Az irodalom nem csak szép

Részletek

Írta: Szarvas Melinda

Két dologban voltam biztos, amint elfogadtam Vass Norbi e szemlére vonatkozó felkérését, aztán pár pillanat múlva már háromban. Az első Vajdaság volt. Hogy mindenképp olyan folyóiratokról is szeretnék írni, amelyek ottani szerzőket, témákat, szemléletet is közölnek.

A másik dolog, amit rögtön tudtam, hogy nem elsősorban a szépirodalmi szövegekre és azok szerzőire szeretnék figyelni – ezúton is elnézést kérek tőlük –, hanem a kritikusokra és tanulmányírókra, mert manapság úgy érzem, róluk egyre kevesebb szó esik, egyre csak csökken a szereplési lehetőségük, a fiatal szakemberek számára kiírt pályázatok, (ösztön)díjak száma – érdekes például tünetként értelmezni azt a jelenséget, hogy a Magvető létrehozhatott #kritikuspróza hashtaget, mert egyre több kritikus, illetve szakíró jelentkezik szépirodalmi kötettel. Na de ennek fejtegetése jelenleg nem folytatható, elvégre még tisztáznom kell, mi volt a harmadik dolog, amiben biztos lettem nem sokkal a felkérés után. Ez részben épp abból adódik, amit az imént írtam, hogy nem szépirodalmi szemlét terveztem, így választottam hát olyan lapokat, amelyeknek nem is feltétlen (vagy egyáltalán) ez a fő profiljuk. Így esett a választásom az erős képzőművészeti irányultsággal is jellemezhető veszprémi Vár Ucca Műhely legújabb számára, a Maurits Ferenc illusztrálta Tiszatájra, és ha június, akkor jön a színházas Jelenkor, aminek mindig örülök, és amely mellett már nem is lóg ki annyira a sorból a folyóiratszemlékben meglepően ritkán szereplő Színház. Kezdjük is ezzel a sort.

A júniusi Színház egy kimondottan izgalmas összeállítással kezdődik, a színház és az ökológia kapcsolódásait firtató írásokkal. Kricsfalusi Beatrix nyitó szövege – Fenntartható színház címmel – alapvetően Jérôme Bel francia koreográfus munkáiból és megnyilatkozásaiból kiindulva vet fel érdekes szempontokat (a koreográfia újrahasznosíthatósága Bel egyik központi programja, az idézés, az ismétlés mint recycling számomra egészen érdekes értelmezésnek tűnik; Kricsfalusi lábjegyzetben hivatkozott tanulmánycímének ökoreográfia kifejezése kiemelésre érdemes), és mutat be egy nemzetközi vitát, amely elsősorban Bel repülésellenes írása nyomán pattant ki. A kulturális centrumban, Párizsban élő és dolgozó Bellel szemben a földrajzi perifériáról a zimbabwei származású Nora Chipaumire és a mexikói Gabino Rodríguez is felszólalt. Utóbbi nyílt levelét Kricsfalusi tanulmányába ágyazottan, de külön szövegként közli is a Színház. Az ökoblokk öt írásból áll, Kovács Bea elsősorban erdélyi színházi közegből hoz példákat a fenntartható színház megvalósíthatóságára, Török Ákos pedig a magyarországi teátrumok eredményeit, törekvéseit veszi sorra. A nyitó rész nemzetközi távlatai után izgalmas a perspektívaváltás. Varga Anikó záróírása – amely keretet képezve visszautal Bel repüléssel kapcsolatos előírásaira – konkrét előadás-elemzéseken keresztül közelíti meg a központi témát, izgalmas színházi megvalósításokat idézve.

