, mélyebb folyamatnak kellene lezajlania.

Błażej Ciarkowski cikkének (Holidays with totalitarianisms) a fő kérdése, hogy a totalitariánus ideológiák vajon hozzátapadtak-e a nyaralóhelyekhez is? És egyáltalán, hol helyezzük el ezeket az emlékezetünkben? Hiszen ezeken a helyszíneken nem történtek szörnyűségek, „csupán” kiszolgálták az adott hatalmat. Kétségtelen, hogy az elnyomó rendszerekben is tudtak funkcionális, sőt remek és innovatív épületeket tervezni, a jelenlegi társadalmi többség azonban elítéli a korábbi rezsimek értékeit, emiatt ezek a helyek is negatív megítélés alá esnek. A totalitariánus állam az élet minden elemét az irányítása alá vonta, a rekreációt a propaganda egyik elemeként kezelte és kvázi gazdasági tényezőként tekintett rá, az emberek produktivitását növelő szektorként. E nyaralóhelyek látszólagos semlegessége azonban nehézzé teszi az értékelésüket. A szerző nem ad konkrét választ, az olvasóra bízza a döntést arról, hogy mi lenne a jó megoldás: átadni az ilyen épületeket a természetnek, vagy elnyomni az emlékeinket a totalitariánus múltról, és újra életre kelteni a létesítményeket?

Michał Wiśniewski On our Block című írásának alapvető kérdése: lehet-e a szocializmus idejének modern építészete – vagyis a szocialista lakótelepek és panellakások – örökség? A második világháború után a társadalom gondjainak megoldását az előre gyártott, vasbeton elemekből készült házak építésétől várták úgy Nyugaton, mint itt, Keleten, az 1950-es években a hidegháború a modern lakhatás kérdésére is kiterjedt tehát. A szerző a panelok pozitívumairól és negatívumairól is szól. Elismeri, hogy ezzel a módszerrel könnyen lehetett építkezni, de azt sem hallgatja el, hogy számos panelt silány minőségben kiviteleztek, a bennük lévő lakások kicsik voltak, lakóik pedig számos pszichés problémától szenvedtek. A szovjet blokkban felépült lakótelepek egyszerre voltak az emancipáció és az elnyomás szimbólumai. Nyugaton is készültek ekkoriban lakások előre gyártott vasbeton elemekből, viszont ezek hamarabb estek át az újraértékelési fordulatokon, mint a keleti panelok. Tehát hamarabb kezdtek el ezekre az építményekre mint a szociális problémák gócpontjaira tekinteni, de amint a városok belsőbb részeiben bekövetkezett a dzsentrifikáció – mindenekelőtt Nagy-Britanniában –, újból divatba jöttek a külkerületi panelok. Ma már a volt szocialista országokban is változott a helyzet: a rendszer összeomlása után felnőtt generáció esetében a haragot fokozatosan felváltotta a nosztalgia és a kíváncsiság. Sőt, Wiśniewski szerint a panel az egyik előremutató példa, ami segít elképzelni azt, hogy együtt lehet élni a disszonáns örökséggel.

Wiśniewski esszéjéhez szorosan kapcsolódik Lola Paprocka fotósorozata Újbelgrád panelházairól és azok lakóiról (Blokovi), míg a többi cikk a disszonáns örökséget egy-egy újabb eseten keresztül mutatja be: Janusz Sepioł a hagyomány fogalmát boncolgatja az építészettörténeten keresztül (Architects on the treadmill of history), Alexandra Sumorok a szocialista realizmus(oka)t vizsgálja (Designing Socialist Realism? In defence of architecture). Jakub Dąbrowski írása a szocialista szobrok, emlékművek képrombolását dolgozza fel (Two formulas of post-iconoclasm), Ewa Chojecka pedig egy sztahanovista bányász, Wincenty Pstrowski szobráról írt (Monument of a Labour Hero). A tematikus blokkot Wojciech Wilczyk cikke zárja, amely a Vörös Hadsereg lengyelországi temetőinek helyzetét mutatja be (Visiting Red Army necropolises). A témablokk tehát a szocializmus örökségét járja körül mindenekelőtt, a szerzők ennek számos aspektusát bontják ki. Mégis szembetűnő az ipari örökség hiánya, hiszen a volt KGST-országokban sok példát lehet találni ipari létesítmények olyan pozitív, kulturális célú hasznosítására, amelyek lehetőséget és teret adnak a helyieknek arra, hogy passzív szemlélőből aktív résztvevővé váljanak. Szociológiai tény, hogy rozsdásodó gyártelepek, csarnokok visszafoglalásával erősödik a lokálpatriotizmus. És ki tudja, talán a közép-európai identitás is.

