Egy belakható világ versei – szemle 2021 online tavaszán

Részletek

Írta: Kertai Csenger

Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni.

Törékeny világalkotási kísérletek kerültek fókuszba az olvasás közben, amik sokszor nem tudtak traumatizáltságuk árnyékából kilépni, ha viszont mégis sikerült, részletgazdag világok elevenedtek meg előttem.

A válogatásnál az interneten hozzáférhető fiatal irodalomra fókuszáltam, így adta magát a KULTer, mint a fiatal irodalom egyik fontos, online bázisa, és az újabb ígéretes kezdeményezések, mint a Nincs és az Új Bekezdés.

A szemlénél muszáj volt alkalmaznom bizonyos válogatási szempontot, mert három folyóiratról átfogóan és érdekesen írni – még ha az interneten más rendezőelv is uralkodik, mint egy print folyóiratban – meglehetősen nehéz feladat. Ezért olvasás közben a versek kaptak kizárólagos hangsúlyt; mostanában úgyis a líra kap nagyobb szerepet az irodalmi közbeszédben (például: az F21 szervezett beszélgetéssorozatot a fiatal irodalom és az erdélyi líra helyzetéről, de máshol is inkább ez domináns).

KULTer

Tóth Réka Ágnes Tranzit című verse egy bennünk megfoghatatlan, mégis helyet követelő létező jelenlétét hozza elérhető közelségbe, ami az emlékezés és a jelenlét közti határterületen mutatkozik meg egy szelíd őz képében. Próbáltam az itt következő versekben is ezt a fajta intimitást és szövegteremtő erőt tetten érni. Ez az érzékenység – úgy látom – koncentráltan jelen van a kortárs irodalomban, ami egyrészt a traumáktól terhelt irodalmi hagyományra, másrészt (vagy pont emiatt) a mások felé nyitás igényére vezethető vissza. Ebben az értelemben számos verset akár egymás után is olvashatónak érzékeltem, mint egy antológiában, nem feltétlenül zökkentem ki a szövegek olvasása közben, mintha egymásutániságuk természetes lenne, így a homogenitás ebben az értelemben értékes közösségteremtő erőnek hatott.

„A verseny rendjének megfelelően / minden gyerek először röviden elmeséli, / milyen emléket vagy fájdalmat, traumát / szeretne elordítani” – írja Szterczey Szabolcs a boldogságtól ordítani című versében, ahol egyértelművé válik, hogy a traumák feldolgozásának első és legfontosabb lépése azok szabályszerűen végiggondolt, pontos rögzítése. Csak akkor tudunk szembenézni velük, ha már nem vagyunk érzelmileg involválva, ha egyszerű tárgyszerűséggel rögzítettük őket az időben, és így formálhatjuk, alakíthatjuk magunkat rajtuk keresztül.

Élő Csenge Enikő imába hajló még egy napig című verse a szerelmi tematikát járja körbe, egy értékvesztett, kétségbeesett állapotból való elmozdulás igényével. A megszólítás: „szóval kérlek eressz el / uram / hadd legyek még ébren” a fenségestől való eltávolodás igényével él, a versbeszélő tudja, hogy bár a hétköznapok fájdalmasak, mégis emberibbek, mint a szövegben megjelenő istenkép. Az érzékenység folyton érzékelhető, különböző, gazdag irodalmi nyelveken keresztül, Makáry Sebestyén Ferenc krt. 8., vagy éppen Juhász Róbert Tartósítás című versei inkább az anyagiságból, a depoetizált versnyelvből indulnak el egy hasonló érzékenység mentén. És jutnak el a fényig, vagy legalábbis az emlékek feldolgozhatóságának kérdéséig. Egy egyszerű, reményteli állapotig, ami konkretizáltságában el is veszne, viszont sejtetve megmarad annak, ami sokszor az ember egyetlen mentsvára: hogy tud reménykedni.

Fancsali Kinga Gyilkosság-gyakorlat című verse a leválást, az elidegenülést a test fájdalmain, a gyilkosságon keresztül járja körül. A szöveg tágas értelmezési lehetőségei megengedik a gender/identitás problémákat, éppúgy, mint az irodalomelméleti kérdések felvetését, például, hogy ki az, aki beszél a versben, vagy akár csak a gyilkosság lehetséges amorális következményeinek számbavételét.