A júniusi szám rendezőportré-rovata, Urbán Balázs Sardar Tagirovsky rendezőről írt alapos, a kulturális kapcsolódásokat pontosan felmutató, az érintett előadásokat láttató, így élvezettel követhető tanulmánya egy újabb blokkot előz meg. A Színház ugyancsak öt írást közöl a zsidó színház témakörében. Rachel Merrill Moss – Pikó András Gáspár fordításában – a New York-i zsidó színházkultúráról írt a téma nagyságához mérten szükségszerűen átfogóbb, fogyaszthatóbb írást, amelyet – akárcsak az ökoblokkban – először egy romániai kitekintés (Oana Stoica szerzőségével), egy, a Kolozsvári Zsidó Színház történetét bemutató írás (Lőwy Dánieltől) követ, majd Gajdó Tamás nagy lépésekben, 1890-től 1949-ig ívelő történeti áttekintése olvasható a magyarországi, szűkebben budapesti viszonyokról. A blokkot Urbán Balázs izgalmas, kritikusabb írása zárja a Gólem Színházról. Az, hogy a lapszámban mennyire túlsúlyba kerültek a történeti és esszéisztikus szövegek, ekkor tűnik fel igazán, Urbán élesebb hangvétele üdítő. A júniusi számot Angelus Iván és Lőrinc Katalin keresztinterjúja zárja, amely utóbbi résztvevő révén személyesebb, és inkább Angelusnak köszönhetően informatív, ám ehhez kellettek értelemszerűen Lőrinc konkrétabb és bátrabb kérdései is. Érdekes és szép beszélgetés az övék. Az idei hatodik Színház tehát párbeszéddel zárul.

Egymás melletti el- és párhuzamos beszéddel nyit ugyanakkor a júniusi Jelenkor, legalábbis a vajdasági Danyi Zoltánnak a drámamellékletben megjelent írásában ennek lehetünk tanúi. A csehek című drámaszöveg rövidsége ellenére is magába sűrít sok mindent annak a kornak a kommunikációs módjairól, amelyben íródott. Feszes, feszült szöveg a ma gyakran tapasztalható kommunikációs stratégiákról. „Nem kell dönteni, nem kell értelmezni, csak beszélni, beszélni. Szöveg, szöveg, szöveg.”

Ami a színházi blokkot illeti, az egy nagyon praktikus kérdések mentén felépített, konkrétumokat közlő interjúval kezdődik, amelyet Proics Lilla készített Németh Gáborral. Természetesen az SZFE a téma, de a tények ismertetése és a kellő mértékben önkritikus, higgadt hangnem az interjúműfajhoz méltó szöveget eredményez. Pár fokkal már személyesebb megnyilatkozások olvashatók a POSZT-ról készített körkérdésre adott válaszokban. A válaszokat olvasva érdekesen sokszínű, színháztörténeti szempontból is beszédes összkép alakul ki a húsz év után lezárult Pécsi Országos Színházi Találkozóról és a megosztott kortárs színházi közegről. A két évtized történetét érintő és az emlékezetes előadásokra vonatkozó kérdés után a harmadik a jövőre irányul, a megszólítottaktól ötleteket kértek, miként lehetne pótolni a POSZT-ot. „[K]ellene az embereknek találkozni és beszélgetni […]. Virtuális fesztivál és beszélgetések a közparkokban” – olvasható az utolsó helyen közölt válaszban Tompa Andrea javaslata.

A júniusi Jelenkor nagyon szép írásban, Benke Attila szövegével emlékezik Törőcsik Marira. A körhintázó Maritól a Sarki fény Máriájáig című publikáció szépségét nem „nekrológgiccs” adja, hanem a részletesség, az érzékeny elemzői odafordulás. Kétségtelenül a lapszám legemlékezetesebb szövege véleményem szerint.

Holott más legendáról is lehet olvasni rögtön a következő szövegben, amely, engedtessék meg ennyi személyes állásfoglalás, számomra az egyik legmeghatározóbb magyar rendező, Ács János Marat/Sade-rendezéséről szól. A színháztörténeti jelentőségű előadás bemutatója 1981-ben volt Kaposváron, és Sándor L. István az előadás recepcióját is sorra véve nem színháztörténeti tanulmányt írt a Marat/Sade-ról, hanem széles perspektívájú elemzést egy olyan befogadástörténeti eleven folyamatról, amely révén több szempontból hivatkozási pont lett Ács János rendezése. A lapszám utolsó szövegeként közölt kritika alapján, amelyet Adorjáni Panna írt, hasonló attitűd, tudományos közelítési mód jellemzi Sándor L. Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió „K” története 1978-ig című kötetét is. A kritikarovat legélesebb szövegét nem könnyű megnevezni, az írások dicsérők és/vagy ismertetők. Az figyelmes szerkesztői megoldás, hogy a lapszám több szerzőjéről olvasható ugyanebben az összeállításban kritika is. Alapvetőnek tűnhet, ha megvalósul, de mégis ritkán bizonyul egy-egy szám összeállítása ennyire tudatosnak – ez a szerkesztőket, akik bekérik a szövegeket és a szerzőket, akik azokat időben leadják, egyaránt dicséri.