A 31-es HERITO témája a sok szemszögből megközelíthető Duna. A tematikus blokk címe: Danube – the River of Memory. Igaz, a Dunánál hosszabb folyót lehet találni Európában, de míg a Volga az oroszoké, addig a Dunát Németországtól a Balkánig tíz nemzet is a sajátjának vallhatja. A történelem tekintetében valószínűleg nincs még egy folyó, amelyik ennyire izgalmas lenne. Már az ókorban is több népet kötött össze, illetve választott el, és ez ma sincs másképp, hiszen 1989 után, az újjáalakult államok identitáskeresésében is meghatározó volt a szerepe.

Kiss Gy. Csaba cikkében (Anthems on the Danube) különböző népek himnuszain, költészetén, mitológiáján keresztül kapunk rálátást a Duna szimbolikus szerepére. A folyó nem kevesebb, mint öt ország himnuszában jelenik meg, a magyar történész szerint márpedig fontos, hogy megismerjük egymás mitológiáját, illetve a minket összekötő Dunához kapcsolódó érzéseit. A magyar, horvát, román, bolgár és a „titkos” osztrák himnuszok szimbolikáján és történetén keresztül kicsit jobban megérthetjük az adott nemzetet is, hiszen a Duna szerepe ezekben a művekben is szorosan kötődik a nemzet sorsához. Kiss Gy. Strauss Kék Duna keringőjét is egyfajta himnuszként értelmezi. Teszi ezt annak ellenére, hogy a megzenésített vers nem osztrák szemszögből nézi a Dunát, a szöveg szerzője ugyanis, a német Karl Beck – a Petőfi-versek neves fordítója – a saját szülővárosát, Baját övező Duna-ágra utal. Idővel egyébként az osztrák himnuszban is feltűnt egy folyó, ami minden kétséget kizáróan szintén a Duna.

Daniel Warmuz írásában felsejlik a Duna budapesti szerepe (Dunapest. Words, images, people). A szerző maga is tanult hazánkban, és a magyar irodalom lelkes fordítója és kutatója. Budapesti tanulmányai, látogatásai alatt lenyűgözte őt a dunai látkép. Cikke elején Ady Endre megfogalmazásában emeli ki a Dunát, nemcsak mint a történelem reprezentálóját, az emlékek őrét, hanem mint egy hidat Kelet és Nyugat között: „A Duna-táj bús villámháritó, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.” A cikk egyrészt időrendben halad végig Pest és Buda történetén, másrészt pedig úgy térképezi fel a város(oka)t, mint egy útikönyv, végig a Duna-part mentén haladva. A magyar olvasó keveset tanulhat az esszét elolvasva, mégis megragadhatja az a kérdés, hogy vajon egy fiatal lengyel író szerint a városegyesítés örömteli és a vészkorszak lesújtó Duna-történetei mellett melyek voltak a legfontosabb események, amelyekben szerepet játszott a folyó? Warmuz kiemeli, hogy a budapesti Duna-látkép 1987-ben helyet kapott az UNESCO világörökségi listáján, de felteszi a fontos kérdést, hogy vajon a Dunához kapcsolódó történetek vajon megmaradnak-e az emlékezetünkben? Írása végén Warmuz a jövőről elmélkedő Adyt idézi: „»Sohse lesz másként, így rendeltetett«, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyujtózott a vén mihaszna.”