A következetes szerkesztői gyakorlat, és a szellős, ritkább közlés koherens szövegegyütteseket alkot, összeérnek, egymást alakítják ezek a szövegek, a KULTer líra rovatában reprezentatív lenyomattal szembesülhet a fiatal irodalom jelenéről a figyelmes olvasó.

Nincs

A Nincs szerkesztőségi alapelvei eltérnek a KULTerétől, a fiatal irodalom feltörekvő fórumaként próbálnak minél nagyobb teret biztosítani az induló szerzőknek. Ez a kezdeményezés egyértelműen üdvözlendő, csakúgy mint az, hogy igyekeznek kitörni a hierarchikus irodalmi berendezkedésből; mégis ez a pluralitás nagyobb hibaszázalékkal dolgozik, ezért úgy láttam, hogy az amúgy erős eresztés közé bele-belecsúszik több, kevésbé jó szöveg is. Ez nem azt jelenti, hogy publikálásra érdemtelen szerzők lennének a szerzők között, csupán azt, hogy félkész, esetleg versre csak csíráiban emlékeztető szövegek is megbújnak az oldalon. Kérdés, hogy ezek a csírák elegek-e a publikálásra? Mégis számos, számomra kedves szöveget olvastam a Nincsen, amelyeket megkísérlek összekötni a már említett belakható világ igazolásának igényével.

Veszprémi Szilveszter Az örökül maradtak című versben úgy írja újra az ősz klasszikus elmúlás-szimbolikáját, és az abban megszemélyesedő lírai ént, hogy a kortárs olvasónak nem kell az elmúláson szorongania, mert az hirtelen nem hangsúlyos probléma. Vagyis, már nem a mai kor emberének a problémája, mert sokkal fontosabb, hogy most mi maradt nekünk, az idő beláthatósága, a történetek kinyomozása nem a mi feladatunk. Ez az ősz sokkal emberibb, a „latyakban rohadó ágak szaga” közelibbnek és sokkal beláthatóbbnak tűnik, mint mondjuk Petőfi lehulló leveleinek lágy nesze, mert ez a világ a saját nehézségeivel mégiscsak a mienk, valamit nekünk kell kezdenünk vele. Ez a vers egyszerű üzenete, habár a lezáró „kinevetés” mégiscsak felkínálja egy szorongással teli állapot lehetőségét.

Kazsimér Soma https://szon.hu/eletstilus/helyi- című verse nekem inkább neoavantgárd hacknek tűnt, amiből ki lehet olvasni a humanoidokkal való találkozást, és izgalmas, ahogy a programkódra hajazó fragmentált szókincs elbizonytalanítja az olvasót a vers megértésével kapcsolatban, számomra mégis unalomba fullad a végére a szöveg.

Földvári Ármin Aki Sziszüphosz hónalját csiklandozza című verse részletes korkép, pontos tükre a magyar hétköznapoknak. Outsiderek vagyunk, politikai széthúzás áldozatai, mégis, „szertefoszlani illegális”, vagyis nem lehet nem részesei lenni a dolgoknak. Elvégre, ahol a „bal kezem belebetonozták az Örök Törvénybe, / a jobbamat pedig a kétkedésbe”, ott a várakozás maradt az egyetlen tisztán esztétikailag értelmezhető létforma, mert talán az még nem korrumpálódott.

Csoboth Dorka Kézrátételek című verse a költői nyelv teremtő erejének példájaként olvastatja magát. A szövegben extremitássá fokozódik a vizualitás, a dolgok pedig a saját szemüvegünkön keresztül szelídülnek beláthatóvá. Az előbbiekre példák a „fehérrefelhevült szukák”, az „aprólékká aprított vérnarancsdarabok” vagy a „markolók kutyacsöcsei” meghökkentő képei.

Ráday Zsófia Mint emberek a sót és Kitérő című versei is a váratlanságra, a csattanóra építenek, a hétköznapokban megjelenő meglepő fordulatra.