A Jelenkor jó és megbízható folyóirat. És persze, hogy kell beszélnem a szépirodalmi rovatról is, elvégre az ember nem megy el csak úgy szó nélkül a lapszámot nyitó Parti Nagy Lajos-vers mellett, amely tematikus aktualitásán túl is képes tartalmas költeményként működni – bocsánat, meglehetősen szkeptikus vagyok azokkal a művekkel szemben, amelyek expliciten megidézik a kortárs járványkontextust. Tartozom még egy vallomással. Irodalomtörténész létemre erős kétkedéssel fogadom különféle szerzők ismeretlen, megtalált, előkerült stb. szövegeinek közlését és az ismert életműben való gyors elhelyezését. Nem vagyok filológus alkat. A júniusi Jelenkor Bánfi Katarina és Bánfi Tamás révén eddig ismeretlen Csáth Géza-novellát közöl. Sokkal izgalmasabbak voltak például a szellemes Ionesco-szövegek Bertóti Johanna fordításában. A szépirodalmi blokk legszebb, igen kifejező és – számomra mindenképp – magával ragadó szövege Halasi Zoltán A jóslat című prózája.

Valójában még a júniusi Tiszatáj olvasása közben is a fejemben volt a Jelenkor, valószínűleg nem létező párhuzamokat is felfedezni véltem a két lapszám között. Itt jegyezném meg, mennyire furcsa műfaj is a folyóiratszemle, vagy legalábbis az a mód, ahogy én nekiálltam. Minden lapszámot az elsőtől az utolsó szövegig olvastam, előbb a Színházat, aztán a Jelenkort, majd a Vár Ucca Műhelyt és végül a Tiszatájt. A szemle sorrendje tehát némileg eltér az olvasásétól. Azt folyóirat-szerkesztői tapasztalatok alapján tudom, mennyi munka van a szövegek sorrendjének kialakításában, a szemezgetés helyett sorrendben olvasást tehát nem tartom rossz koncepciónak. Az elöl közölt szépirodalmi blokkról, ahogy korábban is jeleztem, csak mértékkel írnék. Lanczkor Gábor Túlutazni (2020 február) és Musical című költeményei explicit aktuáltematikájuk okán a Jelenkorban olvasható Parti Nagyot és az annak kapcsán érzett ambivalenciát idézték vissza. A júniusi Tiszatáj szépirodalmi rovatából leginkább Fenyvesi Orsolya versei kiemelkedők; a Hiába tömtem gyümölccsel, meghalt és az Egy nap talán megöregszem című költeményekhez vissza-visszatérek, nagyon jók, egyszerre szorongatók és egyszerűen szépek.

Az idei hatodik Tiszatáj tökéletes szövegeket prezentál ahhoz, ha az ember az irodalomtörténészek kreativitására szeretné felhívni a figyelmet. Milián Orsolya „Hát hogy lehet valaki ennyire láthatatlan?” című írása üdítően érdekes, nagyon jóleső, bármennyire is furcsa ezt mondani egy tanulmányra. Középpontjában Brueghel Tájkép Ikarosz bukásával című festménye és ahhoz kapcsolódóan az angolszász ekphrasztikus költészet áll. Szeretem, amikor az irodalom nem csak irodalom. És itt nem arról van pusztán szó, hogy Milián képzőművészeti szálat is font a tanulmányába, hanem a közelítésmódról: a Tiszatájban közölt tanulmány a gondolkodásmódban lépi át az irodalom határait. A szerzőről persze tudható, hogy irodalmárműködését alapvetően meghatározza a vizuális kulturális megközelítés, de ettől még a Tiszatájban közölt írás lehetett volna sablonos is, megúszós, rábízva a lendületet Brueghelre. De nem, Milián maga diktálja a tempót, ahogy kell.