Wojciech Stanisławski – Kelet-Európa-kutató, a Lengyel Történeti Múzeum kurátora – a Vaskapu-szoros szerbiai oldalán fekvő Lepenski Vir-beli ásatásokra nagyít rá (The spawn of humankind). Az őskori kincseket – 38 prehistorikus, jellegzetes arckifejezésű szobrot – több ezer évig rejtette a dunai mocsár. Az ásatási körülmények a szovjet „mintát” mutatták. 1960-ban a román és a jugoszláv állam egy gátat tervezett a Dunára, és az építkezést megelőző régészeti feltárások nem jártak kézzelfogható eredménnyel egészen addig, amíg két régész a Duna jobb teraszának egy véletlenszerűen kiválasztott területén el nem kezdett kutatni. Az első ásatás csak néhány tárgyat hozott felszínre, de hét évvel később ugyanott, mindössze három méterrel mélyebben megtalálták Lepenski Vir 9000 éves telepét. A felfedezett művészeti alkotások konkrét funkciója még nem ismert ugyan, a földből kiemelt szobrocskák azonban – amelyek neveket is kaptak – azóta is nagyon népszerűek.

A lapszámban olvashatunk egy interjút Emil Brixszel, aki osztrák szemmel tekint a témára (The Danube flows in the wrong direction). Brix történész és diplomata, a Duna-régió és Közép-Európa Intézet egyik vezetője Ausztriában, és régóta foglalkozik a Mitteleuropa kérdéssel. Provokatív állítása szerint azért gond, hogy a Duna nyugatról keletre folyik, mert így századok óta megnehezíti a keletiek nyugati kereskedelmi lehetőségeit. Az interjú után Adam Krzemiński (A river of no return), Zbigniew Machej (Limes and UFO – The Danube in Bratislava), Małgorzata Maria Grąbczewska (Inge Morath’s Danube), Michał Jurecki (Drowning history) és Silvana Rachieru (Last Kilometres) vetik papírra a gondolataikat a Dunáról. Közbeékelve Teresa Worowska tárgyalja (On the river side) Stanisław Vincenz tájfilozófiáját, Michele Bressan és Nicu Ilfoveanu pedig behajózzák a „halál csatornáját”, amely a Fekete-tengerrel köti össze a Dunát (We are all well). A kötetben találunk egy fordítást is Patrick Leigh Fermor isztambuli útirajzáról (A Time of Gifts), ehhez az egodokumentumhoz pedig Bartosz Sadulski írt kísérőesszét (The last of the great walkers).

A tematikus szám erőssége, hogy különböző szempontokból mutatja be a dunai létet: olvashatunk interjút, naplóbejegyzést és esszéket, szóba kerül történelem, régészet, földrajz, művészettörténet és irodalom. Igaz, a történelmi magazinokkal összehasonlítva a HERITO stílusa szárazabb, de ezt kompenzálja a nagy és izgalmas tematikai egységben összefogott tudásanyag, a műfaji változatosság és a képszerkesztő igyekezete. A lap mindenekelőtt az örökséget ápolja, ugyanakkor modern és tudományos felfogás, rugalmasság, kimerítően kifejtett beszámolók, véleménycikkek, valamint színes, nyitott világkép jellemzik. Sőt, a HERITO arra is tökéletesen megfelel, ha valaki úgy akarja gyakorolni az angol (vagy a lengyel) nyelvet, hogy egy kis szaktudásra és műveltségre tesz szert. Az pedig biztos, hogy a közép-európai identitás erősödése, a helyi örökséggel kapcsolatos tudás gyarapodása nem a krakkói folyóiraton múlik. A HERITO tevékenysége úttörőnek számít ugyan a közép-európai identitás erősítéséért folytatott erőfeszítések között, azonban a végeredmény rajtunk, közép-európaiakon fog múlni.

Kaszás Ivett 1997-ben született Salgótarjánban. Pálóczi Réka 1994-ben született Budapesten. Mindketten az ELTE BTK Kulturális örökség tanulmányok mesterszak és az Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék hallgatói.