Vida Kamilla The Pointer Sisters című szövege a politika élettani hatásait vizsgálja, ami, ha akarjuk, ha nem, életünk legmeghatározóbb valósága. Az először kialakuló naiv hitet a politika jóságában, aztán a szorongást és szégyenérzetet, valamint a traumákat, amiket saját életünkre tapadtak. De feloldásuk talán nem lehetetlen.

Ezek a hétköznapokban érzékelhető töréspontok összetartó erőként képződnek meg a versekben, akár Soós Bernadett életkép című szövegében is, ahol a kelkáposztafőzelék kavargatása, a konyhakövön fekvés, és egyéb élethelyzetek felfokozott érzelmi állapotaiban a vers kísérletet tesz elevickélni, rendet rakni, tovább állni, egyszerűen, pusztán saját erőből.

Természetesen ez a kicsit didaktikus, trauma- és elmozduláslíra csak egy lehetséges olvasat a sok közül, egyáltalán nem általános érvényű, mégis, azt hiszem megvan a saját jelentősége, mert értelmet nyernek olyan sorok is, mint Lukács Flóra Kaleidoszkóp című versének profetikus felütései, a bibliai narratívák, a várakozás, egy megváltó lehetséges vizionálása. A vallás éppen a személyes traumákra adott válaszai miatt nyer értelmet, ezekkel az eszkatológikus megszólalásmódjaival: „Kopaszra borotvált kerubok játszanak / egy fekete zongorán, / az autók elemelkednek a földtől, / madarak lángoló szárnyakkal / repülnek az ablakok előtt.”

Új Bekezdés

A traumák érzékenységre kondicionálnak, könnyebben vesszük észre mások hasonló problémáit, empatikusabbak vagyunk mások felé, a traumáknak ebben az értelemben közösségteremtő funkciója van. Saját magukban elvesznek, felemészthetik a hordozójukat, viszont a közösségben inspiratív, revelatív a hatásuk. Ezt azért tartom érdemesnek megjegyezni, mert úgy látom, számos visszatérő témával lehet találkozni a kortárs líra porondján. A test kiszolgáltatottságának verseivel, mint Katona Ágota My electricity, birtoklás című szövegében, ahol „Világít rajtam egy hold / alakú ékszer, alatta vastagon / szégyellek”.

Aztán az Én hangsúlyos jelenlétének verseivel, ami a beszélőben teherként jelentkezik, és amitől megszabadulni mégiscsak lehetetlenség, mint Rumi Enikő Siker című művében: „a műtét sikerült / a beteg meghalt bennem.”

A hétköznapokba belenyugvás ironikus felhangjainak verseivel, mint Pege Ibolya az életet semmiképp című szövege, a Trainspotting-élményhez igazodó üzenettel, az üres lakásokhoz, eltékozolt szerelmekhez, a rohadáshoz írt vers üzenetével.

A közösség erejébe vetett hit verseivel, mint Radnóti Ádám forradalmi hangulatig felfokozott, politikai allegóriákba sűrűsödő szövegei esetén.

A hiányból táplálkozó, mégis pozitív kicsengés verseivel, az Istenkeresés verseivel, mint Horváth Florencia Üveg című szövege. És végül, a belakható világ igazolásának frusztrációkig fokozott igényének verseivel, mint Endrey-Nagy Ágoston Fagyközel című szövege, amelynek soraiban a versbeszélő reménnyel telve tekint a jövőbe, mert „ha a völgyek el is nyelik az önbizalmunk, (…) nyugodtan visszaalhatunk, mert itthon vagyunk.”

A szemlézett szövegek – bár mindhárom oldalon más szerkesztői gyakorlattal, és más minőségű szövegekkel találkoztam – felvillantanak egy lehetséges közös olvasatot a kortárs líra érzékenységét illetőleg, amely érzékenység mások traumáinak felismeréséből és termékeny továbbírásából elsajátítható.


Kertai Csenger 1995-ben született Budapesten, költő. Első kötete 2019-ben jelent meg Mindig kivirágzik címmel, második, Hogy nekem jó legyen című kötete pedig 2021-ben látott napvilágot. A Szamarak Költői tagja.