Nagyon gazdag szám az idei hatodik Tiszatáj. Nehéz is valóban „csak” szemlézni; hiába az ígéretem, hogy irodalomtörténészekre és kritikusokra figyelek kiemelten, nem tudok minden szöveget bemutatni, muszáj tehát mérlegelni. Mert persze, izgalmas Kelemen Zoltán tanulmánya Lázáry René Sándor első verseskötetéről (tényleg az, és a téma különlegessége okán is sok újdonságot közlő), és még nagyobb öröm talán Krúdy általában kevéssé hangsúlyozott jogi érdeklődéséről és tudásáról olvasni a tiszaeszlári ügy kapcsán született írása fényében, amely elemzést Balogh Gyulától közli a Tiszatáj, de mégis, fogy a rendelkezésre álló terjedelem és még nem írtam a két Losoncz Alpár-kritikáról, Nemes Z. Márió Maurits-recenziójáról, sem a Bozsik Péter kötetéről szólóról, ami – ha a későbbiekben nem lenne rá esetleg érkezésem, most megjegyzem – Bozsik élet- és köznapközeli lírájával érdekes kontrasztban a legnehezebb szöveg, szerzője, Pintér Viktória elemzése szakmai és alapos. Szóval haladjunk csak, jöjjön a kritikarovat.

Losoncz Alpár társadalomkritikai tanulmányait közreadó kötetéről (A formakereső ellenállás) ketten is írtak. Pap Tibor és Lengyel Zoltán szövegeiben kevés az ismétlés, és ez nem annak köszönhető, hogy bármelyikük is elment volna a recenzált kötet mellett (lássuk be, ilyen is van), hanem a Losoncz-könyv izgalmasságának. Pap írását inkább a kötetstruktúra határozza meg, fejezetről fejezetre halad Losoncz művében, és e nyilvánvalóan nem túlgondolt szerkezet ellenére következetes szempontok mentén kritikus a vizsgált kötettel. Nem ismertetés tehát, hanem (műfaji értelemben értve) tényleges kritika az, amit olvashatunk. Lengyel Zoltán írása a Losoncz-kötet szűkebb metszetét teszi láthatóvá, ebből is adódóan e szöveg már inkább értelmezés és elemzés, de emiatt korántsem érdektelen, sőt.

Izgalmas duó Nemes Z. Márióé és Horváth Annáé, ritka az olyan jól sikerült „ketten egy könyvről” játék, mint az övék. Mindketten Maurits Ferenc Berlini versek című kötetéről írtak. Illetve Nemes Z. jórészt inkább annak kapcsán. És a legkevésbé sem okoz hiányérzetet, hogy az ő szövege hosszan (és joggal) kitér a képzőművész Maurits magyarországi képzőművészeti pozíciójára (illetve e pozíció betöltetlenségére, a recepció, a Maurits-műveket elérhetővé tevő magyarországi reprezentatív kiállítások hiányára). Azért marad el a hiányérzet a kötetet illetően, mert egyrészt természetesen arról is ír Nemes Z., és azért is, mert Horváth Anna szelíd hangú, de érzékeny írása teljes terjedelmében arra koncentrál. A teljes lapszámot Maurits képei díszítik, furcsa őket fekete-fehérben látni. Az persze egyértelmű, hogy a semlegesebb és neonszínek izgalmas, védjegynek is tekinthető kontrasztja nélkül is felismerhető egy Maurits-kép (és ezt dicséretnek szánom). Készítőjüktől vers is olvasható a számban, szeretem a szósoros Maurits-költeményeket.

A Vár Ucca Műhely izgalmas szöveggel zárul, amelyben Hegyeshalmi László a 71. számban festményeivel szereplő Somody Péter festő idei veszprémi kiállításáról ír. A lapban színesben is láthat az olvasó néhány közvetlenséget sugárzó képet. Élénk színű geometrikus formákat ábrázolnak, amelyek egy idő után üres színes terekké alakulnak. Kapcsolódásaikat és ezáltal figurativitásukat is szabadon értelmezheti a befogadó. Különleges élmény látni ezeket a képeket, figyelni, mi alakítja ki rajtuk a térbeliséget, mi által talál jelentést a befogadó. Az én személyes kedvencem például a makkos és a fagyis. Szerintem, aki megnézi a folyóiratot, tudni fogja, melyikekre gondolok. Somody képei arra szorítják a befogadót, amiről Hegyeshalmi is írt: „nem is a képekről, hanem a képek által előjött élményeimről, érzéseimről beszélek”.

Somody Péterrel zárul a VUM, de mivel kezdődik? Szépirodalommal, természetesen, amely blokkból Domokos Tamás Bécsi elégia K. J. & B. J. emlékére című nagyon éles, nagyon izgalmas költeményét emelem ki. Kidolgozott, gazdag írás. Számomra egyértelműen a szépirodalmi felhozatal legjobbja. Utána szépirodalmi listák következnek, szám szerint tizenhárom. A lap ennyi kritikustól közölt ebben a számban a 2020-ban megjelent műveket rangsoroló tízes listát. Személyenként nem mennék végig rajtuk, de az mindenképp érdekes, hogy nagyjából öt-hat mű rendre felbukkan mindenkinél. Ugyanakkor különböző kritikusi attitűdökről is árulkodnak az összeállítások, vannak, akik a közízlést ismétlő listát adtak le, és vannak a küldetéstudattal rendelkező kritikusok, akik kevéssé emlegetett műveket (is) válogattak a legmeghatározóbb szövegek közé. Tulajdonképpen izgalmas a tizenhárom listát egymás mellett látni.

És legnagyobb szerencsémre nagyon sokszínű a VUM aktuális kritikarovata is. A Jelenkor és a Tiszatáj kapcsán is elmondható, hogy furcsa élmény ennyi szerzőtől ennyi kritikát olvasni, már csak a műfaj megvalósításaira figyelemmel. A legtöbb kritika ismertetés. Adott egy könyv nagyon pontos leírása, de nem derül ki, hogy jó-e a kötet vagy rossz, pontosabban, hogy mi működik benne a recenzens számára és mi kevésbé, és értelmezést sem ad. Ilyen Hornok Máté írása Bereményi Géza Magyar Copperfield című kötetéről. Annak én határozottan örülök, hogy az a közhangulat manapság némileg elcsitult, amely szerint a negatív kritika a kritika. Csík Mónika például jónak tartja Babarczy Eszter A mérgezett nő című kötetét, de nem hallgatja el a könyv azon vonásait sem, amelyek szerinte kevéssé sikerültek. A Vár Ucca Műhely leghatározottabb megállapításokat közlő kritikáját ezúttal Jódal Rózsa írta. Érződik a profizmus a Sándor Zoltán-kötetről írt recenzión, az pedig a szöveg pikantériája, hogy esetében a kritika kritikájáról van szó, Sándor ugyanis kritikaválogatás-kötetet jelentetett meg Szabadkán. A Vár Ucca Műhely szimpatikus teljesítménye, hogy olyan köteteket is beemel a diskurzusba, amelyeket más folyóirat nem. Fenyvesi Ottó főszerkesztő – e számban is egyértelmű – vállalást teljesít, amikor figyelme a vajdasági szerzőkre és kritikusokra és a helyi, veszprémi művészekre is kiterjed az úgynevezett kánon meghatározó alkotói mellett. Vannak ennek, persze, hátulütői is, mindenki tudja, de azokat be kell vállalni. A helyi érték mentésének szép példája ugyanakkor például Ács Anna irodalomtörténeti tanulmánya a veszprémi születésű Endrődi Sándorról.

Nem is igazán szemle lett ez az írás, inkább talán ismertető vagy bemutató. De mit tehet a szemléző, ha ilyen gazdag lapokkal találja szemben magát? Hosszan ír.

Szarvas Melinda (1988) kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. Utóbbi minőségében elsősorban a vajdasági irodalom történetével foglalkozik. Legutóbbi kötete: Tükörterem flamingóknak. Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról (FISZ, 2018),